Kritika

Balett

Ahogy azt a férfiak elképzelik

Szegedi Kortárs Balett: Tűz / Nemzeti Táncszínház -

Röviden: ez az est a férfiakról szól.   

Kutszegi Csaba Horváth Zsófia koreográfussal, néptánc-pedagógussal beszélget. A Szegedi Kortárs Balett estjén három egyfelvonásost láttak: a Bernarda Alba házát (koreográfus: Juronics Tamás), a Bolerót (Enrico Morelli) és a Carment (Juronics Tamás és Czár Gergely).

„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.

Kutszegi Csaba: Három egyfelvonásost láttunk. A középsőnek, a Bolerónak nincs konkrét cselekménye. Az első és a harmadik, a Bernarda Alba háza és a Carmen viszont jól ismert történeteket dolgoz fel. De nem részletes precizitással követve az eredetit, hanem szubjektíven, elnagyoltan, önkényesen kezelve-megváltoztatva azt. Lehetett követni ezekben a történetet? Nem zavart helyenként a laza elnagyoltság? Egyáltalán: kell a nézőnek pontosan tudnia, hogy mikor mi történik?

Horváth Zsófia: Szerintem az ilyen cselekményes kortársbalettekhez nem kell feltétlenül, hogy a nézőnek háttértudása legyen. A koreográfusok ebben a műfajban általában nem a cselekményt akarják részletesen kibontani, hanem ki akarnak ragadni bizonyos állapotokat, amelyekben a szereplők éppen léteznek. A Bernardában a lányok bezártságban szenvedő fiatal nők, de az is lehet, hogy az összes alak ugyanazon egy nő. Rabságban szenvednek, egymásra vannak utalva, de egymás ellen is fordulnak. Maga Bernarda, az anya is tulajdonképpen inkább egy szimbolikus alak, aki valami miatt bezárva tartja őket. Aztán egy szabadságra vágyó lélek kitör közülük…

boleromeszaros2Carmen / Fotó: Mészáros Csaba

A Carmennél is elégedett voltál az észlelhető cselekményszállal? Tudtad követni a történéseket?

Ugyanezt gondolom, hogy abban sem a cselekmény a lényeg… De például azt a fekete férfialakot nem tudtam hova tenni.

Czár Gergely, a társkoreográfus táncolta, én azt gondolom, hogy a katonák vagy a katonai rendészet vezetője volt.

Ő is egy kicsit szimbolikus figura, nem? Olyan végzetszerű a viselkedése.

Én ezt elfogadom, de te elégedett vagy ezzel? Nincs hiányérzeted amiatt, hogy nem tudjuk biztosan beazonosítani a figurát? Mert ha nem a Carmenről volna szó, hanem egy hasonló, de ismeretlen történetről, akkor teljesen mindegy lenne, sőt, azt mondanánk, milyen érdekes, izgalmas, hogy Végzet is, Rendőrfőnök is…

Nekem nem okozott hiányérzetet, mert hamar egyértelművé vált, hogy a koreográfusok nem is akarják kibontani a történetet, hanem csak az a lényeges kérdés, hogy tud-e őszintén szeretni ez a lány… Mármint Carmen. Mert nekem a végén ez jutott az eszembe róla, hogy ez a nő, akinek a szexualitásáért mindenki odavan, vajon amikor odajut, tud-e szeretni. Mert a végén én azt láttam, hogy azzal nem tud mit kezdeni, ha valaki tényleg és őszintén szereti. A csábításban, a túlfűtött erotikában, a túlhangsúlyozott nőiességben visszatérően és hosszan nagyon jó. Nagyon mai figura, olyan, amilyennek ma láthatjuk a nőket – a képernyőn. De fantasztikus, nagyon jó az előadó.

bernardaszabolucaBernarda Alba háza / Fotó: Szabó Luca

Letizia Melchiorre táncolta…

Nagyon tetszett, hogy a végére ezt a túlfűtött nőiességet levetkőzte, megmaradt a vadsága, és nyersebb, természetesebb lett.

Hát, igen. A Tűz című kortársbalett-estről beszélgetünk, és az alkotók az ajánlóban meg is fogalmazzák, hogy a szerelemről, az erotikáról, a női vágyról akarnak szólni…

Ahogy azt a férfiak elképzelik.

