Darabos Eszter: Mélyfúrás az alkotói fókuszban
18. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója – 2. rész /
Nálam ezzel az alkotói attitűddel nem összeegyeztethető a giccs.
Az erdélyi hivatásos táncegyüttesek harmadik napján ismét két előadást láthattunk. A Nagyvárad Táncegyüttes a Népek tengere, a Maros Művészegyüttes a Márványföldből gyöngyvirágok című előadását mutatta be, mely darabokat Sánta Gergő és Sánta-Bíró Anna jegyzi rendező-koreográfusokként. A munkájuk a két együttessel azonnal hozza az összehasonlítás lehetőségét, és felmerülnek azok az általános kérdések is, mint például: mennyire tud alkalmazkodni a koreográfus az adott társulathoz? Megtalálja-e a tánckar erősségét? Ha szükséges, el tudja engedni vajon az elképzeléseit, vagy azokat mindenképpen ráerőlteti a táncosokra? Meg tud-e újulni, vagy ugyanazokat az eszközöket alkalmazza? A társalkotókat össze tudja-e úgy fogni, hogy rendezőként is helytálljon? Van-e közös vonás, ami védjegye is lehet? Mit képvisel, hogyan gondolkodik a színpadi néptáncról?
A két előadás kapcsán egészen egyértelmű, hogy a koreográfusok az egyéniségekre támaszkodnak, felhasználják az archív felvételeket, és kihasználják a jelenlegi táncosok tánctechnikai tudását. Ha mélyfúrás, azaz a táncok lényegi ismerete áll az alkotói fókuszban, érdemes lehet egy régióval foglalkozni, ahogy azt ezúttal a Marosban tették: már az alcímben olvasható, hogy az előadásukban Kalotaszeg örökségét mutatják be. Ebből arra lehet következtetni, hogy nem a Kalotaszegről kialakult idealizált, felszínesebb, már-már táncházasnak nevezhető képet akarják a koreográfusok megjeleníteni.
Maros Művészegyüttes: Márványföldből gyöngyvirágok
Nálam ezzel az alkotói attitűddel nem összeegyeztethető a giccs. De nem találok jobb szót arra, ahogy például a nagyváradi előadás díszletében megjelentek a belógatott tányérok, vagy ahogy a Maros műsorában túl volt tolva az ide-oda, fel-le mozgó, különböző színekkel megvilágított kazettás mennyezetet megidéző díszletelem. Az előadás elején református énemre nagy erővel hatott a kazettás díszlet. (Annak ellenére, hogy ismerős volt a Duna Művészegyüttes Szerelmünk, Kalotaszeg előadásából.) De ezek folyamatos átrendezése úgy szakított ki a meghitt hangulatból, mint amilyen könnyedén játszottak a lányok a hordozható kellékként is megjelenő kazetták stilizált elemeivel egy amúgy mellékesnek tűnő, de igazán szép, nőkről szóló jelenetben, amelyben így ez a szimbólum játékossá, komolytalanná, figyelemelterelővé alakult át. De mindeközben olyan hangsúlyosan volt jelen a színpadképben, hogy a táncosok egyszerűen beleolvadtak a szcenikai háttérbe. Néha azt kívántam, hadd nézzem csak a táncosokat és zenészeket egy fekete hátérrel, hiszen igazán megérdemelnék a nagyobb figyelmet.
Külön-külön erősek voltak a jelenetek, a táncosok, a zenei betétek, a történetelmesélés nekem különösen tetszett. Izgalmas hangulatot adott, hogy egy felgyűjtött hangfelvétel visszaadásához nem kellett eltanult akcentussal beszélni, hiszen erdélyi táncosok szólaltak meg, így lekerült a magyarországi, sokszor színháziaskodó, népieskedő hangnem. Viszont hiányzott az előadásból a koherencia, hogy az erősségeket összetartva ne egy – számomra – giccses előadássá változzon, hanem ízlésessé, vagy inkább erejében is visszafogottabbá. Vajon ez a vizuális impulzivitás szükséges ahhoz, hogy bent maradjon, és legközelebb is bejöjjön a néző? Vagy itt is talán a kevesebb lehetne a több? A vetített fények a színpadot elhagyták, a kazettás mennyezet képe a nézőtér plafonján is feltűnt, még jobban felcsavarva az eddigieket. Az előadás végén felpillantva, éppen el tudtam olvasni a felirat egy részét, amely szerint „magyarnak lenni nem állapot, hanem érzelem”. A többit már nem láttam, mert gyorsan váltott a fény.
