Török Ákos: Ne gyötörd magad, legyünk inkább jókedvűek!
Duna Táncműhely: válasz/út / Nemzeti Táncszínház /
… a magától értetődőség a befogadói elmét, a komolyabb koreográfiai töltet hiánya pedig az érzelmi/esztétikai élményt csendesíti le.
A Duna Táncműhely (1999) a Duna Művészegyüttes (1957) kistestvére, vagy ha a születésük időpontját nézzük, inkább gyermeke. Egy immár negyedévszázada futó kísérlet, hogyan lehet/lehetne az autentikus néptáncot kortárs táncformákkal karöltve továbbadni és megújítani. A Táncműhely produkcióiban a néptánc súlya és aránya ugyanúgy előadásonként változó, mint az is, hogy a kortárs táncformákkal való együttműködés eredménye szilárd ötvözet, cseppfolyós oldat vagy az összetevők egyszerűen csak egymás mellé vannak pakolva. A válasz/útnál a néptáncnak kiemelt dramaturgiai szerepe és súlya van, az aránya az érték és élmény szempontjából teljesen lényegtelen (amúgy körülbelül 25 százalék), ami pedig a kortárs tánccal való keveredés milyenségét és minőségét illeti – ehhez nem lehet megúszni az egész kritika elolvasását…
Fotók: Dusa Gábor / A fotók forrása a Duna Táncműhely facebook-oldala
Az élmény szempontjából az előadás három részre tagolódik: rácsodálkozás, elpilledés és ráismerés. Az első szakaszban egyenként érkeznek az előadók, és táncmozdulatok közben rugalmas hevedereket feszítenek ki keresztbe a teret három oldalról határoló fémszerkezetre, amitől az egész olyanná válik, mint egy gigantikus pókcsapda. A rácsodálkozás mértéke minden új belépővel folyamatosan csökken, mivel semmi lényegi különbség nincsen aközött, amit és ahogy csinálnak. A monoton sormintát a harmadik táncos (Bollók Ákos) töri meg, mivel ő a többiektől eltérően erőteljes és teljesen indokolatlannak érződő csapásolással lakja be a teret. A végéről visszanézve akár lehetne is valamilyen jelentést adni a különös belépőnek (a fiatalság energiája, a néptánc vitalitása stb.), de a teljes koreográfia elkeni az antréhoz tartozó saját dramaturgiai olvasatot, amitől a dolog odavetett marad. Ez azzal együtt igaz, hogy az előadás a néptánc darabbeli jelentését viszont világosan fejti ki.
Az első szakasz diszharmonikusabb zenei hangzásait aztán kissé fátyolos hangulatú harmóniák követik, miközben a négy táncos egyszerre küzd meg a kötelekkel nehezített térrel. Nem csupán affinitásuk, de megfelelő képzettségük is van a kortárs tánchoz, ami annak ellenére érezhető, hogy Darabos Péter koreográfiája nem különösebben teszi őket próbára. A rugalmas hálóval teleszőtt tér által feldobott magas labdát sem igazán sikerül leütni: a látványos és izgalmas lehetőségek sokasága ellenére néhány egyszerűbb megoldáson kívül az előadók alig kezdenek vele valamit. Talán a legérdekesebb pillanat az, amikor Ballók lába csapásolás közben beletekeredik a hálóba, amit a táncos a lendületes mozdulat közben leráz magáról. Igaz, hogy ez viszont mintha pont ellene menne a nehézkedésnek/lefojtásnak, amit a kötelek jelképeznek. A visszafogottság onnan nézve persze érthető, hogy a keresztül-kasul zsinegezett tér nem csupán metaforikus, de könnyedén akár valóságos csapdává is válhat.
Az előadásnak ezen a pontján még lehet azon morfondírozni, hogy kinek-kinek mit jelentenek ezek a kötelek, de a lényeg az első pillanatoktól fogva világos és leegyszerűsítő. Ez a magától értetődőség a befogadói elmét, a komolyabb koreográfiai töltet hiánya pedig az érzelmi/esztétikai élményt csendesíti le. Mindezt ma még az is megfejelte, hogy a Nemzeti Táncszínház kazánfűtője viszont nagyon odatette magát: már-már kényelmetlenül meleg volt a nézőtéren (is).
Egy jól behatárolható ponton (megélénkülő zene, fényváltás, mosolygós arcok) teljesen világossá válik, hogy az életünket akadályozó „kötelek” keltette nyomottságtól meg lehet szabadulni. A felszabadulás szimbóluma pedig a válasz/útban az önfeledt néptánc, azon belül is legmeggyőzőbben a közös tánc. A gesztus, hogy az előadók saját kézzel bontják le a maguk által épített hálót, jelzi, hogy a változás csak rajtunk áll: választhatjuk ezt az utat is. Talán a fény és az előadás megélénkülése is közrejátszik abban, hogy az előadók itt kezdenek el igazán látszani. Ebben a néptáncos részben sincsenek különösebb koreográfiai abrakadabrák, de itt nem is kell több, hogy elhiggyük ennek a négy sugárzóan vidám táncosnak: minden rosszból van kiút, főként, ha összekapaszkodunk. Remekül működik az is, hogy nem párokba rendeződnek, hanem mind a négyen ugyanazokat a férfilépéseket táncolják. Ennek most semmi köze nincsen gender kérdésekhez, annál inkább egy tisztán együttműködő közösséghez. Amikor nők járják a legényest, az mindig mentes attól a fajta virtuskodástól, amely a tánc elnevezése alapján is azt hivatott eldönteni, hogy ki az igazi legény a környéken. Ráadásul Soltész Luca és Nagy Katica játékosan fürge lábakkal járja ezt a táncot. A fiúk sem rivalizálnak, Bollók Ákos a feszességével, Oláh Balázs az oldottságával érződik önazonosnak. Együtt egymásnak és nem egymás ellen táncolnak. Szerethetőek, jó nézni őket.
Azonban ez a talán ötpercnyi érzelmi és esztétikai kényeztetés sem tudja feledtetni, hogy az alkotók egy közhelyet betűznek le nekünk, a lényeget alá is húzva, és pirossal kiemelve. A boldogtalan vég sem marad el: az előadók – ismét csak a semmiből indítva – szép sorban elszomorodnak, és elkezdik visszaépíteni a hálót. „Részben mi magunk tesszük nehézzé a saját életünket, és csak rajtunk áll, hogy tegyünk ez ellen. Az ellenszer pedig az életvidámság és az egymáshoz való kapcsolódás” – ez a válasz/út útravalója. Van benne igazság. Ehhez azonban nem kellett volna külön köröket futni, mivel ha magát a néptáncot csupán két szóval kellene jellemezni, de egyik sem lehet a hagyományőrzés, akkor ez a két szó éppen az életigenlés és a közösség volna. Az különbség persze, hogy az autentikus néptánc (legyen az profi, amatőr vagy műkedvelő) nem mozgóképpel illusztrált, banális érvmenet.
Duna Táncműhely: válasz/út
Zeneszerző: Gera Gábor. Koreográfus-rendező: Darabos Péter.
Előadók: Nagy Katica, Soltész Luca, Bollók Ákos, Oláh Balázs.
Nemzeti Táncszínház, 2025. január 11.