Szoboszlai Annamária: Virágok a falon
Duna Művészegyüttes: Szerelemkert / Nemzeti Táncszínház /
A két erő több stáción keresztül próbálgatja egymást, míg végül átnemesednek egymástól, és elérnek egy érzékeny egyensúlyi állapotot.
A Duna Művészegyüttes Szerelemkert címet viselő műsora megint eszembe juttatta, miért jó táncoló emberalakokat nézni, és miért jó táncolni. Pontosabban, hogy miért a néptánc az, melyben az ember a maga méltóságában, szépségében és igaz valójában jelenhet meg.
A Szerelemkert desszert a nézőnek, olyan válogatás a nemrég 65. jubileumát ünneplő együttes alkotóinak munkáiból, mely amellett, hogy tablószerűen kirajzolja az itt folyó művészi munka karakterét, jóllakatja az érzékeket is. Foltin Jolán, Györgyfalvay Katalin, Juhász Zsolt, Kricskovics Antal, Mosóczi István, Mucsi János és Szigeti Károly koreográfiái megidézik a szerelem sokféle ízét, hogy milyen, amikor friss és zamatos, amikor csíp, amikor épp csak jóllakat, s amikor eltelít és leterít. Önmagában is remek szinte minden egyes koreográfia, de ebben a dramatikus rendben továbbírják, átszínezik egymást. A különálló koreográfiákat Fekete Borbála éneke köti össze.
Fotók: Végh Tamás
Az estet nyitó Szerelem (1992, Mósóczi István) a falu zárt közösségében az asszonysors perspektívájából tekint a fiatal lány és fiú közötti, épp csak bimbózó szerelmi vágyra. Mai szemmel nézve ijesztő a „vénasszonyok” sötét kendős serege, mely mintegy varjúcsapatként suhogja körül a fiatalokat, s magukhoz hasonló karóvá szikkasztja azt, ami/aki élő. Ez az élet rendje: az édes és szépben már születésétől elkerülhetetlenül ott várakozik a keserű. A sorban következő Botoló (1966, Szigeti Károly) a férfit és a nőt mint különálló, de a szükségszerű összetartozásban egymást óvatosan közelítő világokat mutatja meg. A táncosnő mozdulatai egyszerűek, egyenesek. Nem „tesz” semmi különöset, egyszerűen csak női mivoltánál fogva „keringeti” maga körül férfi partnerét, akinek a kezében tartott bot hol nagyot lendül a nő körül, hol ugrásra készteti a talaj fölött suhanva, de a nő nyugodt tartásán ez az izzékonyságában visszafogott szerelmi offenzíva mit sem változtat. A jelenet feszültsége egy lassú, nagyon finom érintésben éri el tetőpontját: a férfi megpihenteti a botot a nő vállán. A Carmina Buranát (1977, Kricskovics Antal) egy külsőségek, keretek közé szorított szerelmi párválasztónak tudom értelmezni, melyben a stilizált, szinte bábok módjára mechanikusan ismételt mozdulat humorforrássá válik. Csak ki nem mondd, mire gondolsz, csak el ne áruld magad – valami ilyesmit sugallnak a karikatúraszerű mozdulatsorok.
Ezt követi a Fehér pár címet viselő darab (2017, Juhász Zsolt), mely hasonlóan középkori hangulatot áraszt, mint a Carmina Burana, de a Nő és a Férfi ebben a rövid táncdarabban teljesen egyenrangú félként jelenik meg. Nyitottak egymás irányába, kettősük már-már irreálisan kiegyenlített, idealisztikus, a disszonanciának nyoma sincs. Ha nem tudom, hogy alig nyolc éves műről van szó, időben korábbi alkotásnak gondoltam volna. Az est tengelyét az Amazonok adja (1991, Mucsi János), nem véletlenül. A tánc és a zene gerjesztette energiák itt érik el a tetőpontot, ebben a kemény harcban, amit a nő vív függetlenségéért, önállóságáért, s amit a férfi vív a tulajdonlásért, a hódításért. A két erő több stáción keresztül próbálgatja egymást, míg végül átnemesednek egymástól, és elérnek egy érzékeny egyensúlyi állapotot. A Kalitka (1995, Foltin Jolán) ezzel szemben már azt mutatja meg, hogy mi történik, ha a szerelemben felborul ez az érzékeny egyensúly, s a szerelmesek egymás számára börtönné válnak, melyből szabadulni azért nem lehet, mert a férfi birtoklásvágya összetalálkozik a nő figyelem- és szeretetéhségével. Hány szerelmi tragédia eredője ez a képlet – talán mindközül Foltin Joláné a legaktuálisabb koreográfia. Az est azonban nem akar sötét színekkel festeni a szerelemről és a férfi – nő kapcsolatokról, vagy ha picit mégis, akkor azt igyekszik humorral tenni. A Kézfogóval (1989, Juhász Zsolt) egy „lazább”, modern esküvői életképbe csöppenünk. Ez a koreográfia egymással párhuzamban mutat meg többféle kapcsolati alapsémát. A minidrámák sorából számomra kiugrik a nőcsábász bohém és a már sok mindent megélt, nem egykönnyen „hülyíthető” nő kettőse: a férfi hódítani akar, célt érni, a nő meg szeretve lenni.
A Just for you (1989, Györgyfalvay Katalin) etűd egy csellóra és egy táncosra. A Botoló „különvilágúsága” köszön itt vissza új fénytörésben, majdnem az est végén. A férfi játszik a hangszeren, a cselló felsír, a nőt mintha belső kínok rágnák, de nem tragikus, nagy fájdalmak ezek, inkább önironikusak. A Tavasz, tavasz, Juhász Zsolt egészen friss, 2024-es koreográfiája zöld optimizmussal zárja az estet. Ebben a könnyed, számomra kicsit súlytalan darabban a ruhák alaptónusa zöld, szárba szökkennek a virágok rajtuk. Itt értem meg, hogy valószínűleg mindvégig e virágok harsány színeit, díszítőmotívumait láthattuk a hátsó falra vetítve. Egy kicsit sajnálom, hogy az egyébként bravúrosan szerkesztett est végére nem került egy karakteresebb darab, s hogy a jóféle feszültség feloldódik egy bukolikus záró képben.
Az est azt vállalta, hogy felelevenít régi, sikeres koreográfiákat. Az arányok tekintetében ez nem feltétlenül teljesült.
Szerelemkert (Duna Művészegyüttes)
Koreográfusok: Foltin Jolán, Györgyfalvay Katalin, Juhász Zsolt, Kricskovics Antal, Mosóczi István, Mucsi János, Szigeti Károly. Zeneszerzők: Carl Orff, Ifj. Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Lajkó Félix, Pál Lajos, Vajda János. Jelmez, díszlet: Túri Erzsébet. Látvány: JuZso. Fény: Lendvai Károly. Asszisztensek: Bonifert Katalin, Kovácsné Fodor Katalin, Soós Gyula András. Rendező: Juhász Zsolt.
Előadja a Duna Művészegyüttes. Közreműködik: Fekete Borbála – ének; Ölveti Mátyás – cselló; ifj. Csoóri Sándor – brácsa.
Nemzeti Táncszínház, 2024. október 3.
