Kutszegi Csaba: Óvatosan a remekművekkel!
Kulcsár Noémi Tellabor: SEIOBO / Nemzeti Táncszínház /
… a Krasznahorkaira hivatkozás leginkább azért problematikus, mert a koreográfiának esélye sincs rá, hogy a saját műfajában bármi pluszt is hozzátegyen a regényhez, és hogy a minőség tekintetében akárcsak megközelítse azt.
Kellemes színházi program megnézni a SEIOBÓ-t. Igen sok szép fiatal ember táncol benne, közülük nem egy igen színvonalasan, a folyton változó színpadkép is érdekes és ízléses. A zene és az egyéb hanganyagok is adekvátan hozzájárulnak az est különös japáni világának kialakulásához.
Az alkotói ajánlóból megtudhatjuk, hogy az előadásban Kulcsár Noémi rendező-koreográfus „Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című novelláskötetének szövegeit dolgozta fel a tánc nyelvén”. A világhírű kortárs magyar író nevét remélhetőleg minden színházba járó ember ismeri, hogy közülük hányan olvasták a koreográfia kiinduló alapjául szolgáló szokatlan novellafűzért, arról adatom természetesen nincs, de még becslésekbe sem mernék bocsátkozni róla. Mindenesetre attól tartok, hogy elég kevesen. De nehogy megszólva, ne adj isten, lekezelve érezze magát bármelyik néző is, ugyanis szerintem, ha a felsőfokú magyartanári végzettséggel rendelkezőket szondáznák meg a kérdéssel, azt gyanítom, hogy az igen válaszok náluk sem érnék el a jelenlegi törvényeink szerinti választási parlamenti küszöböt.
Fotók: Mészáros Csaba
Krasznahorkait olvasni különös érdeklődést és ráhangolódást igénylő tevékenység, az író ugyanis nem könnyed, szerelmes sztorijairól híres. Letagadhatatlan tény az is, hogy manapság az egyetlen, végtelennek tetsző mondatból álló regényfejezetei sem számítanak széles körökben olvasócsalogatónak. Ez utóbbival kapcsolatban viszont nem győzhetem hangsúlyozni: ha az olvasó ember nyitott, ha csak minimális kíváncsiság is hajtja, néhány figyelmes óra elmúltával az említett, precízen megszerkesztett, hosszúságuk ellenére kristálytisztán érthető, követhető mondatok a befogadót valósággal elragadják, és egy különös, hol lassan, hol sebesen örvénylő világba viszik el, ahol szabályosan mámoros a lebegés, a felszínen maradás – az együtt úszásról nem is beszélve.
Hogyan lehet az ilyen szöveget feldolgozni a tánc nyelvén? Megtapasztaltam nem egyszer, hogy önmagukat „elit, értelmiségi” körbe sorolók hasonló kérdésekre határozott sehoggyal válaszolnak. De nincs igazuk. A táncszínpadon minden lehetséges, erre számos példa akad, napjainkban éppen a műfaji határátlépések és fúziók csodálatos korát éljük. Szóval, ha valaki pl. kortárs irodalmi alkotásból akar készíteni táncjátékot, nyugodtan megteheti, a majdani új alkotásnak még csak hűen sem kell követnie az eredeti művet. De minimum két dologra figyelni illik: az új mű a maga nemében igyekezzen elérni az ihlető forrás színvonalát, továbbá előzetesen szigorúan meg kell vizsgálni, hogy a másik műfaj, amelybe az alapművet transzponálják, vajon ab ovo műfajilag képes-e bármilyen és bármennyi adekvát pluszt hozzátenni az eredetihez. Egyszerűbben: van-e a koreográfiának olyan, akár rövid részlete, amely láttán a nézőnek olyan észlelése alakul ki, hogy itt most tánccal, mozdulattal olyan valami jelent meg, amit szóval nem lehet kifejezni. Ha ez utóbbi feltételek nem teljesülnek, vagy ha már a kezdetekkor erős kétség merül fel a teljesülésüket illetően, akkor bele sem érdemes kezdeni a megvalósításba.
