Kutszegi Csaba: Hárytól Magritte-ig, avagy mindent bele!
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál 2025, Miskolc – első rész //
…bármi mehet kontroll nélkül a levesbe, mert a gesztus maga a fontos, és nem az, hogy fogyasztható-e a végtermék.
Vannak olyan táncművészeti alkotások, amelyekkel kapcsolatban teljesen felesleges kérdéseket megfogalmazni. Még feleslegesebb az esetleg mégis felmerült kérdésekre válaszokat keresgélni. Ez nem azt jelenti, hogy maga a kérdéses műalkotás felesleges, avagy érdektelen volna, hanem egyszerűen nincs mit mondani róla, ezért nézni kell, kicsit pontosítva: részt kell venni az opus által elindított, szerteágazó és bonyolult közösségi kommunikációs folyamatban.
Azt kell észrevenni, hogy rengeteg alsó tagozatos elemista nebuló a Háry János – Az öreg obsitos bemutatóján pattanásig feszült hangulatban várja az előadás kezdetét. A nyolcadik Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál nyitó bemutatója előtt felolvasott táncvilágnapi köszöntő közben már néhányuk kezdi lebontani a zsöllye billenő üléseit, aztán amikor végre elkezdődik az előadás, kiderül: ezek a fiatalkorú egyének nem anarchista terroristák, hanem gyerekek, akik kíváncsiak a színházra. Hangos áhítattal figyelik ugyanis végig a történéseket, rögtön vissza is jeleznek, a mellettem ülő szabályosan begerjed, amikor a hatalmas (óriáslabda) ágyúgolyó néhány centivel a fekvő katona felett süvít el. A bonyolult közösségi kommunikációs folyamatról még annyit, hogy a miskolci gyerekek hosszú évek óta akarják a színházat (ezt magam is régóta személyesen tapasztalom), és nagy valószínűséggel nem arra készülnek benne, hogy majd fel kell mondaniuk kívülről az előadás összes részletét, hanem helyette ott, helyben élvezni akarják a játék érdekességét, viccességét, izgalmát.
Miskolci Balett: Háry János - Az öreg obsitos / Fotók: Éder Vera
Kozma Attila rendező-koreográfusban szerintem fel sem merült, hogy valamilyen háttérüzenetes intellektuális mederbe terelje a géppuskasorozatként előtörő színházi érdekességeket, hanem bedobta a gyeplőt a lovak közé, és engedte, hogy a színpadon megtörténjék minden, ami meg akar történni. Ha csak a töredékét akarnám leírni a látottaknak, könyvtárnyi polcrendszert töltenék tele a köteteimmel, nem hagynám ki a nézőtér fölé is berepülő különleges madarakat, a fagyoskodó burkusokat, a páváskodó nőket, az aranyhullámokban fürdőző arany napokat, a finoman szólva is retardált Napóleon-figurát, az óriáspipát lovagoló huszárokat, a hófehérbe öltözött Szent Pétert… És ez még mind semmi ahhoz képest, ahányféle táncstílust vélek felfedezni a koreográfiában. A néptáncra emlékeztető elemektől kezdve az elbutított balett-lépéseken át a különböző társastáncokat érintve, a cigányos rapig és kortárstánc-irányzatokig bezárólag… Könnyebb lenne összeszedni azt, mi nincs benne az előadásban. De a sokszínű, mi több, végtelen eklektikában a tánc csak inasa lehet a zenei montázsnak, amelyben ami idézhető, azt idézik is. Komolyan sajnáltam, hogy Bősze Ádám csak három nap múlva érkezik, szívesen meghallgattam volna a zenetudóstól, hogy melyik zene milyen stílust képviselt, melyik műből mit idéztek – ha lett volna rá néhány hetem.
