Kritika

Kortárs tánc

Török Ákos: Fonákok és színek

SUB.LAB.PRO (Annamari Keskinen & Molnár Csaba): Ruby (hattyúdal; Showcase) / Trafó

Nem állítjuk, hogy ehhez lehetetlen lenne nézőként kapcsolódni, de azt igen, hogy az alkotók nem igen könnyítik meg ezt a találkozást.  

Az est első darabjának (hattyúdal) végén nézőként szimbolikus értelemben megölnek minket, majd a második előadás végére képessé válunk arra, hogy a cím (Showcase) értelmében az elénk tárt előadói kirakatból kiválasszuk az általunk legjobbnak tartott táncost. Kérdés, hogy ugyan mit kezdünk egy táncossal, főleg holtan.

De nagyon előreszaladtunk. Már csak azért is, mert az első darabbal kapcsolatban a cikk szerzőjének értetlenkedése sokkal előbb kezdődött, és tovább is tartott, mint bármiféle értelemre való rátalálás, legyen az szimbolikus vagy másféle. A szünet után már segítségére volt, hogy közben megnézte a címeket. Mert bármennyire is igaz, hogy a kortárstáncnak (miként úgy általában a kortárs művészetnek) nem célja, sőt, gyakran kifejezetten ellene megy annak, hogy egyetlen kizárólagos olvasata legyen, mégis kell, hogy a néző számára valamiről szóljon, különben semmi dolgunk nincsen vele. Noha ez a valami közös dolog, amihez az alkotók és a befogadó is hozzáteszi a megáét, ahhoz, hogy bármi is történjen, első körben egyértelműen az alkotóknál pattog a labda: a helyzetből és leosztásból adódóan ugyanis ők kínálnak meg minket. Ez a bizonyos valami (amit nevezzünk, mondjuk, értelmezési tartománynak, és ami alkotásonként lehet tágabb és szűkebb) lényege szerint intellektuális természetű: elvont és konkrét gondolatok, tudatosult érzések, érzelmek, asszociációk, emlékek, stb… Nem feltétlenül kell tudnunk, hogy mi az, amit látunk, de a fenti értelemben mégiscsak össze kell álljon számunkra valamivé, legyen ez a valami akár konkrét, akár elvont, gondolat és/vagy érzés, egynemű és állandó vagy éppen folyamatosan alakuló.

sub1Fotók: Ofner Gergely

Mindezt azért írtuk le, hogy világossá tegyük az alapállásunkat. Mielőtt azonban a tényleges recenzióba belevágnánk, még egy dolgot tisztáznunk kell. Örök kritikusi dilemma: hogyan értékelünk egy olyan előadást, amelyet nem felkent művészek, hanem az adott szakmát éppen elsajátító növendékek hoznak létre/adnak elő. Merthogy a SUB.LAB.PRO The Ensemble Programja egyéves közös munka (gyakorlatilag képzés) keretén belül minden olyannal (többek között tréningekkel, szakmai előadásokkal, kvázi-társulat jellegű működéssel) kínálja meg a résztvevőket, amelyre egy táncosnak szüksége lehet a tanuláshoz/fejlődéshez, illetve a későbbi sikeres szakmai úthoz. A cikk szerzője ebben az esetben mégis bármiféle különösebb elnéző jelleg vagy egyéb könnyítés nélkül néz az elkészült darabokra. Ez részben a fennálló kapitalizmus piaci szemléletéből következik: amire teljes árú jegyet árulnak, azt megilleti a „teljes árú” kritika is, részben pedig azzal függ össze, hogy tavaly ugyanebből a programból már került ki Lábán-díjas darab (Ring), vagyis olyan produkció, amely a teljes 2020-as és 2021-es kortárstánc felhozatallal összevetve is a legjobb innovatív előadásnak bizonyult. Ahogy tehát mondani szokás: a SUB.LAB.PRO magasra tette magának, így a mostani második évfolyamának is a mércét. Ráadásul, nem elég, hogy a „felnőtt mezőnyhöz” mérjük a darabokat, még pedagógiai szempontokat is számba kell vennünk velük kapcsolatban.