Sajnos a koreográfusok döntő többsége – világszerte! – a témaválasztásnál nem ilyen szigorú e kérdéssel kapcsolatban (és önmagával szemben). Lazán hivatkoznak klasszikusokra (ezt még jogdíj vagy a szerző beleegyezésének megszerzése sem nehezíti) vagy éppen kortárs alkotásokra, amelyek aztán a cselekmény és a szereplők némi hasonlóságán, esetleg bizonyos hangulati elemek rokonságán kívül semmivel nem köthetők az elkészült koreográfiához.
Kulcsár Noémi SEIOBO-koreográfiája sok-sok erénnyel és számos vitatható-bírálható szakmai-tartalmi-formai megoldással bír (ez így természetes), de az alkotás legnagyobb hibája az, hogy a Krasznahorkai-regényre mint ihlető alapműre hivatkozik, és az írótól (konkrétan: a regényszöveg egyik fejezetéből) kölcsönzi ki a Seiobo-jelenséget. Ugyanez az előadás – akár parányi változtatás nélkül is – sokkal hitelesebb, értékesebb volna, ha a koreográfus Kulcsár Noémi dramaturgjával, Cseh Dáviddal együtt, Krasznahorkai nélkül, deklaráltan a saját Seiobójukat hozták volna létre, mint ahogy azt is tették tulajdonképpen. Ugyanis például az előadás közben a horizontra vetített verbálisszöveg-részletek is egy, a japánkutató Cseh által is jól ismert és fordított, Seiobo című nó-drámából származnak, nem Krasznahorkai-szövegtöredékek.
Mindezek mellett a Krasznahorkaira hivatkozás leginkább azért problematikus, mert a koreográfiának esélye sincs rá, hogy a saját műfajában bármi pluszt is hozzátegyen a regényhez, és hogy a minőség tekintetében akárcsak megközelítse azt. És ez nem azért van így, mert a táncalkotás annyira gyenge volna, hanem azért, mert az írásmű – világirodalmi összevetésben is – egyedi, utánozhatatlan, különösen kiemelkedő, veretes remekmű. A SEIOBO-koreográfia másik súlyos hibájának azt tartom, hogy az előadás teljes tudatlanságban tartja a nézőt a tekintetben, hogy ki is az a Seiobo. Krasznahorkai a kínai-japán sintó istennő személyének, jelenségének titokban tartásából – a maga több mint 400 oldalon elterülő 17 fejezetében – erényt tudott kovácsolni, hiszen a regénye kb. éppen e létező jelenség megfoghatatlanságáról és megfogalmazhatatlanságáról, kvázi nem-létezéséről beszél, ahogyan ezt a könyv megjelenésének évében íródott kritikákban is igyekeztek körülírni: „az a rész, a nyolcadik fejezet, ahol róla szó van (34. Inoue Kazuyuki mester élete és művészete) nem árul el semmi közelebbit arról, kicsoda is Seiobo. Aki nem tudja, ebből az elbeszélésből csak eléggé homályosan sejtheti meg. Pedig ő az, aki a mű címe szerint »járt odalent«, és a róla szóló színdarabot adja elő Kazuyuki mester. Lehet, hogy Krasznahorkai műve elvárja az olvasótól, tudja, ki az a Seiobo (mint ahogy elvárja azt is, hogy olaszul, kicsit angolul sőt japánul is tudjon, és fejtse meg a második fejezet elején az olasz keresztrejtvényt). Avagy lehet, pont arra játszik, hogy mindegy, kicsoda Seiobo, a lényeg éppen az, hogy nem kell tudni. Talán isten. (Ha az európai egyetemi kultúra szokásain nevelkedett olvasó utánanéz, kiderül: bizony az. Sintó istennő, akinek kertjében barackfák nőnek, ezek ezer – mások szerint háromezer – évente teremnek, aki eszik a barackokból – mások szerint az egyetlen barackból –, örökéletű lesz.) […] Valaki meséli egyébként az említett szövegrészben, hogy egyszer csak úgy érezte, elvesztette a hitét. Majd rájött, hogy ez nem isten elvesztését jelenti, hanem ellenkezőleg, a megtalálását, hiszen, ha rádöbbenünk arra, hogy valami nincs, akkor hiányában máris előttünk van az a valami. Nahát, ilyen valami Seiobo is. Mindaddig, amíg meg nem találjuk. Mert akkor aztán elveszítjük.” (Károlyi Csaba: Seiobo elvesztése, Élet és Irodalom, LII. évfolyam 43. szám, 2008. október 24.) Fentieket azért elég nehéz eltáncolni. De én már láttam olyat, nem is egyszer, hogy valakiknek legalább hasonlót sikerült…
