Kritika

Kortárs tánc

Török Ákos: Példaértékű együttlét hangsúlyok nélküli felmutatása

Hodworks: Shared Values / Trafó /

…a meztelen koreográfus például metaforaként sem utolsó. Itt-ott kicsit mégis tuningnak hat.

„Learning the kindness of living” – a kifejezést az előadás egyik szereplője a darab végén saját izzadságával írja fel a padlóra. Leszámítva, hogy ezt itt komolyan is gondolják, vajon mennyiben különbözik a „look on the bright side of life” maximájától, amit a keresztre feszített Brian énekel a Monthy Python klasszikusának fináléjában? Mondhatnánk, hogy az előbbi kiszólás/kiírás egy folyamatos fejlődés még le nem lakott ajánlása, utóbbi pedig a bölcsek köve bizsuként történő piacra dobása. Ami igaz is, de azért mindketten közeli rokonai a „Gondolkodj pozitívan!” idült imperatívuszának. A lényegi különbség nem a mondatok között van.

Hód Adrienn ismét egy nemzetközi együttműködésben létrejött produkcióval jelentkezik. Csak ez, ha lehet, még nemzetközibb, mint a hongkongi előadókkal közösen jegyzett Midnight Oil volt legutóbb. Itt Molnár Csaba mellett egy indiai és egy izraeli származású nő, valamint egy brit férfi szerepel, akiket Bécsben fújt egymás mellé a táncélet. A Midnight Oil elsősorban a két kultúrának a próbafolyamat során megtalált metszetét, vagy éppen a közösen feltárt különbségeket mutatta meg nekünk a maga játékos módján. A Shared Values elemibb és személyesebb, ezáltal izgalmasabb és kevésbé szórakoztató. A cím sugallatával szemben nem közös értékeket mutat fel, még csak nem is azok kutatását tárja elénk, hanem abba a folyamatba enged belelátni, ami egy ilyen keresést egyáltalán lehetővé tesz.

462933213 1077831121009810 8202488156317979004 nFotó: Kalicz Máté / A fotó forrása a Hodworks fb-oldala

Priiya Prethora, Daphna Horenczyk, Alex Bailey és Molnár Csaba táncosok, valamint Hód Adrienn táncos-koreográfus az előadásban hosszú ideig alig csinál többet, mint bárki más tesz/tenne olyankor, amikor számára alig ismerős emberekkel hozza össze a sors. Beszélgetnek, oldódnak és ismerkednek: az udvarias társalgásnál mélyebb, bölcsészek romkocsmai összefutásánál könnyedebb tónusban. Személyes gondolataikat és szakmai tapasztalataikat osztják meg egymással. Mivel ők táncosok is, a folyamatos diskurzust bemelegítésszerű sajátmozgások és egymáshoz érések is kísérik. Semmi hamis és semmi különös nem történik, szavakkal és mozgással kóstolgatják egymást.

Hód Adrienn darabjaiban nem okoz különösebb meglepetést a meztelenség: a kendőzetlenségtől kezdve a sallangmentessé tett test igazságán keresztül egészen a színház határainak otrombaságig fokozott ostromlásáig sokféleképpen és gyakran találkozhatunk vele. Van, hogy a kezdeti furcsaság természetessé válik, máskor éppen a bizarrsága hat, de Hódnál mindig van benne valami magától értetődő. Ha esetenként nyakatekerten is jelenik meg, az elénk dobás gesztusa akkor is hiteles. Értjük, érezzük, hogy annak éppen akkor van ott a helye. Ez talán az első alkalom, amikor elkezd gyanússá válni, hogy a pucérság ebben az előadásban nem csupán az, ami, hanem dramaturgiai trükk is. A meglehetősen nyúlós szöveges részben éppen azokon a pontokon jelenik meg, amikor a produkció kezdene egészen ellaposodni. Egyik ilyen helyzetben egyszer csak azt vesszük észre, hogy az oldalt ülő koreográfus teljesen meztelen, és ha ez nem tűnne fel, Hód Adrienn látványosan átsétál a keverőpulthoz, egy másik holtágban pedig Daphna Horenczyk fedi fel a melleit és tolja le a bugyiját. A meztelenség később is többször szerepet kap, ám akkor már maga az előadás elemeltebb és sűrűbb, így nem szorul rá a ruhátlanságra. Mindez nem azt jelenti, hogy a pőreség a Shared Valuesban bármikor is öncélú vagy hamis lenne, ne lenne mindig helye és jelentése – a meztelen koreográfus például metaforaként sem utolsó. Itt-ott kicsit mégis tuningnak hat.

