Kutszegi Csaba: Az ifjúság édes, csörömpölő madara
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál 2023 – 1. rész –
Kozma Johanna szelíden megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi a baj ezzel a világgal, Tóth Laura azt válaszolta rá, kb. az, hogy ilyen.
Tízéves a Miskolci Balett, és idén ötödik alkalommal rendezik meg a Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivált. Már emiatt is jogos, hogy a nyitó előadás a házigazda nemrég bemutatott friss darabja legyen, a Kozma Attila együttesvezető koreográfiájával készült Vörös napló – Marilyn Monroe története című táncjáték.
Az előadás látványos, színes, élvezetes, mindemellett nem az elmúlt tíz év legjobb előadása. Nem ritka eset: az erényeiből származnak a gyengeségei. Úgy érzékelem, hogy a külsőséges látványosságra törekvés (amely egyénként adekvát főleg a korai Marilyn Monroe-jelenséggel) sokszor gátjává válik az elmélyült ábrázolásnak – pedig ez utóbbi igénye is abszolút láthatóvá válik az előadáson, például rögtön elején. Nekem szimpatikus a kicsit szürreális gyerekkori hintajelenet, amely kapcsán erősen tömörítve megmutatkozik a későbbi világsztár idol hétköznapi családi traumákkal igencsak terhelt múltja (nevelőszülők, molesztálás, állami gondozás, árvaház – hogy csak a kiemelkedő trauma-kiváltó okokat említsem meg). A továbbiakban is leköti a teljes figyelmemet a korabeli amerikai gyárimunkás-világ monoton, elvont koreográfiai megjelenítése (még ha néha úgy is érzem, hogy kicsit hosszúra nyúlik). Aztán valóban nagyot üt a színes, sportos bikinis, gyönyörű nők impozáns megjelenése, megérthető, hogy a folyamatosan önmagukat mórikáló lányok között a legszebb, Marilyn a legaktívabb mórikáló (nyilván van mit kompenzálnia). Jól megmutatkozik az akkori amerikai csábító fotómodell-karrier szabályos őrülete is, de ugyanakkor úgy érzem: a látványosságra törekvéssel párhuzamban, menthetetlenül könnyű műfajba csúszik át a koreográfia. Ami persze eleve nem ördögtől való, csak magam azt preferálom, ha a populáris látványvilág mögött is mélyre hatoló tartalmakat fedezhetek fel.
Vörös napló - Marilyn Monroe története / Fotó: Éder Vera
Hasonló ellentmondások, kettősségek rendszeresen megjelennek a későbbiekben is, de nagy kérdés: lehet-e Marilyn Monroe-ról a tánc nyelvén úgy előadást fogalmazni, hogy abban a látványossággal szemben túltengjen az intellektualizmus. Hát, nyilván lehetne, de aki drámai, intellektuális balettet akar komponálni, nyilván inkább Virginia Woolf vagy Sylvia Plath naplóját veszi célba.
Hiányérzetem abból is fakad, hogy több igényes-látványos táncot bátrabban ki lehetett volna bontani a Marilynban is. Amikor például beindul a két korabeli menedzser jellegű fiatalember elemlámpás triója a főhősnővel, néhány másodpercig azt hiszem, mostantól hosszú percekig tartó, nagy táncnak lehetek boldog tanúja, de sajnos kurtán-furcsán abbahagyják az alig hogy elkezdett, lendületes pas de trois-t. Azonban szerencsére a későbbiekben a gyönyörű megjelenésű, tánc közben végtagjaival szép íveket leíró Harangozó Lili Marilynként két kettősben is sikeresen bebizonyítja, hogy nem árt, ha a táncjáték táncból készül. Ebben komoly szerepük van a partnereinek, előbb Filippo Nestolának, aki – ha nem tévedek – Marilyn első férjét, Joe DiMaggio baseballjátékost jeleníti meg megbízható tánctechnikával és szimpatikus, de kifejező színészi játékkal. Lukács Ádám Arthur Miller-karaktere kicsit meglepő, egyéni gesztus- és táncnyelven mutatja meg az író intellektuális érzékenységét, ám Claude Debussy Holdfényére lejtett kettőse Harangozó-Marilynnel egyértelműen az est érzelmi fénypontja.