Sánta Gergőék nagyon magas, professzionális szintet képviselnek, őszintén tisztelem munkásságukat, de azon sem lepődtem volna meg, ha a műsor végén angyalszárnyakkal berepülve jelennek meg – mint egy korábban látott zalai kamaratánc-fesztiválra készült produkciójukban. De lehet, hogy ezektől az elemektől lesz egyedi, felismerhető, védjegyként szolgáló az alkotói stílusuk. A szakmai értékelésen összességében nagyon jó visszajelzéseket kapott a Maros Művészegyüttes. Farkas Tamás az „igazán magas technikai felkészültséggel rendelkező, 12 páros nagyszerű tánckart” emelte ki, Dr. Szalay Zoltán népzenekutató pedig a jó dallamválogatást, a zenei szerkesztést, valamint azt, hogy először ebben az előadásban egészítették ki egymást az énekekben a lányok és a fiúk – az ereszkedő és új stílusú dallamok íveinek megtartásával. A zenetudós feltett egy mindenki számára fontos kérdést: ha egy folklórműsorban deklaráljuk, hogy a magyar, román és cigány táncanyagok mély ismerete és hiteles alakítása jelenik meg, akkor a zenében miért nem? Egy másik kérdése a zenészek folklórműsorban játszott szerepére irányult. Véleménye szerint az a jó, ha a zenész szolgál, és nem csillog – ahogy az a régi közösségekben is volt. Ehhez a gondolathoz csatlakoznék a nagyváradiak előadása kapcsán, amelyben Pusko Márton prímásnak a fentről érkező, rivaldaszerű fényben az arca se nagyon látszott.
Nagyvárad Táncegyüttes: Népek tengere
Ez volt számomra a hét egyik legjobb élményt nyújtó előadása. Nem volt se túlhajszolt, se túl lassú. Rendelkezett több nyugvóponttal, de veretősebb táncos részekkel is. A táncosok tánctechnikai tudását kicsit megterhelték a sok, különböző tájegység táncai (somogyi, zempléni, marossárpataki, bukovinai, ecsedi cigány, kalotaszegi), de ezt kiemelkedő énekes részek kompenzálták, mint például a táncilag és zeneileg egyaránt izgalmasan építkező somogyi részt követő három férfi éneke, vagy a szlovákul, több szólamban éneklő lányok kiváló karikázója és a Kodály Zoltán kórushangzását megidéző Túrót eszik a cigány… kánon rész. Jól megválasztott karakterek, izgalmas zenei csendek jellemzik az előadást, ahol teret nyerhet a tánc ritmusa. Az ecsedi cigány tétel ötletes volt, poénokkal teli, megmutatva ezzel a táncosok másfajta előadói jelenlétre is alkalmas készségeit, illetve Dallos Levente prímás énekes oldalát is. A Heveder és a Kedves zenekar szereplése után jogos a kérdés: Erdélyben minden prímás ilyen jól énekel?
A két előadás legnagyobb erényeként azt a szándékot tudnám kiemelni, hogy az alkotópáros fontosnak tartja a karakterek stílushű, de önkifejezően egyénre szabott megjelenítését. A Népek tengerének szép, keretes szerkezetet ad a nyitó- és záró képben hallható Krisztus Urunknak áldott születésén… kezdetű református zsoltár, melynek kibővített szövege az előadás méltó kódája: „A magasságban dicsőség Istennek, / Békesség légyen földön embereknek, / És jóakarat mindenféle népnek / És nemzetségnek!”, a népek tengerének.
18. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója, Sepsiszentgyörgy, 2024. május 29-30.
(folyt. köv.)