Török Ákos: Körzővel rajzolt egyenes
Bozsik Yvette Társulat: Körforgás / Nemzeti Táncszínház –
Az előadást indító, meglehetősen teátrális szeretkezésnek van egy kiemelt pillanata: amikor a női és a férfi test egymás mellett állva egyetlen ponton ér össze, és mint elhajló, vékony fatörzs dermednek mozdulatlanságba.
A harmincadik évét ünneplő Bozsik Yvette Társulat jubileumi produkciója első körben a buddhizmus test-lélektanát: a lélekvándorlás gondolatát teszi érzékletessé. A szamszára felfogása szerint minden lélek addig járja a születések és a halálok közötti körtáncát egyik testből a másikba vándorolva, amíg fel nem ismeri, hogy a létezés csupán hamis látszat. Annak ellenére, hogy a lélekvándorlás elképzelése összeegyeztethetetlen a keresztény vallások lélekfelfogásával, a buddhizmus erkölcsi tanításai összecsengenek azzal, amit a krisztushit vall a helyes életről. (Ez egyébként a nagy világvallások legtöbbjére igaz: nem áll távol tőlük a szeretet maximája, miként a pusztán érzéki-testi örömök hiábavalósága sem, és jó eséllyel egyikük sem bukna meg tízparancsolatból.)
A Körforgás nem áll meg a héthatáron túli vallásbölcselet puszta leképezésénél, éppen a közös morális elvek mentén teszi azt számunkra otthonossá. Hol egymásba úsztatja a két világot, hol egy-egy zsidókeresztény alapmotívummal oltja be a keleti miliőt, máskor a modernkori nyugati ember kíméletlen önzésének és bírvágyának kavalkádját komponálja meg.
Fotók: Horváth Judit / A fotók forrása a Nemzeti Táncszínház
Nem tudom, mások hogyan vannak vele, de nekem komoly fejtörést okozott, hogy a cím, a színen folyamatosan és hangsúlyosan jelenlévő körforma, és a lélekvándorlásra, illetve az ebből való felszabadulás eszméjére kihegyezett felvezetőszöveg éles ellentmondásban van azzal, hogy az előadás egyetlen születés és egyetlen élet történetét meséli el. Ráadásul a zárókép a központi alak földön fekvő, hullamerev testével meglehetősen véglegesnek érződik. Többórányi fejtörés és öt kávé után végül arra jutottam, hogy az előadás talán egy pusztulástörténet vagy esetleg egy romlástörténetbe ágyazott figyelmeztetés: ha nem kapunk észbe, akkor a Paradicsomból az Urálon túlra hajítva, és a keleti bölcseletekkel kacérkodva/cicomáskodva, nekünk itt fakereszt. A világ, benne az önmaga felismerésére és szeretetére teremtett (és képes) ember végső bukása lehetne valódi dráma is. Közben pedig az is igaz, hogy ha nem kellene írni róla, jó eséllyel töredéknyi munkát fektettem volna a megfejtésbe. A Körforgás ugyanis több befogadói energiát emészt fel, mint amennyi svungot ad.
Elsősorban a rendező-koreográfus „legjobb barátja”, a dramaturg hiányzik az előadásból, aki jó esetben a letisztult történetvezetésért, a színpadi történések átlátható szerkezetéért és a zökkenőmentes befogadásért szavatol. Ez a legkevésbé sem előre emésztett egyszerűséget jelent. Egy előadás vonalvezetése lehet csavarosan bonyolult, bátran ki lehet cifrázni körmönfont asszociációkkal, meredek metaforákkal, rafinált elhallgatásokkal és logikai bukfencekkel is akár. De bármennyire is girbegurba vagy éppen szaggatott az a bizonyos vonal, legyen, aki/ami végig vezet rajta. Ne kelljen szinte folyamatosan rejtvényfejtéssel bajlódni. Vannak kortárstánc-előadások, amelyek nem az elemző-összegző intellektusra vannak szabva, ezeket nem kell érteni, megfejteni. A Körforgás azonban már az első jelenetével világossá teszi, hogy mondandója, sőt üzenete is van.