Vörös napló - Marilyn Monroe története / Fotó: Éder Vera
A történet mesélése is kicsit aggályos nekem. Mert kétségtelen, hogy Marilyn Monroe életének (szép számú magánéleti, üzleti és munkakapcsolatának) részletes bemutatásához, annak a bizonyos elveszett vörös napló tartalmának ismertetéséhez egy élet is kevés volna. A cselekmény sűrítése sok esetben – ismert szimbólumok segítségével – jól sikerül ugyan (ilyen például a csúcson levő sztár ikonikus, szoknya-felfújós jelenete a Hétévi vágyakozás című filmből), de többször az az érzésem, hogy sokkal többet kellene tudnom Marilyn Monroe-ról ahhoz, hogy megértsem, mi is történik a színpadon. Az elvont szimbólumok viszont jól működnek: nagyon tetszik, hogy a fiatalon elhunyt művész végül ugyanazt a furcsa fekvő pózt veszi fel, ahogyan gyerekkorában magányosan hintázott. És még egy, ami maradéktalanul örömmel tölt el: Marilyn tragikus sorsú anyjának szerepét Kocsis Andrea adja, az nem főszerep ugyan, de a kiemelkedően legjobb színészi és táncteljesítmény az esten így is az övé.
Mindent egybevetve, nem véletlenül szereti a közönség a Vörös napló – Marilyn Monroe történetét. A fesztivál nyitónapján a kb. 15 és 85 életév közötti valamennyi generáció képviseltette magát, és lelkes tapssal jutalmazták az előadást. Másnap délután a fiatalok köszöntek be. Nagy örömömre tovább folytathattam a tavalyi töprengésemet arról, hogy Kozma Johanna vajon két nőről vagy önmaga két énjéről koreografál-e. A kérdésre persze mind a két válasz, vagy akár egy harmadik is teljesen jó, mert a lényeg az, hogy az előadáson nézőként örömmel töprengjek valamin. Ez velem – némi déjà vu érzés kíséretében – most is megtörtént, a What's the matter? című koreográfiájában Kozma Johanna ismét Havasi Ninával párt alkotva boncolgatja kedvesen-játékosan, még a néha kétségtelenül felbukkanó súlyos nehézségeket is egyfajta belső derűvel szemlélve – generációjuk sorskérdéseit. Mert sorskérdés a javából a szembesülés a felnőtté válással.
What's the matter? / Fotó: Gálos Samu Mihály
A tavalyi előadásukhoz képest Kozma kevesebb színpadi látványelemet vet be, de a vetítés ezúttal sem marad el. Mi más is lehetne a mai fiatal felnőttek gyerekkori emlékeinek vezető helyein, mint a videózás… Bocsánat, tévedtem néhány évtizedet: a helyes kifejezés ugyanis a komputerezés. Mert ha jól saccolom, Kozma Johanna és Havasi Nina gyerekkorában VHS-videók már csak múzeumban vagy esetleg falusi iskolákban voltak láthatók. Akárhogy is, de Tom és Jerry örök, csak a tartás változik meg, ahogy nézik őket: Marilyn Monroe-ék a múlt század negyvenes éveiben moziban ülve nézték, a nyolcvanas-kilencvenes évek gyerekei tévéhez csatlakoztatott videó-lejátszó előtt mozdulatlanul, az új évezredben születettek klaviatúrapüfölés közben, a mai kiscsoportosok meg mobiltelefon fölé görnyedve bámulják. Ebből is látszik, hogy sohasem a lényeges dolgok változnak meg a történelemben.
A lényeg a Kozma – Havasi páros esetében sem változik. Ezúttal is üdék, bájosak, önironikusak és néha jó értelemben szemtelenek, most is teljes testtel, tánccal, gesztussal, mimikával fogalmaznak, divatos és szép, mai clownokként állnak ki a kortárstánc (és az élet) színpadára. A mutatványuk vége mintha az én (nagyapakorú) generációm szemszögéből íródott volna. Nem szűnnek meg problémázni, vacakolni egymással és külön-külön, és aztán egyszer csak, az ember egy pillanatra nem figyel oda, megfogják egymás kezét, és sutty, kiszaladnak (aki nem értené: kirepülnek…). Vigaszul üzenem a mai huszonéveseknek: nem könnyű senkinek a felnőtté válás. Pláne azoknak nem, akik már másodszorra élik át.
What's the matter? / Fotó: Gálos Samu Mihály
Tóth Laura Follia című egyfelvonásosában ugyanennek a generációnak az életérzését közvetíti, de nem elvontan, játékos derűvel, hanem keményen, harcosan, dühösen, maró iróniával, konkrét tények felsorakoztatásával. A helyzetük – saját önábrázolásuk szerint – szinte kilátástalan, de mégis (logikusan: nyilván éppen ezért) elképesztő energiával vetik bele magukat a munkába és az életbe. E kettő náluk (értsd: Tóth koreográfiájában is) ugyanaz, a darabban a munkával kapcsolatos problémák kitálalásával párhuzamban, szépen, látványosan ki is kerül az egyenlőségjel munka és élet közé. Nem ismernek lehetetlent, szimbolikusan és konkrétan sem, a négyszereplős koreográfiát a fesztiválon egy sérülés miatt hárman adták elő.
