Török Ákos: Kötéltánc
Budapest Táncszínház: Kötelék / Nemzeti Táncszínház //
Egy férfi és egy nő egymásra találásának mozgóképei: egy igaz mese a közeledés és a távolodás drámáiról, béklyókról és éltető kapcsokról, találkozásról és elmúlásról.
Sághy Alexandra 2017-ben lett a Budapest Táncszínház művészeti vezetője, és azonnal le is tette a névjegyét a hazai kortárstánc asztalára: Három nővér című, remekbeszabott munkáját a Magyar Táncszövetség a rákövetkező esztendőben az Évad legjobb alkotója díjjal ismerte el. Azóta is az ő koreográfiái azok, amelyekre leginkább érdemes odafigyelni a Budapest Táncszínház bemutatói közül. De nem ezért és nem is réveteg múltidézésként citálom ide Csehov-adaptációját, hanem mert vannak jegyei, amelyek „átöröklődtek” legújabb, Kötelék című koreográfiájába. Utóbbi ráadásul éppen az átöröklődésről mond és mutat meg valamit.
A pszichoanalitikus elmélet (és terápia) a ki nem beszélt, és ezáltal fel nem oldott, majd felnőttkorban különböző nehézkedésekkel és akár komoly testi-lelki megnyomorodásokkal felszínre törő gyermekkori traumákkal hosszú évtizedeken át volt megoldókulcs az emberi viszonyokat és sorsokat felfejtő műalkotásokban (ld. pl. Bergman, Ibsen). Freud és követőinek elgondolása mára kikopni látszik az emberlétben mélyebbre ásó alkotásokból, és alapvetésként inkább csak a felszínt szórakoztatóan borzongatva kapargató filmipari termékekben köszön vissza. A pszichológiai elméletek (és terápiák) közül magyarázóelvként mostanában a Hellinger féle családállítás kopogtat a „magas művészetek” ajtaján a nemzedékeken keresztül átörökíthető traumák elképzelésével. Sághy Alexandra is errefelé gondolkodik: „Generációkon át a berögződött mintákat rekonstruáljuk, éljük át újra és újra, apróbb változásokkal… Ezeken a bevésett mintákon lenne érdemes elindulni, felfejteni és végül letenni ezeket a transzgenerációs csomagokat” – írja az előadás felvezető szövegében.
Fotó: Zelkó Csilla / A fotók forrása a Budapest Táncszínház fb-oldala
A Három nővér játéktere egy rugalmas szalagokkal határolt, kisszobányi téglatest, amely telibe találja a térbe- és önmagunkba rekedt nők alaphelyzetét, miként a Kötelék előadásában a mennyezeten és (képzeletben) azon túl is egymásba kavarodó, itt-ott földre csüngő fehér szalagok (kötelek) képzete szintén meghatározó látványelem. Előbbiben a teret határoló szalagokba akadt három nő, utóbbiban az egyik kötélbe belegabalyodott, élettelen test az indítókép. Mindkettő olyan felütés, amely egyetlen képbe sűrítve elmond mindent, és mindkét darab olyan, amelynek ezek után mégis marad mondani- és mutatnivalója. Lényeges különbség azonban, hogy amíg a Három nővér folyamatosan együtt játszik a díszlet által tett markáns állítással, a szűkösségbe való beleragadtsággal, még akkor is, amikor a történések a szobányi téren kívül esnek, a Kötelék kapcsolata a fentről lelógó kötelekkel a darab folyamán egyre cseppfolyósabbá válik. Az előadás végére eljutunk oda, hogy egy inspirálóan egy- vagy akár többértelmű kezdeti állítás után végül nem világos, hogy mit/miket jelentenek ezek a szalagok.
A fentről lefelé születés képzete önmagában még egy merészen ellentmondásos gondolat, amelyben az égi eredet (a fentről indulással és a szalagok fehér színével) és a földi származás (az „égi” kötelek szövevényessége és pókcsapdaszerűsége) egyszerre jelenik meg. Azt viszont már eleve nehéz összerakni (a cikk szerzőjének nem is sikerült), hogy miután néhányan a fentről eredő szalagokon érkeznek meg az előadás világába (ahonnan hasztalan vagy éppen sikerrel igyekeznek visszamászni), a következő jelenetben hason csúszva, egyetlen hosszú sorban egymásba kapaszkodva, egymáshoz ragadva oldalról is bemásznak ugyanide.