Ez azért is érződhet így, mivel ez egy különleges darab, ami a megszokotthoz képest szűkebbre szabott feladatot ró a dramaturgra. Hód Adrienn hosszú évek óta dolgozik együtt Szabó-Székely Árminnal, aki (leegyszerűsítve a folyamatot) a táncosok vezetett improvizációiból kiinduló és a koreográfus által megkomponált jeleneteket előadásegésszé szerkeszti. A legutóbbi évek előadásainál szinte mindig volt egy viszonylag konkrét téma, ami belülről összetartja a színpadi történéseket, még ha az alkotó-előadói asszociációk gyakran szanaszét is szaladnak. A hatalom hangja például szerkesztés nélkül valószínűleg úgy nézett volna ki, mint a télapó úttestre kiborulr szánja. Ebből kellett összehozni egy legalább ide-odacikázó, szemmel átlátható és lekövethető jelenetbokrot. A Midnight Oil a különböző kultúrák közötti kapcsolódási pontokhoz, A hatalom hangja pedig a hatalom és a szabadság összefüggéseihez szól hozzá. A bennük szereplő jelenetek a maguk játékos módján körbebeszélnek valamit. A dramaturg egyik feladata, hogy ez a körbebeszélés egyetlen, egészestés kifejtő és érthető/átélhető mondattá váljon, a másik, hogy ez a kijelentés/kérdés/felkiáltás/óhajtás mindvégig érdekes maradjon.

462421954 1069959528463636 6992293627185752235 nFotó: Marcella Ruiz Cruz / A fotó forrása a Hodworks fb-oldala

Azonban a Shared Values jelenetei nem szólnak hozzá semmihez sem, így maga az előadás nem is tudhat kifejteni semmit sem. (Ebben leginkább talán az Idolhoz hasonlít, ami szintén nem közöl, hanem megoszt velünk egy, a bemutatástól függetlenül is teljesértékű történést: az ép táncművészek és a középsúlyos/súlyos fogyatékkal élő előadók közös alkotómunkáját.) A dramaturg és a rendezés elsődleges feladata tehát az, hogy különféle eszközökkel (ritmussal és lendületi ívek húzásával, zenével, különféle „megbökésekkel”) mindvégig benne tartson minket ebben az alapvetően egynemű történésben. Az alkotók most egy tényleges vagy lehetséges próbafolyamatot rekapitulálnak nekünk, ami mentes a zuhanyhíradók intimpistáskodásától, és távol áll egy képzeletbeli táncos reality show manipulatív bumburnyákságától.

Molnár Csaba viszi a prímet, öniróniával, dinamikájával, balett felé kacsintgató, clownszerű játékosságával. Daphna Horenczyk punkos vehemenciája és feltárulkozása szintén magára vonzza a figyelmet. Priiya Prethora belülről és inkább befelé építkezik, így el-elvész a játékban. Bár lehet, hogy ez a befogadói érzékenységtől is függ. Alex Bailey-ben elegyedik valamiféle merevség és az ettől való szabadulás vágyának szelíd őrülete. Hód Adriennt száraz szikársága, koreográfusi szerepe mintha kicsit eltartaná a többiektől, így kapcsolódásai egyszerre könnyedek és döcögőek. Hol egyedül, hol többen, ők öten szép komótosan belakják önmagukat és a teret. Nincsen akció és reakció, sem szóban, sem mozdulatokban nem konfrontálódnak, és különösebben nem is hatnak egymásra. Együtt vannak, és jól elvannak együtt.

