Megyeri Léna: Szanatóriumtól babaházig
Szegedi Kortárs Balett: Fekete hattyú; Kulcsár Noémi Tellabor: Babaház / Nemzeti Táncszínház /
Juronics Tamás és Kulcsár Noémi koreográfiái a Budapest Táncfesztiválon.
Mind Juronics Tamást, mind Kulcsár Noémit komplex színházi gondolkodású alkotóként ismerem, ám ez a látásmód mindkettőjüknél másféleképpen nyilvánul meg. A 36. évadát töltő Szegedi Kortárs Balett élén Juronics mostanra biztos kézzel rak össze közönségmágnesként ható előadásokat, és bár a társulat korábbi korszakait jellemző kísérletező kedv és invenció helyét jobbára átvette a rutin és a profizmus, az vitathatatlan, hogy a szegediek művészeti vezetője nagyon érti a színházi hatásmechanizmusokat.
A Szegedi Kortárs Balett repertoárján gyakran tűnnek fel népszerű címek, ezek közé tartozott 2007-ben A hattyúk tava is, Juronics értelmezését akkor „a 21. század emberének kollektív pszicho-meséjeként’” jellemezték. Az idén bemutatott Fekete hattyú ugyanannak az alapanyagnak (Marius Petipa koreográfus és Pjotr Iljics Csajkovszkij zeneszerző 19. századi romantikus balettklasszikusának) újabb, ismételten meglehetősen pszichologizáló értelmezése, ám ezúttal teljesen más korszakba és környezetbe helyezve. És bár az előadás címe megegyezik Darren Aronofsky 2010-es, mostanra klasszikussá érett filmjének címével, sőt, még a történetben is találhatunk egyezéseket (mindkét alkotó a fehérből fekete „hattyúvá” válás lelki folyamatát helyezi a középpontba), Juronics érezhetően kerül minden párhuzamot a filmmel – ő a saját történetét szeretné elmesélni.
Szegedi Kortárs Balett: Fekete hattyú / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
A koreográfus új értelmezése sok szempontból hagyománykövetőbb a 2007-es előadásnál: először is a cselekményt a balett ősbemutatójának korába, a 19. század második felére teszi. (A hattyúk tavát 1877-ben állították színpadra először Julius Reisinger koreográfiájában, ám ez a produkció megbukott, és csak Marius Petipa 1895-ös változata hozta meg neki a megérdemelt, máig is kitartó sikert.) Ez az a korszak, amikor Európa-szerte elterjedtek a szanatóriumok és elmegyógyintézetek, ahol sok esetben kegyetlen eszközökkel próbálták meg kezelni a pácienseket. Egy ilyen intézmény lakója a skizofrén lány, Odette is, aki képzelgéseiben hattyúkirálynőnek látja magát. Juronics jobbára megtartja az eredeti mű karaktereit, csak éppen a környezethez adaptálja őket: Odette szerelme, Siegfried (más alkalmakkor: Herceg) ezúttal egy kedves, fiatal orvos; az eredeti mesében a szálakat mozgató gonosz varázsló, Rothbart itt megkérdőjelezhető módszereket alkalmazó, ám valójában csak jót akaró professzor; a herceg anyjából pedig gyógyító apáca lesz. Az előadás struktúrája sem szakad el túlzottan a klasszikus koreográfiákétól: ötletes megoldás például, hogy a romantikus balettek fehér balettkarát (lásd: hópihék, villik, szilfidek stb.) itt fehér ruhás elmegyógyintézeti ápoltak adják. Már ebben a részben felbukkan Odile is, a külvilágból érkezett lány, a későbbi fekete hattyú, aki alaposan megbolygatja Odette amúgy is labilis lelkivilágát. Ugyanakkor az első felvonás olyan, mintha csak felvezetés lenne a bombasztikus második előtt. Megismerjük a karaktereket és felvillannak a szcenikai lelemények (például a vetítővászonként is funkcionáló, mozgatható díszletfalak), ám valójában az egész felvonás alatt Csajkovszkij zenéje viszi a prímet.