Miskolci Balett: Háry János - Az öreg obsitos
Én kifejezetten örülök neki, ha táncjáték mögöttesében megfogalmazható üzenetre lelek (miközben az sem baj, ha nincs ilyen), és ez minden nézőnek elvitathatatlan joga is, ezért úgy döntöttem, hogy a miskolci Háry János a szabadság szeretetére tanítja a gyerekeket, bemutatva, hogy csodálatosan gazdag világunkban bármerre fordulunk, bármihez nyúlunk, mindig találhatunk temérdek érdekességet, okot, lehetőséget a játékra. A koreográfiák üzenetét általában komolyan kell venni (még ezt is, ha valaki egyetért vele), annál is inkább, mert az első fesztiválnap esti két egyfelvonásosa nem fukarkodott az elénk tárt komoly, de nem is ritkán játékosan megfogalmazott, ám mindenképpen mai, felnőtt önmagunknak címzett mondanivalóban.
Már sok éve szeretem Kozma Johanna nem teketóriázós, őszinte, belevaló dolgozatait, amelyekben a maga módján mindig van önreflexió, kritikus világkép, út- és önkeresés, generációs életérzés, továbbá mindig nőkről is szólnak és nőiségről, de másról és másokról is, mindig úgy érzem pl., hogy rólam is (pedig se nő nem vagyok, se harmincas fiatal). Így van ez a fiatalabb Kozma idei paTTern című táncos mintázatkompozíciójában is, amelyben (hogy ne teketóriázzak én sem) három nő vall önmagáról. Mert mintázat ide, patternek oda, a lényeg az, hogy ez a három nő tud táncban önmagáról úgy beszélni, hogy még az árgus szemmel figyelő, hatvanpluszos hivatásos néző (aki nem értené: a kritikus) is egy idő után úgy érzi, róla beszélnek. Igen, mindannyian életfogytiglan próbáljuk megtalálni a ránk zúduló különböző mintázatok között önmagunkat, ráadásul egyre intenzívebben, mert közben minden arra ösztökél minket, hogy legyen erős egónk, mert muszáj.
Kozma Johanna: paTTern
De a művészetben jobb, ha az ego helyett a hagyományosabb-unalmasabb eredeti egyéniség fogalmát erősítjük önmagunkban. A paTTernban ebben sincs hiány. Kozma Johannát, valamint előadó- és alkotótársait érdemes figyelni, amikor önmagukról táncolnak. Ordít róluk, hogy kb. egykorúak, hasonló problémák foglalkoztatják őket, a mában, a széles e világban élnek, vannak identitásaik, de Európa, sőt a földglóbusz a lakhelyük, minden fajta valódi és virtuális kultúra, divat és életmód hat rájuk. Ezek mind lehetőségek és kihívások egyben. Én úgy látom, Vati Luca köztük a leginkább veszélyeztetett, mert mindenre rögtön reagál, hebrencs, sokszor olyan, mint egy energikus, de gyári hibás AI-táncrobot. Bali Boglárka hozzá képest (de csakis hozzá képest) maga a felelősségteljesség, nemcsak elveszi a lányoktól a spanglit, de többször is kiszámítható úton-módon ismétli a mozdulatmotívumait. Kozma Johanna a legbölcsebb, lehet az, hiszen a legtöbbet (vajon mi mindent?) ő élte meg, talán ő megy át legtöbbször négykézláb mászó állatba, de mindig talál visszautat is. Mindenki bemutatja önmagát, a saját, maga készítette szólóját, közben a két társ artisztikusan asszisztál, a végére aztán kitör belőlük a mindent elsöprő, átszexualizált világunkba passzoló szexi csajosság, amit (miért tagadjuk?) öröm látni. Nekem ez azt is üzeni: amíg az ifjúság édes madara még csattog a fejünk felett (és persze azért utána is), ne legyünk elesettek, gyávák, beszariak, hanem vállaljuk önmagunkat!