Az előadást indító, meglehetősen teátrális szeretkezésnek van egy kiemelt pillanata: amikor a női és a férfi test egymás mellett állva egyetlen ponton ér össze, és mint elhajló, vékony fatörzs dermednek mozdulatlanságba. Ez egyszerre erős jel és kissé kellemkedő póz. Noha egy teátrumban a teatralitás nem kell hogy szitokszó legyen, azonban a stilizált születés mozgóképében a cirkuszi illuzionizmus atmoszférája keveredik azoknak a filmeknek a képi világával, ahol galaxisszéli laboratóriumokban állítanak elő embereket. Ezen a ponton azonban még áttetszően tiszta a képlet.
Philippe Heritier zenéjében és a mozgásokban, de még egy-egy hajviseletben is hangsúlyosan jelenik meg a keleti színpadi tánckultúra. Berzsenyi Krisztina selymes érzetet keltő, finomesésű jelmezei áttételesebben, de szintén a Távol-Keletet idézik. Az idősebb férfi (Vati Tamás), a gyermek (Iványi Mirkó) és a fiatalember (Zambrzycki Ádám), vagyis a történet férfitengelyének törtfehérsége és a fiatal nőalakok ruháinak eleven színei már önmagukban is leképezik a fent említett világképet: a testbe zárt lélek előtt megjelenő színes-szagos fátylat, ami eltakarja előlünk a valóságot. A jellegzetes testgesztusokban és kézmozdulatokban azonban az első pillanattól kezdve van valami különös hamisság. Eleinte olyan érzésünk lehet, mint amikor majd százéves felvételekről ismerhetjük idősödő parasztemberek falumelléki táncát, és most ruganyos lábú, egyenes derekú fiatalemberek virtuóz előadásában látjuk ugyanazt, vagy amikor az Artus Cseppkánon című előadásában tajcsi művészek mellett náluk jobb mozgáskultúrájú és sokkal szélesebben képzett kortárstáncosok tajcsiznak. Utóbbiakból valami mégis hiányzik – még akkor is, ha fogalmunk sincs az autentikusságról.
Az eredetileg centikre kimért, gyakran évtizedek alatt begyakorolt mozdulatok a Körforgásban inkább keletiesek, mint keletiek. Kissé mórikálók, mintha finoman zárójelbe tennék a keleti vonalat. Egy ponton az orientális atmoszférába beúszik egy huszadik századeleji polgári enteriőr rádióval és hintalovacskával, benne egy gésamamával, nem sokkal később pedig a fiatalember nászát és annak elhálását láthatjuk egy vásári hangulatú, sokszínű forgatagban. Itt már akár iróniára is gyanakodhatunk, főként Bozsik Yvette anyát formázó alakításának meg-megcsillanó komikumát és egyre inkább helyzetidegen jelmezét és kellékeit látva. Nem sokkal később azonban, az előadás Éva bűnbeesésének ószövetségi történetét kottázza le a lehető legnagyobb komolysággal. Illetve ezen a ponton már semmi nem biztos. Túl azon, hogy a színes ruhás női és férfialakok egyre inkább elvesztik körvonalaikat, és egyre kevésbé van róluk mit gondolni, a paradicsomi szálat sem lehet látni se szembe jönni, sem bárhová is tartani. Főleg úgy, hogy mater dolorosaként Ádám anyja is megjelenik, ami a benne felsejlő blaszfémia ellenére egy izgalmas gondolat: az Első Ember egybeolvasása Jézussal. Csak éppen ekkorra már egyre kevésbé lehet tudni, hogy kit mikor lehet komolyan venni, és néha azt sem, hogy ki kicsoda. Lehetséges, hogy Bozsik Yvette-ben a helyenként tótágast álló színpadi jelek szabatos jelbeszéddé állnak össze, nézőként azonban az illesztésre kapott egyetlen alkalom ehhez meggyőződésem szerint itt nem elég.
A koreográfus-rendező jobbára most is remek táncos előadókkal dolgozik, akik mozgásminőségben és színpadi súlyban egyaránt meggyőzőek. Van, aki ennél kicsit többet is hoz: Krizsán Dániel atlétikus alkattal és lendülettel formáz meg egy nehezen beazonosítható alakot, esetleg a vadságában is impozáns természetet. Maurer Milán hasonlóan acélos termetével és akrobatikus ügyességével talán a jellem tisztaságát allegorizálja, ehhez illő hófehér jelmezben. Előadói minőségéből az sem von le, hogy a rendezés egy semmiből érkező és sehová sem tartó légtornász számot is rámér. Hasznos Dóra talán azért is tűnik ki, mert a koreográfia kevesebb keleties(kedő) mozdulatot ró rá, ezáltal önazonosabbnak érződő, kecses mozgássorai üdítően hatnak, Gombai Szabolcs erőteljes jelenléte pedig a hozzá illesztett mozgásokkal egy ereje teljében lévő, érett férfialakot ad hozzá a képlethez.