Fotó: Zelkó Csilla
Mindkét momentum igényesen látványos és jelentéses, kérdés, hogy mekkora befogadói munkát igényel megtalálni a jelentések közös metszetét. A köteleknek kötelékként van egy evidens metaforikus jelentése, amely (kívülről behozott, a fentről belógókhoz hasonló szalagokkal) több ponton meg is jelenik a darabban, ez az olvasat azonban már messze nem ennyire magától értetődő a fenti zsinórok esetén. Ahogy az sem, hogy mi a viszony az oldalról érkező és a lelógó zsinegek között. A megértést tovább nehezíti, hogy a helyenként béklyóként megjelenő szalagokat a táncosok általában maguk keresik meg, rövidebb időre beleakadnak, majd minden gond nélkül leválnak azokról. Ezek miatt a Kötelék olyan, mintha lenne egy önmagában teljes koreográfia, amely megáll a felfüggesztett kötelek nélkül is, és egy határozott alkotói elképzelés, amely szorosan kapcsolódik a függőleges szalagok képzetéhez, ezeket azonban mintha nem sikerült volna összecsiszolni-egybegondolni. Az viszont már Sághy Alexandrát és a táncosokat dicséri, hogy ez alig valamit von le a darab élvezeti értékéből.
A Kötelék ugyanis (még ha ez az előbbi bekezdésből egyáltalán nem magától értetődő) letisztult, érzékeny intellektussal és kreativitással megfestett, költői lélekrajz. Egy férfi és egy nő egymásra találásának mozgóképei: egy igaz mese a közeledés és a távolodás drámáiról, béklyókról és éltető kapcsokról, találkozásról és elmúlásról. Az egyként magas színvonalon mozgó táncosok és az ihletett ötletességgel komponált jelenetek közül is kiemelkedik Marika Masuda néhány másodperces szólója, valamint Yvette Levine és Varga Bendegúz, akik a két „főszerepet” táncolják. A koreográfusi lelemény, a mozgásminőség és az előadói fajsúly eredője az utolsó duójukban csúcsosodik ki.
Fotó: Zelkó Csilla
Sághy Alexandra és alkotótársai jó érzékkel egyensúlyoznak a poétikus erő és az érzelgősség határvonalán, mindvégig megmaradva az innenső oldalon. Néha mintha egyenesen kacérkodnának a túlparttal, hogy aztán fügét mutatva neki, a művészetről magáról is elmondják a magukét. Jó példa erre az elégikus-nosztalgikusra hangolt kései jelenet, amikor a Try to remember (… the Kind of September) Harry Belafonte által előadott, akusztikusra csendesített dallamára a többiek Maria Jose Borgest hintáztatják, ami egy súlyosan félreértett csehovi életérzést mintáz, majd mindezt egy folyamatosan felpörgő, a korábban említett duó felé gravitáló össztánc írja felül. A rövid jelenetek közötti hangulati és dinamikai váltás amúgy is a darab egyik koreográfiai erénye. A záró kép a varietét idéző, kitartott pózzal szintén lehetne patetikus közhely, mindazzal, ami és ahogyan előtte történik, mégsem az. Ahogy maga az előadás sem szépelgés, hanem egy táncnyelven szépen megfogalmazott, érvényes állítás rólunk.
Kötelék (Budapest Táncszínház)
Zene: Gergely Attila. Fény: Földi Béla. Video mapping: Juhász Péter. Koreográfus: Sághy Alexandra.
Előadják: Levinne Yvette Rafaelle, Maria Jose Borges, Marika Masuda, Marika Trucci, Matthew Bell, Varga Bendegúz, Varga Donát, Alice Gazzoli, Adéle Petit.
Nemzeti Táncszínház, 2025. április. 9.