Azok között, akik ki nem állhatják, él egy meglehetősen szilárd sztereotípia a kortárstáncról: meztelen emberek vonaglanak (jobbára) a földön különféle zajokra és zörejekre, néha maguk is kiadnak artikulálatlan hangokat és/vagy különböző nyelveken kiabálnak. Nos, a hattyúdal pontosan ilyen, kivéve, hogy a táncosok ruhában vannak. A kortárstánc, pontosabban a „vonaglós” kortárstánc védelmében annyit azért illő elmondani, hogy mind a szétzilált, bármiféle harmóniától és szépségtől megfosztott mozdulatok, mind az artikulálatlan üvöltés egy hasonlóan reményvesztett és tehetetlen kortárs életérzést jelölnek, mint amit József Attila úgy fogalmazott meg: „A semmi ágán ül szívem // kis teste hangtalan vacog”. Tény, hogy József Attila sorai, egyéb értékei mellett, már csak műfajából eredően sem tudtak olyan általánossá és akár elhasználttá válni, mint az ember és a rajta átgázoló világ különféle mozgásos képzetei a kortárstáncban. Viszont és megint csak a tánc védelmében: József Attila „a semmi ágán hangtalan vacogó szíve” minden fájdalmas gyönyörűsége mellett sem életképes opció egy félestés előadásra. Más kérdés, hogy a hattyúdal sem igazán.

sub2

Nem is elsősorban azért, mert mindvégig, vagyis negyvenöt percen keresztül fogalmunk nincsen, mit látunk. Ugyanis remek darabok tudnak születni akár puszta érzeteken és hangulatokon keresztül is, márpedig itt nagyon tiszta, egyetlen tőről metszett hangulatot és ehhez illő érzeteket kapunk. Még ha ezt a tövet nem is tudjuk pontosan megragadni, főként nem néven nevezni: valami fájdalmas és kilátástalan vergődés önmagukkal és/vagy valami mással szemben, egymás irányába kutakodva, egymást néha megtalálva és elvétve. Éppen ez a sötét tónusú (értetlen) egy-szerűség az, ami egy idő után érdektelenné és egysíkúvá teszi az előadást – annak ellenére, hogy Annamari Keskinen koreográfus hangzásbeli és mozgásos ívekkel, hangsúlyokkal ritmust és dinamikát ad neki. Úgy tűnik, az alkotói és a pedagógiai célok itt szembemennek egymással: miközben a koreográfia mindenki számára nagyjából azonos lehetőségeket ad a megmutatkozásra, illetve mindenkitől megkövetel bizonyos fajta drámai súlyt, ilyen tőkével a tíz női táncosból legfeljebb ketten rendelkeznek. Így viszont a végeredmény egy hosszúra nyúló, szerkesztett fájdalommassza – a végén némi felengedéssel és (talán) halállal. Nem állítjuk, hogy ehhez lehetetlen lenne nézőként kapcsolódni, de azt igen, hogy az alkotók nem igen könnyítik meg ezt a találkozást.

Az előadás szinopszisában az áll, hogy az előadás „egyszerre halálgyakorlat és újrateremtési gesztus”: ha jól értjük a szöveget, egyfajta pszichológiai jellegű megtisztulási rituálé színpadi/jelképes felidézése (vagy valós celebrálása?), amely során az előadók jelképesen (vagy valóságosan?) megszabadulnak generációkon keresztül és azon túl átörökített fájdalmaiktól. A finn koreográfus „mozgáskutatási vizsgálatai a fizikai és a pszichológiai ráhangolódást kutatják intenzív atmoszférikus és hangzási topográfiákon keresztül” – áll a szinopszisban. Az előbbihez nem tisztünk hozzászólni, mivel olyan irányba mutat túl bármiféle szóba jöhető esztétikán, amiről saját ismeret helyett legfeljebb közvetett elképzeléseink vannak. Az utóbbi viszont úgy tűnik, megfelelő pszichológiai kontroll mellett hasznos pedagógiai eszköz lehet egy előadó számára, hogy érzékenyebbé váljon önmaga pontosabb megismerésére, amelyet aztán a színpadon csakúgy kamatoztathat, mint a civil életben. Ezek után, ismét fenntartva a lehetőséget, hogy mások esetleg nem értenek velünk egyet: a hattyúdal is azok közé a kortárstánc darabok közé tartozik, amelyeket sokkal jobb lehet csinálni, mint nézni.

