Lőrinc Katalin: Tánc és más – japán vendégek a Millenárison
NIHONBUYO: A tradicionális japán tánc csodálatos világa – előadás és ismertető / Nemzeti Táncszínház /
…felmondva férje érdemeit, elsorolta, hol mikor milyen előadásai lesznek a közeljövőben a világ távoli tájain.
Bajban lennék, ha meg kéne határoznom, milyen műfajú rendezvényt láthattunk a Nemzeti Táncszínház kistermében okt. 22-én, 90 percben. Szólótánc-előadásnak túl kevés volt benne az előadott tánc (mindössze 3 szám), ismeretterjesztő műsorként pedig túl sok az egyetlen előadó karrierjéről szóló verbális reflexió, ami ebben a formájában nem is igazán való színházterembe. Ezzel most részben lelőttem mondandóm lényegét, de azért árnyalom, miről is van szó.
Nihonbuyo (vagyis: egy régi japán előadói műfaj) előadására invitál a program: Fujima Rankoh fellépésére, akinek táncát Sakurai Takako tánckritikus (mint azután kiderül: a művész felesége) kommentálja, magyarázza. Mielőtt azonban mindez elkezdődik, protokolláris köszöntők hangzanak el a nézők előtt, hosszan és meglehetős tartalmi átfedéssel. A két előadót kétszer is részletesen bemutatják, majd ezt Sakurai is megteszi, immár a színpad szélén elhelyezett asztal mellett ülve tolmács kollégájával együtt, akinek kiváló, tempós teljesítménye sem enyhíti azt a benyomásunkat, hogy hosszú perceken át hallgattuk ugyanazt. Aztán kezdetét veszi a tájékoztatás, mit is jelent a Nihonbuyo: milyen gyökerekig nyúlik vissza ez a speciális, összefoglaló jellegű japán tánc. Tekintsünk el most az ágas-bogas történet felidézésétől. Már csak azért is, mert aki a neten utánaolvas, többféle, eltérő leírást és magyarázatot is talál e gyűjtőfogalom magyarázataként. Ami azonban minden forrásnál egyezik, s amit az est anyaga is kiemel: a kabuki szerepe e műfaj kialakulásában. Az ismertető szöveg felolvasása (és magyarra fordítása) közben a háttérvásznon kivetítve jelennek meg a magyarázott fogalmak, valamint odaillő képek is, akár egy konferencián. Érdekes, jól érthető szövegek ezek, s mivel érezhető az igyekezet, hogy ne lépjék túl egy rövid bemutató időkereteit, szükségképpen kicsit elnagyoltak is.
Alig várjuk már az élő illusztrációt, szerencsére azért az sem marad el. A három rövidebb szóló közül az első a műfaj kezdeti korszakából, a 18. századból datálódik, a második a 20. század közepéről, a harmadik pedig egy friss alkotás (2019), Fujima Rankoh sajátja.
Fujima Rankoh / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház Ami teljesen egységes a három számban: a jelmez stílusa (egyszerű, bővebb szabású övrészes nadrág és kimonóra is emlékeztető, betűrt felső) s az annyi mindent megtestesíteni képes kellék, a legyező. Ugyanígy végig megegyezik a testrészek mozgatásának kiterjedése (szinte kizárólag a kézfejekre, karokra, kis mértékben pedig a lábfejekre szorítkozik), valamint az arcjáték stílusa. Utóbbi emlékeztet a klasszikus európai pantomimra, ahol adott mozdulatok és pozíciók jelentenek konszenzusos alapon megadott érzelmeket, állapotokat, tárgyakat, embertípusokat. Fujima mindvégig megőrzi finom eleganciáját, arcjátéka nem nélkülözi az iróniát sem, és bár az utolsó számban, saját alkotásában mélyebb érzelmek húrjait pengeti, testmozgása sosem válik olyan erőssé, amely az enyhe szögekben és fokokban meghatározott kereteken túllendítené. (Mozdulatvilága ebben a vonatkozásban annyiban hasonlítható a klasszikus balett tréning-elemeire, hogy ott is rendkívüli fegyelemmel kell betartani az adott irányokat, magasságokat, vonalakat.)
A műsor rendkívül érdekes és üdítő színfoltja (s egyben legjobb része), amikor a középső szám, a Mitate minden egyes mozdulatát először külön mutatja meg a művész, míg felesége közben sorolja, mit jelent, mit ábrázol az adott gesztus; ezek után pedig Fujima előadja egyben, hangkísérettel a „történetet”.
Elgondolkoztam közben, milyen formában lenne szerencsésebb ennek az ismeretterjesztésnek helyet adni az NTSZ-en belül. Talán az előtérben, hiszen vetítővásznat oda is lehet tenni… Aztán a harmadik koreográfia, amely Beethoven Holdfény szonátájára készült, végre mégiscsak alkalmazott célzottabb, indokolt világítási jeleket, elfogadtam tehát, hogy rendben, ez itt egy táncelőadás. Az azonban fájdalmasan rontott az összbenyomáson, amikor Sakurai asszony, ismét felmondva férje érdemeit, elsorolta, hol mikor milyen előadásai lesznek a közeljövőben a világ távoli tájain. Ez a reklámbetét nemcsak a táncelőadás-részt, tehát, a művészet varázslatát rántotta le a földre, hanem az ismeretterjesztési funkciót is, hiszen a tánctörténeti vázlat ezzel a csattanóval már inkább ürügynek tűnik a műsor promotálására.
Mégsem voltunk ott hiába: a két személyiség mégiscsak adott valami olyat a nézőknek, amit eddig nem biztos, hogy másoktól megkaphattak volna. Lendüljünk tehát túl azon, mi is volt pontosan az esemény célja, funkciója.
NIHONBUYO: A tradicionális japán tánc csodálatos világa (előadás és ismertető)
Előadók: Fujima Rankoh, Sakurai Takako.
Nemzeti Táncszínház, 2024. október 22.