Kutszegi Csaba: Kiszáradt a hattyúk tava
Preljocaj Balett: A hattyúk tava / Margitszigeti Szabadtéri Színpad –
…magam arra sosem gondolnék, hogy a szerző az elvarázsolt hattyúlány alakját Greta Thunberg klímaaktivistáról mintázta volna. Pedig, ha nem is kategorikusan bejelentette ezt, de a lehetőségét felvetette egy interjújában.
Nem egyszerű képlet Angelin Preljocaj A hattyúk tavája. De nem is jó, ha csakis faék bonyolultságú dolgok veszik körül az embert (pedig arra tartunk). Az meg kicsit sem baj, ha egy koreográfusnak releváns gondolatai vannak, és azokat a tánc mellett show-szerű látványosságokkal igyekszik szexivé tenni. A fordítottjától viszont kiütést lehet kapni: amikor táncalkotók üresen csillogó show-ba próbálnak beleapplikálni mélyenszántónak feltüntetett, kvázi intellektualizált szentenciákat.
A szegény, albán emigráns szülőktől Párizsban született táncalkotó nemcsak lélekre és táncmozdulatra érzékeny művész, hanem racionálisan gondolkodó koreográfus is. Ez az elmúlt jó két évtizedben Magyarországot megjárt alkotásaiban is tetten érhető, volt okom tehát a 2020-ban a Comédie de Clermont-Ferrandban bemutatott Hattyúja vendégszereplésére felfokozott figyelemmel beülni – a Margitszigeti Szabadtérin. A Csajkovszkij-muzsikára készült balettklasszikus ugyanis maga a szenvedély, miközben – ha az ember képes valamennyire betekinteni a zene és a táncnyelv rejtelmeibe – sejthető, érezhető az is, hogy az eredeti anyagban és a belőle készült tengernyi változat legjobbjaiban bizony a tomboló érzelmek alatt-mögött igencsak racionális megfontolások munkálnak, amelyek már vagy másfél évszázada alapot és keretet biztosítanak egy-egy újabb balettremekmű megalkotására.
A fotók forrása a Margitszigeti Színház
Preljocaj minden bizonnyal azt vallja, hogy nem az jó koreográfia, amelyben felfedezhetjük a tánc szépségét, hanem az, amelyben megismerhetjük a világ rútságát – is. Ez utóbbi megjelenítésére akkor van esélye a táncalkotónak, ha a jelenünkről, vagyis arról a világról szól, amelyikben élünk. A régmúlt ugyanis mindig szebbnek tetszik az aktuális jelennél. Az előadáson hamar kiderül, hogy a ma kortalan jelenében játszódik a történet, erre utalnak a jelmezek, a szereplők gesztusai és a 79D kortárszenei formáció Csajkovszkij-muzsika szövetébe komponált dzsesszes tételei. Pedig a koreográfia felütése, rövid prológusa elég sok találgatásra ad okot: három, ki tudja honnan szalajtott sötét alak vegzál, hatalmába kerít egy fehérruhás lányt, akinek azt megelőzően furcsa látomásai voltak. Később persze sok mindenre fény derül, legalábbis kínálkozik utólagos megfejtés a látottakra. A terelgetés, a történetszál effajta folyamatos vissza- és újra felgombolyítása a későbbiekben is hatékony módszere a dramaturgiai szerkesztésnek (jól működik, mert a néző ember sokrétű, többjelentéses történések követésekor kifejezetten kedveli az aha-élményt).
Szóval, előbb-utóbb majd’ minden kiderül. Utóbb például az is, hogy a fehérruhás lányt a mai, de mesés képességekkel rendelkező mágikus alakok vegzálás közben hattyúvá változtatták (valóban: meg is „tépték-tollasították” a ruhácskáját). Azt a néző később hamar és könnyen megfejtheti, hogy a nősülni készülő herceg (illetve egy mai iparosító-beruházó multi cég gazdag vezetőjének a fiacskája), ebbe a lányba lesz szerelmes, és majd hattyúként rá is lel. Az, hogy ez ügyben viszonylag gyorsan kapcsolunk, azért is van, mert A hattyúk tava-balett története, ha foszlányosan is, de a legtöbb néző tudatában előzetes felkészülés nélkül is jelen van.