Vati Tamás egyre aszkétikusabbá görnyedő apafiguráján még áttetszik egykori férfiereje. Miközben az öregedés köreit rója lerongyolódott, csuhaszerű szövetben, látvány- és jelzésszinten ismét egy keleti, ezúttal kortárs táncstílust (butoh) idéz meg. Kisfiaként Iványi Mirkó nem csak gyermekvolta, hanem tiszta tekintete miatt is a romlatlanságot hordozza. Felnövekedésének belső küzdelmét érzékletesen mutatja meg, amikor hosszan csuklóztatja magát egy körzsámolyon. Az már kevésbé szerencsés megoldás, amikor ugyanezzel a szertornász feszességgel cigánykerekeket hány a fent említett vásári jellegű össztáncban. Ez ugyanis úgy hat, mint amikor egy eminens kiskamasz produkálja magát a felnőttek előtt. Az ellenben egy meghökkentő, ám ízlésesen komponált pillanat, amikor majdani párjával való egybekelésük rituális jelenetében átadja a helyét felnőttkori énjének. Ezt a felnőttet Zambrzycki Ádám alakítja, elsősorban különös színpadi lényének erejére támaszkodva: megjelenésében egyszerre van egyfajta éteri ártatlanság és infernális őrület. Bozsik Yvette rendezőként önmagára rója a legnehezebb feladatot: a fiú és a két férfi által elsősorban alapgesztusokkal és egyszerű mozgásokkal felvázolt élettörténet női főszereplőjeként szinte folyamatosan jelen van, és rezonál, viszonyul a helyzetekhez és szeretteihez. Bozsik a mozdulataiban gyakran kísértő bágyadt melankólia és túlzó mimika ellenére ezt a súlyt elbírja. Játékában a feleség és az anya súlyosabb pasztellszínei mögül egy-egy ponton a pajkos nő is elővillan.
A kissé kimódoltnak ható keleti vonal az előadás végére a modernkori, anyagias életforma kritikájává alakul. Noha az emberi lét nagyívű allegóriájának lefordítása a mi nyelvünkre kifejezetten iskolásra sikeredik, ebben a részben vannak az előadás legélvezetesebb jelenetei. Talán azért is, mert innen kezdve minden egyértelmű. A pénz nem boldogít, kiterítenek úgyis.
Már Frenák Pál legutóbbi bemutatója (CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E) is elgondolkodtatott, vajon mennyire valós az igény a Nemzeti Táncszínház nézőiben olyan táncelőadásokra, amelyek falvédőre optimalizált Coelho-i mélységeket közvetítenek látványosan és tánctechnikailag magas színvonalon. Frenák darabja mondhatni plakátegyszerűséggel fogalmazta meg mondandóját, zárásként a nézőtér első sorát is bevonva a megváltástörténetbe. Bozsik Yvette Körforgása jobban széttart, inkább körbelövi, mint megrajzolná a lélekvándorlás elképzelését, pusztán annak etikai alapvetését betűzi le nekünk. Mindkét előadás teltházzal ment a nagyteremben. A produkciókat követő taps alapján Frenák Pál előadása megnyerte magának a nézőit, a Körforgás utáni tetszésnyilvánítást viszont a függöny első összehúzásával mintha elvágták volna. Márpedig éppen a moralizáló esztétikum alkotói szokták mondani, hogy a produkcióikat nem a szakmának és nem a kritikusoknak, hanem a nézőknek készítik. A közönség meghozta a döntését.
Bozsik Yvette Társulat: Körforgás
Zene: Philippe Heritier. Fény: Pető József. Látvány: Vati Tamás. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Koreográfus: Bozsik Yvette és a társulat táncművészei. Rendező: Bozsik Yvette
Előadják: Bozsik Yvette, Vati Tamás, Iványi Mirkó, Hasznos Dóra, Hortobágyi Brigitta, Samantha Kettle, Bujdosó Anna, Krizsán Dániel, Gombai Szabolcs, Maurer Milán, Zambrzycki Ádám.
Nemzeti Táncszínház, 2024. szeptember. 30.