Hát, csakis úgy, hiszen férfiak… De a lényeg az, hogy ezt a három egyfelvonásost a szerelem, a tüzes szenvedély fogja át, és – az előbbi kérdéshez visszatérve – egyikben sem a cselekmény kibontása a lényeg, hanem a helyzet, az állapot megragadása, megmutatása. De menjünk vissza a Bernarda Alba házához. Ott hagytuk abba, hogy egy szerelmes kilép a bezártságból…

Szerintem mindegyik lány szerelmes, legalábbis ott van bennük a szerelem.

lg szegedi kortars balett tarsulati1Bernarda Alba háza / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán

A García Lorca-darabban tudható, hogy konkrétan ki kibe szerelmes. Itt meg azt tudjuk a színlapról, hogy van egy Adela és egy Pepe Romano, és esetleg be tudjuk őket azonosítani, hogy tudniillik Nier Janka és Lotár Vincze formálja meg őket. Az hogy derül ki, hogy a többiek is szerelmesek? És ők is Pepébe?

Nem. Az nem számít, hogy kibe. Ők az élet után, az életre vágynak úgy, mintha szerelmesek volnának. Egyszerűen élni szeretnének.

Mivel a koreográfia címe az, hogy Bernarda Alba háza, így mindenki tudhatja, hogy miért vannak bezárva nyolc évre ezek a nők…

Aki ismeri a színdarabot, az tudhatja. De szerintem ahhoz, hogy a koreográfiát értsem és élvezzem, ezt sem kell tudnom. Persze az jobban jár, aki tudja, hogy a szokás szerint az elhunyt apát nyolc évig gyászolni kell, és addig a legidősebb lány, aki már negyvenfelé jár, sem mehet férjhez, pedig az ő vőlegénye Pepe Romano, aki közben beleszeret Adelába, és a lány viszonozza is az érzéseit. Mindez a balettból nem derül ki, de ez szerintem nem baj.

Adela tehát szembeszegül az embertelen hagyománnyal, mert élni akar, és boldog szeretne lenni, de nagyon megbűnhődik, az életével fizet.

Öngyilkos lesz, de ha jól emlékszem a darabra, azért, mert azt hiszi, Pepe, a szerelme meghalt.

Ez a kurta-furcsa lecsapása a történetnek engem viszont egy kicsit zavar. A koreográfiában nem motivált Adela öngyilkossága, nem derül ki (legalábbis én nem vettem észre ilyesmit), hogy miért dobja el hirtelen az életét.

Igen, egy kicsit túl gyors a lezárás. Talán azzal az általános tanulsággal akar szolgálni, hogy bezárva, szabadság és szerelem nélkül nem lehet élni, akkor már inkább a halál. Ez a lényeg, a részletek pedig nem érdekesek. Egyébként nekem inkább az anyafigura furcsa egy kicsit. Valahogy lóg a levegőben…

boleromeszarosBolero / Fotó: Mészáros Csaba

Ahhoz képest, hogy a García Lorca-darabban Bernarda mennyire összetett figura, itt valóban mintha csak az elején és végén megjelenő „öreg boszorkány” börtönbőrt játszaná el. Nekem még van egy szerintem igen érdekes felvetésem. A Bernarda Alba házát Juronics Tamás már egyszer elkészítette, és az nagyon-nagyon hasonló volt ehhez a feldolgozáshoz. Kb. ugyanez a ház állt ugyanígy a színpad közepén, csak erős, vastag plexifallal be volt „üvegezve”. Adela és Pepe nagy pas de deux-je úgy zajlott, hogy nem érhettek egymáshoz, mert köztük volt az üvegfal. Most a háznak csak a váza állt, de a szerepelők úgy tettek, mintha létezne a fal. Aztán az említett kettős közben Adela egyszer csak gondol egyet, és (mintha nem lenne fal) kisétál. Miért éltek Bernardáék üvegházban, és vajon miért kellett ezt megváltoztatni?

Nyilván azért éltek üvegházban, hogy kívülről be lehessen látni. A Bernarda-ház drámájának éppen az a lényege, hogy a falu szeme előtt játszódik, azért zárkóznak be, hogy a falu lássa, hogy bezárkóznak.

De akkor miért kellett most lebontani az üvegfalakat?

