Szoboszlai Annamária: Kacsints a láncra!
Kecskemét City Balett: A makrancos hölgy / Nemzeti Táncszínház /
Barta Dóra felvázolja nekünk a „kereteket”, a „lassú égést”, aztán ráépíti a húst, hadd piruljon.
Rozsdamarta lemezre emlékeztet a színpad és a hátulról határoló falpanelek mintázata. Utóbbiak közül az egyik időről-időre lenyílik, és asztallapként, máskor kifutóként funkcionál. A keretjátékban egy hosszú, mozgatható, fémvázas asztal is helyet kap a hozzáillő székekkel – elnyújtott, fekete vonalai talán elszenesedett mementói a lángok nélkül lassan elemésztő tűznek. Barta Dóra koreográfus Shakespeare A makrancos hölgy címet viselő vígjátékából politikai színezetű darabot készített, habár nagy valószínűséggel egyáltalán nem állt szándékában.
Kata és Petruchio története – különösen mai szemmel nézve – bizarr és felháborító. A 16. század végén írt mű egyfelől nő és férfi, másfelől elnyomott és elnyomó, illetve a társadalom s az annak kereteket szabó politika viszonyára kérdez rá. Petruchio kétes eszközöket vet be abból a célból, hogy megtörje Katát: minden lehetséges módon próbálja elbizonytalanítani felesége valóságérzékelését, éhezteti, nem hagyja aludni.
Fotók: Gyenes Katalin / A fotók forrása: Nemzeti Táncszínház
Mi a cél? Barta Dóra interpretációjában a másik fél jobb belátásra bírása, vagy inkább totális uralása – legalábbis nehéz másként értelmezni a darab végén feltűnő láncokat. Mivel Kata a záró monológban „urad, fenntartód, életed, fejedelmed és főd” tiszteletére szólít, a múltban számos kritika érte a darabot, pedig a mű értelmezése elsősorban attól függ, hogyan fókuszál a rendező, miként láttatja Katát, és a bevetett színpadi eszközök a kimondott szó milyen további rétegeit/színeit fedeztetik fel velünk. Vagyis, ha tetszik, kihallhatjuk belőle a belátás, de akár az irónia hangját is.
Barta Dóra felvázolja nekünk a „kereteket”, a „lassú égést”, aztán ráépíti a húst, hadd piruljon. Shakespeare koncepciójának megfelelően Ravasz Kristóf és a „Csaplárné” jelenetével nyit az előadás, a vörös bársony nadrágkosztümös Csaplárné maga Kata. Újabb s újabb borospalackkal a kezében érkezik, arcunkba tátogja a bor nevét, majd átnyújtja az egyre kontrollálatlanabbul támolygó vendégnek, aki látványos gesztus kíséretében kiüríti a tartalmát. A vörös bársony beleég az emberbe, viselője megtörhetetlennek és legyőzhetetlennek tűnik. Forradalmár és üzletasszony, modern, független mai nő. A karaktert alakító Nagy Nikolett messze túlmegy a makrancosságon, egész mivoltában ő a mindenkivel dacoló belső tartás. Épp ezért furán hatnak a többiek hangosan odavetett, egy-egy szóba sűrített dorgáló megjegyzései, melyek próbálják felülírni azt, amit a test primer jelenléte állít. Többek között ez is egy olyan pontja az előadásnak, amikor az az érzésem, hogy a test és a tánc tiszta nyelvét dagályosan körülveszi a történetmesélés szándéka. A kosztümöt a meséhez illő stilizált, reneszánsz ruhaköltemények váltják föl, Kata pirosban, Bianca kékben feszít. A szem számára hívogatóak ezek a színes jelmezek, vérbő és vidám hatást keltenek, de később, ki tudja, miért, lecserélődnek szürkére, melyet csak egy-egy csíknyi szín díszít.
Katára akkor kerül vissza a kosztüm, amikor kezdetét veszi az „idomítás”. Jobb oldalára, függelékként, egy zöld alapon virágos ruhát is kap a jelmeztervezőtől. Ez a fél otthonkaszerűség nyilván az asszonysorsot hivatott reprezentálni. Ezzel mintha a koreográfia vissza is térne a darab kezdetét jellemző elvontabb fogalmazásmódhoz, de csak látszólag. Általában jellemző Barta Dóra koreográfiájára, hogy kerüli az elvont ábrázolást még olyankor is, amikor nyugodtan rábízhatná magát a tánc absztrakt kifejezőerejére. Az epikus színház jellegzetes eszközei, a táblák, a feliratok, a felvételről elhangzó szövegrészletek sokkal inkább a különböző műfajokkal és stílusokkal való játéknak tetszenek, semmint a nézőt morális állásfoglalásra késztető, elidegenítő effektusoknak. Sokat nyerne ez a koreográfia egy éles szemű dramaturggal, aki segítene tisztázni a darab fókuszát, s kiszedné azt a körülbelül harmincpercnyi anyagot, mely mind a történet, mind a karakterek szempontjából dagályos és üres.
Kata és Petruchio (Pavleszek László) kettősei mellett súlytalannak hat mind Kata és az apja, mind Kata és Bianka szembenállása, mert mindkettő a narráció részeként jelenik meg, nem pedig táncnyelvi elemként. Egy ponton egészen lelassul az előadás, és ez a tempóváltás bizony jó pillanatban érkezik. Kata láncra verve áll előttünk, melyet a Shakespeare-dráma fényében szimbólumként értelmezhetnénk, ha a hosszú, vastag és nehéz láncok csörrenése nem tenné gyötrőn fizikaivá, valóságossá a képet. Eszembe jut a Száll a kakukk fészkére McMurphy-je, akit leszedál a hatalom, mert nem hajlik meg előtte. A láncaitól szabaduló Kata is felpuhult mozdulatokkal áll előttünk, miközben elhangzik a már említett záró monológ egésze. Most csak egy részletet szeretnék kiemelni belőle: „Ej! ej! derítsd ki homlokod redőit, S ne szórj ím e szemből mérges nyilat, Sebezni kormányzód’, urad’, királyod’.”
Jelen hazai közállapotokat tekintve különösen mellbevágó a szöveg még akkor is, ha kapunk egy megnyugtató (?) (ki)kacsintást a végén.
A makrancos hölgy (Kecskemét City Balett)
Az Arany János és Nádasdy Ádám fordításaiból elhangzó szövegrészleteket előadja:
Danyi Judit, Koltai-Nagy Balázs, Varga-Huszti Máté. Zeneszerző: Nagysolymosi Gábor. Díszlettervező: Vati Tamás. Jelmeztervező: Bati Nikoletta. Fénytervező: Pető József. Konzultáns: Szabó Tamás. Rendezőasszisztens: Murár Szabina. Koreográfusasszisztens, társkoreográfus: Nagy Nikolett. Rendező-koreográfus: Barta Dóra.
Előadja: Nagy Nikolett, Pavleszek László, Gömöri Lara, Szigethy Norbert, Szatmári Márk, Gáspár Sámuel, Divinec Márk, Varga Lotti, Hoffmann Luca, Divinec Márk, Rancz Illés, Rozsovits Johanna, Weisz Tícia Szonja.
Nemzeti Táncszínház, 2025. április 5.