Tóth Laura úgy alkotta meg ezt az IZP-támogatást nyert darabját, mintha az utolsó lehetősége lenne a bizonyításra (pedig reméljük, hogy még sok-sok alkalma lesz rá). Mintha minden, önmagában meglevő mozdulatot megkoreografált volna, mintha társaival mindent elénekelnének, amit csak tudnak, és mindehhez még a darab közepén „in concreto színház a táncszínházban” rittyentenek egy rövidke prózai előadást is, értsd: előre megírt (és megtanult) verbális szövegeléssel drámáznak/komédiáznak egy nagyot. Mindezeket felszorozzák tízzel vagy százzal, és ahogy a cím sejtteti, az őrületig felpörgetik. Sietek leszögezni: ez az ifjonti hév, ez az alkotói cunami a fiatal generációk tagjainak még éppen megbocsátható (az igazság persze az, hogy öröm látni), de állandósuló alkotói módszer gyanánt nem ajánlanám senkinek, mert a sokat akarásnak a legtöbbször tényleg „nyögés” a vége (mármint a néző nyög).
Follia / Fotó: Gálos Samu Mihály
De Tóthék még csak játékból nyögnek. A nézők meg egyáltalán nem, mert elragadja őket a cunami, és gyönyörködnek benne, ahogy az ifjúság édes madara csattog, csörömpöl, rikácsol a térben mindenhol, legyen szó barokk zene vokális intonálásáról, testet-lelket csúcsra járató lendületes, technikás koreográfia abszolválásáról vagy törtető vetélkedés közben ordítva előadott nyelvtörő szózuhatagról. Igen érdekes délutáni másfél óránk volt. Kozma Johanna szelíden megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi a baj ezzel a világgal, Tóth Laura azt válaszolta rá, kb. az, hogy ilyen.
Ha az esti előadásra is beülő néző egy nyugodt, klasszikus Shakespeare-Viharra számított, attól tartok, eléggé csalódhatott. Engem nem fenyegetett ez a veszély, mert már nem egy Kulcsár Noémi által készített Shakespeare-feldolgozást volt szerencsém látni. De a Vihar még engem is meglepett. Most elárulom, hogy nem egy felkészült, sokat tudó színházi szakember (némi szolid kényszer hatására) elárulta nekem, hogy a Vihar előtörténeti szálait, bonyolódó cselekményét, magát a szereplőit és a motivációikat, valamint mindezek kusza működését még olvasva sem könnyű átlátni. Ugyanez táncjátékban, ahol nem mondják ki a szereplők nevét, és nincsenek is olyan nagyon tipikus jellemzők rájuk aggatva, melyek alapján könnyen felismerhetők, és nem ritkán lányszerepet fiú játszik, kényszer nélkül is elismerhető: szinte lehetetlen.
Vihar / Fotó: Gálos Samu Mihály
Kulcsár Noémi könnyen megoldja ezt a problémát: esze ágában sincs a táncosokkal eljátszatni a darabot, a főalakokat nevén nevezi ugyan (bosszantó, hogy éppen a Prosperót alakító Csere Zoltán maradt le a szórólapról és az internetes anyagról), de láthatóan nem fáradozik a felismerhetővé tételükön. Kulcsár Vihara ugyanis – legalábbis szerintem – egy furcsa álarcosbál a mi világunkban, ahol is (éppen ez az egyik legnagyobb problémánk) fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda igazán, nem tudjuk, ki miért mit tesz, a cselekvéseit mi motiválja igazán, azt sem tudjuk lassan, hogy hol vagyunk, mert egy vihar állandóan elsodor minket és még sorolhatnánk az alkalmasnak mutatkozó párhuzamokat.
A kb. egyórás egyfelvonásosnak tulajdonképpen két felvonása van, legalábbis a darab második felében egy nagy váltásnak lehetünk szemtanúi: a szereplők szabályos jelmezkölteményeket vesznek magukra, és eljátsszák, hogy manökenek. Végigvonulnak egy kvázi kifutón, majd pózolnak, megfordulnak, hátrább mennek, és szigorú szabályok szerint cirkulálni kezdenek, mindegyik viselt kreációhoz extra karakter is társul, de aki nem a szabályok szerint viselkedik, néhány pofont is kaphat a főnöktől (akit láthatóan Csere Zoltán kvázi-Prosperóként alakít). Ha azt most mind leírnám, hogy milyen korunkra utaló áthallások jutnak eszembe minderről, betelne az Internet. De azt még elmondom, hogy ezúttal is nagyon jól éreztem magamat a Kulcsár Noémi által létrehozott kortársosított Shakespeare-világban, az intellektuális edzésigényem mellett a szépség iránti szüntelen vágyam is kielégülésre talált. Az meg csak hab a tortán, hogy hatalmas sikere volt az előadásnak. Ezen nincs mit csodálkozni, mert a miskolci közönség (kényszerítés nélkül, de a Horizont Fesztiválnak is köszönhetően) egyre inkább kortárstánc-szakértő lesz.
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, 2023. április 25-26.