Egy leplezetlenül markáns dramaturgiai szerkezet hivatott működtetni a verbális és mozgásos történések egyneműségét. A bemelegítő/hangolódó részt egyszerűsége mellett szellemes tetőpont követi, ami úgy maxolja ki a nem történést, hogy az est legerősebb, már-már katartikus másfél percét hozza létre. Az atmoszféra emelkedik, a táncosok elhagyják a táncteret, a nézőkön sárgás-fehér fény pásztázik: egyetlen gesztusban ott van Peter Brook (Az üres tér), Mircea Eliade (A szent és a profán), az LGT (Miénk itt a tér) és az érzés, hogy most valami történni fog. Az sem lenne meglepő, ha néhány néző felmenne a színpadra, sőt, inkább az a furcsa, hogy ez nem történik meg. A „felszentelt” teret a táncosok töltik fel, beemelve a próbákon megtalált mozgássorokat, és megmaradva a keresetlennek ható szólók és közös mozdulatok különféle leosztásainál. Amikor talán már ez is kezdene kevés lenni, Mizsei Zoltán egyházzenei hangzású, hátat és lelket borsóztató zenéje és éneke emeli az atmoszférikus tétet – egészen a szakrális hangulatú fináléig. Ekkor születik meg a verejtékkel (és vízzel) írt tétel: „learning the kindness of living”.

463385897 1077830954343160 6108523516136856171 nFotó: Kalicz Máté / A fotó forrása a Hodworks fb-oldala

Az órák című filmben van egy jelenet, amikor a három történetszál egyikének női főszereplője (Meryl Streep) és a barátja (Ed Harris) együtt töltenek egy éjszakát, és a férfi másnap reggel a ház tornácán kilép a napkeltébe. Közben a narrátor elmondja, hogy ekkor azt gondolta, ez a pillanat a boldogság kezdete, és csak sok évvel később jött rá, hogy ez maga volt a boldogság. A Shared Valuesnél is az lehet az érzésünk, hogy ezt a közös hangolódást, rákészülést egy remek produkció követi. Persze itt nem hánynak-vetnek minket az érzelmek, és évek sem kellenek rájönni, hogy ez maga volt az előadás. Úgy is, hogy nem adtak elő semmit sem. A „learning the kindness of living” kifejezés itt nem szentencia és nem is üzenet, hanem egyszerű leírás, cím. A Shared Valuesben öt ember (akik most éppen táncos alkotók) igyekszik kedvesen, egymást elfogadva együtt lenni. És ezt alapvetően sikerrel is teszik. A néző pedig eldönti, hogy bölcselkedik és/vagy irigykedik, másokra és/vagy magába néz, belekezd ebbe a tanulásba és/vagy bedönt néhány kőműves Actimelt.

A Shared Values egy mindenkit elemi szinten érintő probléma különös felvetése. Egyszerű, tiszta és világos. Ha az a kérdés, hogy a példaértékű együttlét bármiféle hangsúly nélküli felmutatása színpadképes lehet-e, erős a gyanúm, hogy igen. A Shared Values azonban, leszámítva a játéktér szimbolikus kinyitásának revelációját, alapvetően távol tart, néha már-már levet magáról. A fényekkel és egyéb színpadi eszközökkel való játék ellenére a színpadi történés valamiféle burokban marad. Molnár Csabát leszámítva, a táncosok játéka és jelenléte csak ritkán üti át azt a bizonyos negyedik falat, márpedig az, amit elénk tárnak, kukucskálószínházként nem igazán működik.

Hodworks: Shared Values

Zene: Mizsei Zoltán. Fénytervező: Leo Kuraitė és Dézsi Kata. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Koreográfus: Hód Adrienn.

Előadók és alkotók: Alex Bailey, Daphna Horenczyk, Molnár Csaba, Priiya Prethora, Hód Adrienn.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. október 10.