A vetítések révén az sem marad titokban, hogy a tervezett ipari beruházás rendkívül nagy környezeti károkat okoz majd, és ettől a balettban máris átértelmeződik, nagyobb jelentőséget kap minden fa, tó, madár. A koreográfus kitűnően adagolja a cselekményfordulatok megfejtéseit, és ebben a legtermészetesebb módon számít arra, hogy a világ leghíresebb balettjét a nézők többsége ismeri. Ez a balett hívei számára örömteli hír, mert azt is jelenti, hogy a műfaj – leginkább az elmúlt 150-200 év színpadon szorgosan abszolvált sürgés-forgásának és lábdobálgatásainak köszönhetően – mára már szerves része az emberiség kultúrtörténetének, lásd: ezt a látványos, de végül is elvont balettnyelven megfogalmazott, elgondolkodtató kortárs koreográfiát is világszerte tömegek értik és élvezik. (A Preljocaj Ballet már eddig is valóban sokfelé turnézott az előadással, amelyet a hírek szerint nemsokára az egész világ megismerhet, mert az Eiffel-torony lábainál fogják előadni nemsokára, az idei párizsi olimpia előzetes kulturális kísérőprogramjaként.)
A fentiek ellenére magam arra sosem gondolnék, hogy a szerző az elvarázsolt hattyúlány alakját Greta Thunberg klímaaktivistáról mintázta volna. Pedig, ha nem is kategorikusan bejelentette ezt, de a lehetőségét felvetette egy interjújában. A gondolat eszmeiségét érteni is vélem, de mindeközben azt gondolom (és biztos vagyok benne, hogy ezzel maga Preljocaj is egyetértene), hogy az előadással kapcsolatban nem kell a nézők számára egyértelmű, konkrét értelmezést előírni. Inkább hagyni kell, hogy mindenki maga találja meg, építse fel a megfejtéseit. Az enyémbe például Greta Thunberg nem fér bele, bár az előadás környezetvédelmi üzenetét én is fontosnak tartom, rám is erősen hat, de mellette ugyanolyan fontosnak vélem a lélektani vonalat, az álom- és ösztönvilágban játszódó történéseket, valamint a koreográfia korszerű színházszemléletét, viszonyulását az eredeti, 19. századi alkotáshoz, továbbá a műfajon belüli, annak határait feszegető stílus- és mozdulatjátékait.
Ha kis időre – elfogadva alaphelyzetként – nem az előadás felvetette globális kérdésekkel foglalkozom, akkor markáns társadalombírálatba ültetett izgalmas családi-emberi drámát látok. Mert a prológ után gazdag nagypolgári miliőbe csöppenünk, megismerjük a „társaságot”, amelynek vezéralakja az apa, aki minden bizonnyal egy cégbirodalom feje, munka- és pénzmániás, tehetséges, de munkahelyen, családban kortárs zsarnok, mindenki őt dicséri és szolgálja, mindenki hozzá igazodik, legfőbbképpen – elbűvölő rutinnal és eleganciával – a felesége. Utóbbi anya is, ráadásul fiatal felnőtt fia (eredetileg: Siegfried herceg) problémás ember, ellenszegülős, saját „társasággal” jelenik meg: a belépésükkor lazán individuális, érzéki dzsesszmuzsika váltja fel a Csajkovszkij-tételeket. Szabályosan egy másik világ jelenik meg, amelyben a szigorú racionalitás helyét a sejtés, a hipnózis, az újkori mágia, a transzcendencia, az ösztönök, az érzelmek veszik át. Erre a világra a családban a fiún kívül egyedül a fiú anyja fogékony. Nem csak eljátssza, nem csak a szülői szeretet hajtja, tényleg fogékony rá. Innen már nem kell különleges fantázia ahhoz, hogy megértsük: ez a felállás elkerülhetetlen konfliktusokat hordoz magában, csak idő kérdése a robbanás.
