Szoboszlai Annamária: Ha itt vagyunk, ha nem
Lisa Vereertbrugghen: While we are here / Trafó /
Az alkotók különböző módokon érik el, hogy a néző önmegfigyelésre kényszerüljön, s ezáltal annyiféle olvasat szülessen, ahányan a teremben jelen vagyunk. Az egyik eszköz az unalom.
Kék hajú, negyven körüli nő takarítógépet tologat. Jobbról balra, balról jobbra – sietség nélkül járja be a négy oldalról székekkel körülvett táncteret. Mikor a végére ér, elrendezi a vezetéket, hogy ne legyen útjában, majd – a befelé szivárgó közönséget méregetve – kezdi az egészet elölről, újra és újra. Takarít utánunk (és előttünk), gondolom. Jelképesen próbálja tisztán tartani a táncteret, még ha tudja is, hogy a lehetetlennel küzd, hogy bizonyos szempontból értelmetlen munkát végez. Sziszifuszit. A takarítógép zajos, a nézők nemkülönben. Ahogy általában a hasonló előadói expozíciókban, most is elérjük azt a pillanatot, amikor a középen tevékenykedő előadó elveszti kezdeti érdekességét, megszokottá válik mind vizuálisan, mind akusztikusan, s ezzel együtt felértékelődnek a játéktéren kívüli történések: egy orrfújás, egy kacaj, egy hangosabb mondat a hátunk mögül. Kint és bent, játszók és nézők összemosódásának ezen a pontján változás áll be: a kék hajú, már nem fiatal, de még idősnek sem mondható előadó, akit az elmúlt percekben apróra megnéztünk, akinek a tetoválásai, a testalkata, az arckifejezése és bőrének tónusa alapján volt alkalmunk legyártani fejben egy egész elképzelt életrajzot (miközben álmosító fehér zajként zakatolt a takarítógép), most a tér egyik sarkába vonul és vetkőzni kezd. Pillanatra megint fontosabbá válik a közvetlen közelemben zajló történés, mert érzem, ahogy anyuka megfeszül és 12 év körüli fiára néz, az meg vissza rá. De csak néhány felsőruha kerül le, a sport top és egy rövidnadrágszerűség marad.
Fotók: Bea Borgers / A fotók forrása a trafo.hu
A táncszínpadon ma mindennapos a nézőt beljebb vonó, szinte az előadás részévé tevő gondolkodásmód. Az alkotók különböző módokon érik el, hogy a néző önmegfigyelésre kényszerüljön, s ezáltal annyiféle olvasat szülessen, ahányan a teremben jelen vagyunk. Az egyik eszköz az unalom. Vagyis az előadóknak olyan tevékenységet kell folytatniuk a térben, melyek bizonyos módon untatják a nézőt, pontosabban nem kínálnak föl semmit (vagy csak igen keveset) az értelem és az érzékek számára. Esetünkben a While we are here című darab koreográfusa, Lisa Vereertbrugghen monoton zajzenét (technó) tesz a tánc alá, s maga a tánc is monoton „zajként” jelenik meg, bár kétségtelenül működik benne egy konstrukciós elv, egy szabályrendszer, mely strukturálja azt az egy órát, melyet az öt táncos meditatív nézésével töltünk, „while we are here” – ahogy a cím állítja. Időnként vezényszavak hangzanak el, néha zenei váltásokra is felfigyelhetünk, a mozgókat összekötő erős koncentráció pedig szinte anyagszerűen érzékelhető. Ez maga az előadás témája, anyaga, melyet az előttünk mozgó öt test hordoz (kiegészülve a közönséggel).
Szerénynek tűnő felajánlás, a táncosok mégis képesek tatalommal megtölteni. Castélie Yalombo Lilonge, a sötét bőrű, engem leginkább a futókéra emlékeztető testalkatú táncosnő darabos, animális mozgásával vonzza a figyelmet; a gerinc állandó görbülete és a felhúzódó s kicsit előre eső vállak esztétikája nem ragadható meg a szépben vagy a csúnyában. Taka Shamoto eleganciája, finomsága, és Eimi Leggett nyitottsága-derűje képez hozzá – s a másik két táncoshoz – ellenpontot. Utóbbiak, Lisa Vereertbrugghen és Claire Godsmark diktálja az iramot, karakterük is hasonló. Ötösük tánca kevert, a techno-partik mozgáselemeibe újra s újra néptáncelemek vegyülnek, együttlétükben egy mai, sokszínű törzs képzetét keltik, melyben a különbözőségekben erő van, mely fokozza az összetartozást, nem pedig szétválasztja a tagokat. A bejárt utak, az egymást váltó térformák archaizálók. Az esemény pedig, melynek tanúi lehetünk, egy óra az ő közös együttlétükből, táncukból, mely a miénk is lesz. Kapcsolódás-rítus ez, a közösség, az egymást segítés és támogatás partihangulatú, de performatív rítusa, mely egy közösen elénekelt dalban éri el tetőpontját.
A táncnak ebben a közösségi, csoportos formájában feloldódik az egyén, eltűnnek a hierarchikus viszonyok, mindenki azonos szinten kapcsolódik – ez a mondanivalója a While we are here-nek. Vagyis legyél jelen, kapcsolódj, érezz. A dramaturgia alapját a folyamat, a jelenlét adja, ezáltal előre kiszámíthatatlan pontok keletkezhetnek az előadásban, de a tartalomhoz illik ez a forma (merthogy maga a forma lesz tartalom.)
Értem a gondolatot és egyet is tudok érteni a közösen megélt idő fontosságával, de ezen az alapon a végtelenségig gyárthatók a kifejezőeszközökben önmagukat korlátok közé szorító – konceptuálisan gondolkodó – táncbemutatók az együttlét büszkén lebegtetett zászlaja alatt.
While we are here
Koncepció és koreográfia: Lisa Vereertbrugghen. Előadók és társalkotók: Claire Godsmark, Dolores Hulan/Taka Shamoto, Eimi Leggett, Castélie Yalombo Lilonge & Lisa Vereertbrugghen. Dramaturg: Simon Baetens & Sophie Guisset. Művészeti tanácsadó: Madison Bycroft. Hang: Michael Langeder. Fények: Vera Martins. Jelmezek: Cee Fülleman. Ének: Lisa Vereertbrugghen & Michaela Riener. Népzenei szakértő: Aurélie Giet. Producer: CAMPO. Technika: Babette Poncelet & Korneel Coessens.
Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2025. február 27.