sub3

Maradva a pedagógiánál: az est második darabja előadói készségek és képességek tekintetében remekül egészíti ki a hattyúdalt. A hozzá szükséges előadói erények éppen a reciprokjai a hattyúdal által igényelteknek, illetve az általa trenírozottaknak: drámai súly helyett komikus véna, izoláció helyett „valódi” táncmozdulatok, kiabálás, artikulált és artikulálatlan üvöltés helyett színházi próza. A Showcase ugyanis szintén egy jellegzetes hazai kortárstánc-típushoz tartozik, de egy egészen másféléhez. Az anyanyelve a játék, közege pedig az alkotói/előadói szabadság. Sorjáznak benne a különféle ötletek: eljátssza a kereskedelmi televíziók agyhalott módon mosolygó riportereinek találkozását a kortárstánccal, azt, hogy a kezünkben lévő pisztoly (hatalom) miként változtat meg minket és a környezetünket, játszik az odaillő és az oda nem illő zenékkel, a zenékre komponált táncmozgásokkal vagy éppen azok hiányával, és mindezek közben és felett azzal a valós és szimbolikus helyzettel, hogy a táncosok előadóként minden erővel azon vannak, hogy eladják nekünk magukat.

Az előadáshoz írt szöveges felvezetőből is az derül ki, hogy Molnár Csaba és Vavra Júlia koreográfusok a hathetes alkotófolyamat alatt a szabad önkifejezés játékosságának az élményét/képességét igyekeztek beoltani a tíz táncosba. Az elég hamar világossá válik, hogy színjátszói képességek terén jelentősek a hiányosságok (még ahhoz képest is, hogy egy szándékosan elrajzolt jelenetet prezentálnak nekünk), végül viszont az is kiderül, hogy a komikum többeknek tartozik az erősségei közé, mint a dráma. Miként az est végére azt is megtudhatjuk, melyik az a táncos, aki mindkettőben fajsúlyos tud lenni, ráadásul a mozgásminősége is meggyőző. Pedagógiai értelemben tehát úgy tűnik, a koreográfusok kitettek magukért: sikerült játékba hozni a fiatal táncosokat.

sub4

A táncos létet vagy áttételesen a művészlétet tematizáló, azzal eljátszó kortárstánc-darabok előadásként azon állnak vagy buknak, hogy a bennük felmutatott jelenségeket, esetleges anomáliákat mennyire tudjuk nézőként magunkra venni. Önmagában ugyanis egyáltalán nem kell, hogy érdekeljenek minket a táncos élet problémái és örömei, hiszen nem vagyunk táncosok. (Legalábbis nem mindenki az a nézőtéren.) A Showcase esetén vannak olyan jelenetek (például a pisztolyos hatalomjáték), amelyek messzebb mutatnak a kortárstáncnál, és a különféle zenei formációkban mozgásba lendülő, majd elcsendesedő táncosok jól szerkesztett káosza is izgalmas nézőtéri képzet. A kirakatba való kitettség zárójelenettel többszörösen aláhúzott központi motívuma azonban nem tud kinyílni felénk: érzet és gondolat szintjén is kizárólag róluk szól. Pedig ennek az embervásárnak mi is a részesei vagyunk, az estre megváltott jegyeinkkel ténylegesen és átvitt értelemben egyaránt. Hiszen másfajta embervásárokon mi magunk is napról napra áruba bocsájtjuk különféle maszkokba szuszakolt önmagunkat ismerősöknek és ismeretleneknek, de néhanapján még szeretteinknek és önmagunknak is.

Ruby (hattyúdal; Showcase)

Koreográfia: Annamari Keskinen & Molnár Csaba, Vavra Júlia. Producer: SUB.LAB.PRO Event Productions. Alapítók, művészeti vezetők, mentorok: Jenna Jalonen, Juhász Péter.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. december 16.