Azon sincs mit csodálkoznunk, hogy Siegfried egy különc lányba szeret bele, és a klasszikus balett világát kedvelő néző azon sem akad fenn, hogy a szereplők a két világban, a racionalitásban és az irracionalitásban ugyanúgy járkálnak ki-be, mint ahogy azt tették a színpadi őseik a 19. században. (Ha valakit zavar ez a dramaturgiai lazaság, a 20-21. században elég azt gondolnia, hogy az egész történetet az egyik főszereplő álmodja. Akkor már minden a helyére kerül, és oké. Ebben az esetben én arra szavaznék, hogy a hattyú halál előtti utolsó álmát láttuk, nekem ez jobban tetszik a Greta Thunberg-vonalnál.) A fiú aztán gyönyörű kortárs fehér képben és kortárs nagy pas de deux-ben szeret bele véglegesen-halálosan a hattyúlányba, az otthoni balhé kirobbanása után pedig (a természet leigázásában érdekelt pénzügyi körök sötét erői persze itt is megkreálják az ártatlan fehér hattyú gonosz fekete alteregóját) a fiú elrohan megkeresni az igazi szerelmét, aki már haldoklik, mert – leginkább a beruházások, építkezések következtében – a hattyúk tava kiszáradt, és a madarak kihaltak. Milyen jól belesimul ebbe a gondolatba a balettirodalom másik nagy jelképe
A haldokló hattyú (vagy: A hattyú halála), mely szólót eredetileg (Petipa nagybalettjétől függetlenül) Mihail Fokin koreografálta meg Saint-Saëns zenéjére, Anna Pavlova számára a Gyagilev Balettban 1905-ben. Bizony, még Preljocaj ultramodernnek tetsző feldolgozásában is folyamatosan ott lappang a tánctörténet, az ihlető hagyomány. Nem maradhat említés nélkül egy rövidke, koreográfiai-színházi ínyenc finomság: az anya az elrohanás előtt rövid, csendes, fájdalmas kettőst lejt a fiával: elengedi… Bármily paradoxon: akár a halálba is, hogy saját élete legyen. Nem akarom elárulni Siegfried sorsát és a darab végét (leginkább azért nem, mert nem is veszem biztosra, hogy jól értelmezem). Mindenesetre megrázóan gyönyörű az utolsó kép: a hattyúk meg-megremegve haldokolnak a kiszáradt tó medrében, Siegfried ölében tartja a halott Odette-t… Talán még feléleszthető? És most a kihaló állatfajokat siratjuk, vagy a tiszta érzésektől, a romantikától búcsúzunk visszavonhatatlanul, mindörökre? (Miközben Csajkovszkij fő hattyúmotívuma dübörög…)
Angelin Preljocaj hagyományőrző, de azt gyökeresen megújító koreográfiájának a mozgásnyelve is különleges. Az előadás valamennyi szereplője technikailag is magasan képzett táncos, tudásuk alapja láthatóan színvonalas klasszikusbalett-képzés. Ennek ellenére szinte valamennyi mozdulatuk tagadja a klasszikus balett mozdulatkliséit. De nem úgy, hogy a koreográfus a klasszikusbalett-nyelv egyes elemeit látványosan elrontja, lebutítja. Ehelyett – klasszikus alapokon – saját, egyéni mozdulatnyelvet épít fel. Nem készít technikai bravúrokat fitogtató nagyvariációkat, hattyúi nem spicc-cipőben spicchegyen sorakoznak, hanem mezítláb szállják, táncolják be a teret. Mozdulataik hatásosak, kifejezők. A „civil” szerepeket alakító táncosok még szabadabban használják a különböző táncstílusokat, realisztikusabban formálják meg a karaktereiket, mimikájukkal, gesztusaikkal kitűnő színészi teljesítményt is nyújtanak.
Angelin Preljocaj A hattyúk tavája lebilincselő színházi este, stíluselemeiben, eszköztárában, a baletthagyományokhoz fűződő viszonyában, kortársszínházi szemléletében sokat markol – és sokat is fog. A társulat elegáns, bájos franciás könnyedséggel hajókázik a stílus- és műfaji eklektika végtelen tengerén, még az előadás megrázó, tragikus pillanatai is felemelőek, komoran játékosak. Az előadók miközben fegyelmezetten, szigorú precizitással teljesítenek, az alkotókkal együtt felszabadultan élvezik a kortárs művészet korlátlan szabadságát. A kortárs balettnak (is) az egyetlen szabálya az, hogy nincs szabálya. A színpadon korokban, létező és virtuális világokban, valóságban és képzeletben szabad a csapongó átjárás, minden régi, új és középkorú tánc- és zenei stílus görcsök nélkül használható. A hattyúk tava így is – vagy éppen ezért – egységes, hatásos alkotás. Talán mert Preljocal mester megbízhatóan következetes a felvállalt következetlenségében.
Preljocaj Balett: A hattyúk tava
Koreográfus: Angelin Preljocaj. Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij. Kiegészítő zene: 79D. Videótervező: Boris Labbe. Fénytervező: Erie Soyer. Jelmeztervező: Igor Chapurin. A művészeti vezető asszisztense: Aharon Van den Bosch. Próbavezető asszisztens: Cécile Médour. Koreológus: Dany Lvéque.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2024. július 20.