Szegedi Kortárs Balett: Fekete hattyú / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
A második felvonás aztán „felzárkózik” a zenéhez: sodró lendületű, drámai hatású látványosságnak lehetünk tanúi. A hattyúlányok felbukkanása új színt hoz az addig kissé egyhangú koreográfiába, a díszletfalak ördögi dolgokat fednek fel és el, ám számomra a legjobb dolog mégis Miriam Munno és Diletta Ranuzzi kettőse, akik a fehér és a fekete hattyú szerepében nem csak öltözékben, de mozgásban is tökéletes ellenpólusai egymásnak. Munno lágysága végig megejtő, a második felvonásban azonban Ranuzzi az, aki rabul ejti tekintetünket keményebb, delejes táncával. Igazán szép aztán, ahogyan a végső nagy átalakuláskor a két lány „szerepet cserél”, és átveszi egymás táncstílusát. És bár ebben A hattyúk tava-értelmezésben a férfiak nem kaptak túlzottan hálás szerepet (mind koreográfiájuk, mind karakterük kissé jellegtelen), Czár Gergely végső összeomlása Rothbart szerepében szintén emlékezetes pillanat.
A budapesti premier előtt belga turnén járt a Szegedi Kortárs Balett a Fekete hattyúval – a beszámolók szerint mind a nyolc előadáson (összesen 15 ezer ember előtt) zajos sikert aratva. A Nemzeti Táncszínház közönsége is állva ünnepelte a társulatot – Juronics ismét „betalált” a nézőknél.
Szegedi Kortárs Balett: Fekete hattyú / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
A Tellabor alapító koreográfusa, Kulcsár Noémi esetében a szcenika csúcsra járatása helyett általában inkább az érzékeny karakterépítés, a mozgásbeli ötletek, a kellékek kreatív használata és a jelentéses zeneválasztás állnak a középpontban. Előadásai közérthetők, mégsem közhelyesek, éppen ezért vágott kissé mellbe, hogy Babaház című új bemutatója gyakorlatilag – számomra – megfejthetetlen rejtély elé állított.
A produkcióhoz kétféle ismertetőből is kereshettünk támpontokat előzetesen: az egyik a Nemzeti Táncszínház honlapján, a másik az előadás előtt kiosztott szórólapon volt olvasható. Azt mindkét szöveg leszögezte, hogy – ahogyan az a címből már sejthető – a darab Ibsen azonos című (bár nálunk inkább Nóra címen játszott) drámája nyomán készült. A honlapon olvasható szöveg szerint Kulcsár Noémi előadása a norvég szerző klasszikusában feltett kérdéseket fogalmazza meg, ezen kívül az előadók saját kérdéseire is keresi a választ, úgymint: „Ha nincsenek már szavaink, miként kommunikálhatunk a mozgásunkkal? Mit jelenthet egy ölelés, egy pofon? Milyen az, amikor mozgatunk valakit, vagy amikor mozgatnak minket? És mi történik, ha már önerőből akarunk mozogni?” A szórólap szövege a babaház mint szó és mint tárgy kivesézése után újabb, másféle kérdéseket fogalmaz meg: „Mi történik, ha a babaház nem kisméretű? Ha nagyon is valóságos benne minden, ággyal, asztallal, kandallóval? Mi történik, ha nem bábok élnek benne, hanem hús-vér férfiak és asszonyok? Akik nem akarják, hogy többé bábként bánjanak velük?”
Kulcsár Noémi Tellabor: Babaház / Fotó: Mészáros Csaba
Azért taglaltam ilyen részletesen az előadás ismertetőit, mert ahelyett, hogy minderre a sok kérdésre választ adott volna, bennem végül számos újabb kérdést vetett fel a Babaház, amelyek azonban sokkal kevésbé elméleti, mint inkább gyakorlati síkon mozognak. Hamarosan rátérek ezekre, előtte azonban lássuk az alaphelyzetet. A színpadon egy berendezett szoba, benne fotel, hűtőszekrény, ruhaállvány, egy régi tévé, valamint egy kis asztalka, rajta műanyag koktélos poharakkal. Tiszta sor: ez bizonyára maga a nagyméretű, valóságos babaház. „Lakói” pedig négy, arany flitteres miniruhába öltözött, szépen fodrászolt és sminkelt fiatal lány – szinte olyan, mintha a nyár slágeréből, Greta Gerwig Barbie-filmjéből léptek volna elő – még mielőtt betoppant hozzájuk a „való világ”. A „való világ” aztán ide is megérkezik a „hétköznapi nő” prototípusának (Kulcsár Noémi) képében: egyszerű, kissé konzervatív téglaszínű ruhában, vastag fekete harisnyában, lapos talpú fekete cipőben, mindenféle cicoma nélkül. Amint pedig a zene elindul, elkezdődik az a hetvenperces jelenetsorozat, ami annyi fejtörés elé állított engem.