A Tellabor SEIOBÓ-jából nem derül ki még az sem, hogy Seboióról nem tudunk semmit. A kertjéről sem jutnak el hozzánk információk – sem előzetesen, sem az előadás megtekintése után. A kiírt szövegben ugyan visszatérően felmerül a ki tudja, kire vonatkozó vajon ki ő? kérdése (vagy valami hasonló), és emlegetnek barackmagokat is, sőt, a fényjelek között láthatunk akár sárgabarackra is utalható fényköröket, de ember legyen a talpán, aki mindezekből kikövetkezteti az ezerévente termő gyümölcs titkát és a mitológiai történet hagyományos és mára is vonatkoztatható „konnotációit”. Nem lenne taszító szájbarágás, ha legalább a barackfák termőszokásairól megtudnánk kicsit többet.
Ha kiveszem a SEIOBO-táncjátékból a Krasznahorkait és vele magamban félreteszem az író neve által bennem felserkenő, az előadással szemben támasztott intellektuális és esztétikai igényeket, akkor – általános titokzatossága és néha apokaliptikusnak tetsző „fekete serege” ellenére – egy elbűvölő, áradóan fiatalos, „optimista” koreográfiát látok. Mert mindig felemelő testüket, lelküket egyaránt beleadó, fegyelemmel, odaadással és elhivatottsággal táncoló fiatalokat látni a színpadon, ezúttal is szerencsés a találkozásuk az érett művészekkel. Az esztétikai tökéletesség Seiobo-szerű, valójában nem-létező szintjét táncban Czvikli Fanni és Hajszán Kitti közelíti meg a legjobban az esten. Az igényes koreográfia személyekhez és a hozzájuk társuló tudásszintekhez igazodik, az előadást végig belengi a legjobb értelemben vett hittel teli balettvizsga-hangulat.
Még egy belterjes szakmai hiányosságot nem hagyhatok szó nélkül. Nem értem, hogy a koreográfusok miért nem játszottak a térformákkal. A tömegek és például a gyakori ötfős csoportok tagjai is csupán kicsiny saját területeket bemozogva, szinte mindig szabályos sorokba rendezve abszolválják a koreográfiát. Én ugyan sajnos nem jártam ott, de szerintem Seiobo kertjében nem így nőnek a barackfák.
SEIOBO (Kulcsár Noémi Tellabor)
Táncolják: Hajszán Kitti ,Csere Zoltán , Czvikli Fanni , Perjesi Patrik , Babácsi Ruszlán (e.h.), Bondor Léna (e.h), Mészáros Hanna (e.h), továbbá a Táncművészeti Egyetem hallgatói: Anri Kikuchi, Sora Sudo, Airi Tanaka,Karen Satomura,Maika Watanabe, Barhács Melinda, Cseh Dorottya Luca, Gera Nilla Bíborka, Hentzel Noémi, Csikovics Tímea, Horváth Hanga, György Veronika, Kaszás Anna Réka, Kerényi Léna Flóra, Koppány Luca, Schlesser Boglárka, Walther Sophia, Lázár Réka, Pártos Lili Borbála, Sándor Natália, Maros Martin Szilárd, Králik Karina Annabell, Horváth- Bencze Maja, Andrásfalvy Magana Alejandro Kálmán, Motyovski Milán, Számadó Léna, Tóth Bulcsú, Jeon Junhyeok.
A szövegrészleteket fordította: Cseh Dávid. Látvány: Kulcsár Noémi és Csere Zoltán. Dramaturg: Cseh Dávid. Koreográfusok: Kulcsár Noémi és Hajszán Kitti. Koreográfus-rendező: Kulcsár Noémi.
Nemzeti Táncszínház, 2025. január 18.
