Kritika

Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: A nyitott kapcsolat

Szeri Viktor: I Quit Ordinary Dancing / Trafó /

A darab úgy férkőzik a befogadó közelébe, hogy közben jelzi, nem akar semmi különöset mondani, közölni, nem vár tőled mást, mint azt, hogy jelen legyél.

Négy oldalról öleli körül a nézőtér a színpadot, négy irányba fordulhat el az előadóművész, ha a közönséget akarja érzékelni. Bensőséges az ilyen tér, intim és egyenrangú, mert a „mindent és mindenkit szemmel tarthatok, ha akarok” érzetét kelti, a nézőnek pedig még azt a szabadságot is megadja, hogy maga döntse el, mely nézőkkel szeretné szembetalálni magát, kiket látna szívesen a Vavra Júlia, Gláser Márton és Szeri Viktor hármasnak a hátterében. Nem mintha nem lenne mit nézni a színpadon, de arra az esetre, ha mégis öncélúvá ürülnének a percek, kárpótlásul szolgálhat egy, a fejét érdeklődve felszegő, vagy épp horgadva bóbiskoló kritikus-kolléga látványa a túloldalon. Nemegyszer elidőzöm az arcokon. Kutatom, hogy ez a szűkre szabott eszközkészlettel dolgozó, s a monotonitást mint elvi alapvetést alkalmazó darab milyen reakciókat hív elő. Abból, hogy mindeközben maguk az előadók is hozzám hasonlóan ebből „táplálkozva” mozdulnak, ebből néznek, ebből billentenek csípőt és biggyesztenek vállat, akár az is következhet, hogy a cél egy olyan közösségi alkotásmód vagy művészi forma prezentálása, melyben összemosódnak a szerepek. Az mindenesetre bizonyos, hogy az előadók – anélkül, hogy tolakodóvá válnának – folyamatosan keresik a közvetlen szemkontaktust. Ha valamit, ezt biztosan őrzöm még jó ideig ebből az előadásból.

Szeri Viktor és Vavra Júlia a középen emelt négyzet alakú színpadon várja a színházterembe lépőket. Ahelyett, hogy egymás felé fordulnának, kifelé figyelnek, ketten, együtt, láthatatlan szálakkal összekötve. A néző tekintete ugrál: egyik, másik, egyik. A lélektépően monoton zenei aláfestés egyfelől élesen elhatárolja tőlünk a színpad valóságát/világát, másfelől – a ritmus révén – mégis mintha azt sulykolná, gyere, lélegezz velem még akkor is, ha nehezedre esik. Ebbe a diszharmonikus harmóniába érkezik bele a harmadik táncos, Gláser Márton. Hármasuk kiegyenlített. Vavra Júlia szenvtelen és egyszerű, Gláser Márton hosszú hajának extremitásával vonja magára a figyelmemet, Szeri Viktor pedig lebilincselően idegen és ismerős egyszerre. Egy idő után azon kapom magam, hogy kizárólag rajta keresztül, általa kapcsolódom, még ha tudom is, hogy a többiekkel alkotott szimbiózis feltételezi az egyéninek a feloldódását a közösben.

szeriviktor2Fotó: Páll Tamás

Egyfelől kevés, másfelől egész sok az, amit nézőként kapok. Kevés, mert három előadó, három olyan test kínálja magát a szemlélődés tárgyául, melyek nem ábrázolnak s nem is fejeznek ki semmit, a mozdulatok közvetlenül nem közvetítenek gondolati vagy érzéstartalmakat. Vannak, mozognak, mint a diszkóban, maguknak, de lényegében mégis a többieknek, miközben szól az olykor megmosolyogtatóan gagyi zene. Hogy mégis miért nem érzem magam nézőként átverve, az a megszokott esztétikai kategóriákkal nehezen magyarázható. A darab úgy férkőzik a befogadó közelébe, hogy közben jelzi, nem akar semmi különöset mondani, közölni, nem vár tőled mást, mint azt, hogy jelen legyél. Játékosság, barátság, érzékiség, autonómia, tisztelet – ez egy érett, nyitott kapcsolat, elvárások és adok-kapok játék nélkül. Nem játszanak szerepet a szereplők és a néző sem kényszerül ilyesmibe, miközben azt gondolom, hogy ez elképzelhetetlen, hisz így vagy úgy mindig, minden pillanatban valamiféle szerepet játszunk. De talán épp ezért érint meg az I Quit Ordinary Dancing. Olyan kereteket teremt, amelyben, ha akarjuk, létrejöhet egy valóságos viszony, egyszerre hatnak és állnak hatás alatt a felek, anélkül, hogy bármi is erre kötelezné őket. Programdarab az I Quit Ordinary Dancing: a tánctérre vetített vizuális ábrák, majd pedig a művészetről, a művészet élvezetéről szóló szöveg egyértelművé teszi az alkotói szándékot. Máskor ártó is lehetne ez a didaxis, ám ha ez esetben elmaradna, hiányozna az a mágikus mozzanat, mikor az ember nevet ad valaminek, s az a valami a puszta névadástól új belső lényeget vesz fel. Szeri Viktor tánca belülről válik mássá, mozgásminősége az első pillanattól kezdve különbözik a többiekétől. Nehéz társnak lenni mellette, elszívja a teret. Ugyanakkor mégis szerencsés döntés Vavra Júlia és Gláser Márton társul hívása: a figyelemnek egy változatos és sokrétegű szövete születik meg a Trafóban.

Az I Quit Ordinary Dancing nem „közönségdarab”. Nem arat osztatlan sikert bárhol bármikor, viszont képes lehet a rugalmas idomulásra, hasonló rugalmasságra késztetve a közönséget.

Szeri Viktor: I Quit Ordinary Dancing

Alkotó: Szeri Viktor. Zene: Molnár András. Fény: Payer Ferenc. Videó: Páll Tamás.

Előadók: Gláser Márton, Szeri Viktor, Vavra Júlia.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. november 29.