Az is lehet, hogy praktikus okokból… Szállítás, szerelés…

Lehet. Én arra is emlékszem, hogy bár a plexifalakat izgalmasan be lehetett világítani, de tele voltak tenyérlenyomatokkal. Persze ez utóbbinak is lehet jelentése…

Én nem láttam a korábbi változatot, de most is falak voltak mindenhol, ezt ráutaló, pantomimszerű mozgással többször is megidézték. Viszont egy konkrétan bezárt üvegháznak sokkal fülledtebb a levegője, fojtóbb az erotikája. Egyébként nekem nagyon tetszett a lányok mozgása. Egységesek voltak, egymásra voltak utalva, de közben egyéniségek is, egymással ellenségesek is, mindez a szaggatott, összekapaszkodó mozdulataikban nagyon szépen megnyilvánult.

Szerintem is. Ez és a régebbi Bernarda is koreográfiai mestermunka, valóban a mozgás fejez ki bennük szinte mindent, akár van üvegfal, akár nincs. A koreográfia kidolgozott, szépen fel van építve, meg van komponálva, végig muzikális, érzelemgazdag. És az üvegfalak gyakorlati eltűnése, lehet, azt akarja jelenteni, hogy valójában bennünk, belül vannak a falak, mi tartjuk őket felállítva. Bármikor kisétálhatnánk a bezártságból, de éppen a saját, vagy sajátunkká vált falaink miatt nem tesszük meg.

bolmeszarosBolero / Fotó: Mészáros Csaba

Ezzel abszolút egyetértek, ez jó gondolat. Az ilyen táncelőadásokban az a jó, hogy lehetőséget adnak különböző értelmezésekre.

Térjünk át a Boleróra. A rövid koreográfia kb. feléig azt gondoltam magamban, hogy ilyen ízléses, gusztusos, intelligens Bolerót talán még sohasem láttam – és ezt nem kifejezetten dicséretnek szántam. Aztán az utolsó harmadban kezdett megváltozni a kép. Meglepő dolog nem történt ugyan, a zene az ismert módon egyre erősödött, és vele – bár a mozgásanyag nem változott – fokozódott az a bizonyos vágy, szenvedély. Nagyon jól táncoltak, és nagyon jó a koreográfia: nem láthatók konkrétan-vulgárisan szexre utaló mozdulatok, viszont kéjesen muzikális a mozgás, szinte vágykeltően koordináltak a testek, a nézőnek ígéretes és élvezetes magára engednie ezt a komplex összhatást. A legvége a csúcsig fokozódik, a horizonton magasodó, reflektorokból álló nagy körben erős fehér fény villan fel, az a táncosnő, aki bő negyedórája egy fénykörben megtette az első mozdulatokat, ugyanabba a fénykörbe visszaér, és a nagy villanásra finoman megrándul a teste. Nekem ezzel összeállt a kép. Ez a Bolero egy – nézőpont kérdése, hogy rövid vagy hosszú – női orgazmus története.

???

boleromeszaros3Carmen / Fotó: Mászáros Csaba

Miért? Ez nem lehetséges?

De, éppen lehetséges. Ahogy azt egy férfi elképzeli…     

Miért? A zene önmagában is végig erről szól, igaz, férfi, Maurice Ravel szerezte, de viszont táncosnő rendelte meg, Ida Rubinstein, aki kora szex idolja volt… És a franciák la petite mort-nak, kicsi halálnak nevezik az orgazmust… És jön a fehér fény is…

Bevallom, nem vettem észre, hogy ugyanaz a nő állt vissza a kezdő fénykörbe… De írd meg nyugodtan az értelmezésedet, ne tartsd magadban…

Szerinted akkor miről szól ez a Bolero?