Következzenek tehát a bennem megfogalmazódott kérdések. Kicsoda Kulcsár Noémi figurája, és mi a viszonya a babaházban élő lányokhoz? Eleinte úgy tűnik, mintha ő irányítaná őket, ám később már mintha közéjük tartozna, néhány jelenetben pedig egyenesen a babalányok irányítják őt. Mi a lányok viszonya egymáshoz? Ez folyamatosan, nem hogy jelenetenként, de gyakran jelenet közben is változik: egyik pillanatban még kedélyesen partiznak együtt, a másikban már a kanapé mögött püfölik egymást meglepő indulattal. Egy nyugtalanító hangulatú, kifacsart és töredezett mozdulatokra épülő csoportetűdöt hirtelen felvált egy kedélyes tésztahabzsolás. És ha már a tésztánál tartunk: nem lett volna jobb a „lakoma” maradványait eltüntetni a színpadról? 30-40 percen keresztül spagettiben tapicskolni és fetrengeni ugyanis nem csak nem igazán esztétikus, de tánc szempontjából sem túl praktikus.
Kulcsár Noémi Tellabor: Babaház / Fotó: Mészáros Csaba
(Persze vannak olyan kortárstánc-előadások, amelyek tudatosan élnek ilyen eszközökkel, ám sem általánosságban Kulcsár Noémi esztétikáját, sem ezét a konkrét előadásét nem tartom ezek közé tartozónak.) Mi indokolja a jelenetek hirtelen hangulatváltásait, amelyet időnként a baljóslatú fények is aláhúznak? És vajon csak véletlen-e, hogy a fekete-piros-sárga fénycsíkok a színpad hátsó falán német zászlót idéznek? (Elismerem, ezen a ponton valószínűleg már túlzottan kétségbeesetten próbáltam értelmezni a látottakat.) Hol vannak egyáltalán a szereplőink, mi ez a babaház? Milyen képek vannak a babalányok ruhájára varrva (ez az én, színpadtól viszonylag távol eső ülőhelyemen egyáltalán nem látszott), és mi a jelentésük? Az egyszerű hangulatfestésen kívül mi volt a koncepciója a zeneválogatásnak, amelyben szerepel (a teljesség igénye nélkül) paradicsomról szóló olasz sláger, német dal (a Sag mir, wo die Blumen sind Marlene Dietrich előadásában), Nina Simone-klasszikus és Lauretta áriája (O mio babbino caro) Puccini Gianni Schicchi-jéből? És legfőképpen: mi köze mindennek Ibsenhez?
Kulcsár Noémi Tellabor: Babaház / Fotó: Mészáros Csaba
Kulcsár Noémi előadásain mindig érződik, hogy témaválasztásait nem a könnyű siker vágya, hanem személyes érdeklődés és kapcsolódás motiválja – ez a Babaház esetében is nyilvánvaló, már csak abból az odaadásból is, amellyel az öt táncosnő végigjátssza és végigtáncolja az estet. Valójában külön-külön minden jelenet mond valamit, és mind a koreográfiában, mind a táncosnők interpretációjában számos alkalommal megcsillan a koreográfus humora és ötletessége. Csak éppen a „ragasztóanyag” hiányzik: az a világos dramaturgia, ami lehetővé tenné, hogy mi is igazán tudjunk kapcsolódni hozzájuk.
Szegedi Kortárs Balett: Fekete hattyú
Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Fény: Szabó Dániel. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszletterv, szcenika: Tóth Kázmér. Animáció: Madarász János, Madarász Gergő. Díszlet-kivitelezés: Scabello. Dramaturg: Szokolai Brigitta.
Asszisztens: Czár Gergely. Koreográfia: Juronics Tamás, Czár Gergely és a Társulat. Rendező: Juronics Tamás.
Szereplők: Miriam Munno / Diletta Savini, Diletta Ranuzzi / Letizia Melchiorre, Francesco Totaro / Vincze Lotár, Czár Gergely / Füzesi Csongor, Petra / Nyeste Adrienn, Kiss Róbert, Füzesi Csongor, Nier Janka, Giordana Marzocchi, Desireé Bazzani.
Nemzeti Táncszínház, Nagyterem, 2024. május 2.
Kulcsár Noémi Tellabor: Babaház
Dramaturg: Cseh Dávid. Jelmez: Bati Nikoletta. Látvány, koreográfia: Kulcsár Noémi.
Táncolják: Cvikli Fanni, Hajszán Kitti, Bányai Mirjam, Eyassu Vince Barbara, Kulcsár Noémi.
Nemzeti Táncszínház, Kisterem, 2024. május 8.
Budapest Táncfesztivál 2024