Semmiről. Ilyen konkrét történés legalábbis szerintem nincs benne, igaz, nekem nem tűnt fel, hogy ugyanaz a lány kezdte el és fejezte be ugyanabban a fénykörben. Amúgy a mozgás tényleg követte a zenét, fokozódott, nagyon kiművelten, nagyon jól táncoltak, nagyon jól váltották egymást a csoportok, szép volt az egész mozgáskompozíció.

bolmeszaros2Bolero / Fotó: Mészáros Csaba

Nekem az estből a Carmen nem jött be. (Zárójelben: Juronicsnak volt egy korábbi Carmenje is, de az egészen más volt, halványan emlékszem, hogy dohánygyári környezetben dolgoztak benne munkásnők, és rémlik még két nagy forgó ventillátor.) Szóval, ebben a Carmenben nekem a zene sokkal erősebb volt, mint a látvány, és nem tudtam nyugodtan magamra engedni a hatást, mert zavart, hogy nehezen értelmezhető, tisztázatlan jelenségekkel találkozom, és úgy éreztem, ezekre válaszokat kell találnom, hogy megértsem a művet. Pedig annyit (sőt, talán egy kicsit többet is) tudok a Carmenről, mint egy átlagnéző.

Szerintem is, a cselekmény és minden egyéb is sokkal elnagyoltabb volt, mint a Bernardában. Ez a Carmen könnyedebb, populárisabb, szándékában is inkább szórakoztató. Ahogy a beszélgetés elején is már mondtam, nagyon maiak benne a figurák, főleg a nők, a viselkedésük, a gesztusaik.

Juronics Tamás teljes életművén megfigyelhető a kettősség, hogy vonzódik a populáris megoldásokhoz, miközben (például egy következő koreográfiában) képes mélyre hatolni, elgondolkodtató jelenségeket táncnyelven megfogalmazni. Kíváncsi lennék, hogy ebben a közös alkotásban hogy oszlott meg a munka közte és a társkoreográfus, Czár Gergely között, illetve ki képviselte jobban a populárist, ki akart esetleg mélyebbre hatolni. Mert a szándék erre azért néha ebben a darabban is érződik, nem?

carmenCarmen / Fotó: Mészáros Csaba

Igen. Ahogy azt már mondtam is, a végén, az utolsó vívódó kettősökben megmutatkozik Carmen összetettebb, bonyolultabb karaktere. Azok nagyon szép, tartalmas duettek. És jó, hogy (kicsit ugyan előkészítetlenül) megjelenik Micaela, és vele egy másik, ellentétes nőtípus. Ő képviseli az otthont, a becsületet, a tisztaságot, és vele szemben Carmen az őrjítő, irreális szenvedélyt. De ez a szélsőséges látásmód, ez a kétféle osztályozás is olyan tipikusan férfi nézet… Ezek a tüzes, forrón erotikus, szenvedélyes nők, akiket ezen az esten láthatunk, pontosan olyanok, amilyennek a férfiak elképzelik őket. Tehát nem női, hanem inkább férfi vágyakat látunk: abba pillanthatunk bele, milyen nőkre vágynak a férfiak, hogy akarják látni őket. Röviden: ez az est a férfiakról szól.  

Tűz (Szegedi Kortárs Balett)

Bernarda Alba háza

Táncolják: Nier Janka / Miriam Munno, Bocsi Petra, Letizia Melchiorre, Diletta Ranuzzi, Diletta Savini, Desirée Bazzani, Dusana Héraková, Vincze Lotár / Adam Bobák.

Zene: Manuel de Falla. Fény: Szabó Dániel. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias.

Díszlet-kivitelezés: Scabello. Koreográfus: Juronics Tamás.

Bolero

Táncolják: Nier Janka, Letizia Melchiorre, Diletta Ranuzzi, Diletta Savini, Désireé Bazzani, Czár Gergely, Kiss Róbert, Adam Bobák, Vincze Lotár, Francesco Totaro. Zene: Maurice Ravel. Fény: Szabó Dániel. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszlet-kivitelezés: Scabello. Koreográfus: Enrico Morelli.

Carmen

Táncolják: Letizia Melchiorre, Vincze Lotár, Diletta Ranuzzi / Bocsi Petra, Kiss Róbert, Czár Gergely, Diletta Savini, Miriam Munno, Dusana Héraková, Nier Janka, Desirée Bazzani, Diletta Ranuzzi / Bocsi Petra, Vincze Lotár, Adam Bobák.

Zene: Georges Bizet, Rogyion Konsztantyinovics Scsedrin. Fény: Szabó Dániel.

Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszletkoncepció: Juronics Tamás és Czár Gergely. Díszlet-kivitelezés: Scabello. Koreográfus: Juronics Tamás és Czár Gergely.

Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2023. március 26.