A legutolsó jelző kicsit sem illik a görög Vasiliki Papapostoloura, aki ugyanezen est második darabját, a Panopticont alkotta – szintén önmagából, önmagára, de ő ezen szándékosan és látványosan továbblép: mozgóképről verbálisan is megfogalmazza üzenetét, helyzetjelentését a világról. Ez a didaktikusság veszélyét igencsak magában rejti, de Papapostoulout ettől megvédi a kitűnő, magas színvonalú tánc- és mozdulatművészete, valamint az, hogy az írott és felmondott szövege példamutatóan tömör, lényegre törő, sallangmentes és hatásos. Ő sem tud szabadulni a korunkban – nyilván az AI hatása miatt – újra előtérbe került robotika ihletésétől: remek robotszerű mozdulatsorozatait láthatóan az egykori electric boogie mozgásvilágából is merítette (ami kicsit sem baj, sőt, dicséretes). Alaptézise igaz és elgondolkodtató: a ma emberét mindenhonnan megfigyel(het)ik, ami elől el akar bújni, láthatatlanná szeretne válni, miközben nagyon akarja az egóját megmutatni. Hát, ez telitalálat, pontosan így van, és életében majd’ mindenki saját bőrén tapasztalja meg eme ellentmondást.
Vasiliki Papapostolou : Panopticon
A paTTern és a Panopticon eredménye azért hiteles és jó, mert az alkotó-előadói önmagukból, belülről bányászták ki az alapanyagokat, amelyből aztán színpadra való artisztikumot gyártottak. Lehet fordítva is dolgozni, hogy kívülről, aktuális belső lélektartalmaitól függetlenül találja ki az alkotó, hogy milyen művet hogyan akar készíteni. Van olyan műfaj, amelyben ez jól működik, de ehhez nagyon kell tudni, magabiztosan kell birtokolni a legkorszerűbb trendek beható ismeretét. És persze ebbe is bele kell adni az egyéniséget.
A lengyel Anna Piotrowska visszajáró vendég Miskolcon, alkotói stílusát már valamelyest megismerhettük, de valódi egyéniségéről, belső emberi tulajdonságairól legalábbis nekem fogalmam sincs (pedig már nem egy produkcióját láttam). Piotrowska a kortárstánc elkötelezett híve, szinte szektás hittel, fáradhatatlanul szolgálja az ügyet, ehhez folyamatosan szervezi a közösségét is, és a cél érdekében tevékenységébe illeszkedő előadás-koncepciókat eszel ki, amelyeket aztán sok-sok tapasztalattal a háta mögött, rutinnal, rengeteg energiát belefektetve realizál, legyárt. Bevallom: a nagyszabású, többszereplős összművészeti produkcióinál én többre becsülöm egy előadó egyetlen, jól sikerült, adekvát és hiteles gesztusát, mert abban őszinteséget, eredetiséget, több művészi értéket érzékelek.
A Kései szerelmesek a hold havában című grandiózus, több műfajt felölelő happeningje is, amellyel az idei Horizonton fellépett a társulatával, a Teatr Rozbarkkal, a fentieknek megfelelően nem belülről előhozott egyediséget megmutató alkotás, hanem egy leginkább maga által felállított követelményeknek megfelelő, kívülről diktált kreálmány. Már a témaválasztás is árulkodó. A koreográfiát az alkotó ajánlója szerint René Magritte festészete ihlette. A szürrealizmus pedig manapság az ügyeskedő, kvázi izgalmas, kvázi mélyen szántó és kvázi korszerű ötletekből folytatott alkotásépítkezés igen kedvelt közege, hiszen az egykor valóban élen járó, gondolkodást, világ- és művészetészlelést forradalmasító irányzat alaplényege, hogy bármi mehet kontroll nélkül a levesbe, mert a gesztus maga a fontos, és nem az, hogy fogyasztható-e a végtermék. Ahogy az 1924-es Szürrealizmus első kiáltványában írták: „…függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.” A két világháború között ennek jegyében lázadni logikus, elkerülhetetlen és bátor tett volt, napjainkban viszont az a szokatlan, ha valamilyen nyilvánosságra kerülő tartalom – médiában, közszereplésben, politikában, (ál)művészetben és (ál)tudományban – nem független és mentes az értelemtől, az esztétikától, erkölcstől és jó ízléstől. Ezt a mentességet felmutatni ma már nem lázadás, hanem téves igazodás, sorozatgyártás, illetve a valódi kreatív munkavégzés ügyeskedő elkerülése.
TeatrRozbark: Kései szerelmesek a hold havában
Mindezek ellenére Anna Piotrowska éneklő, szöveget mondó, akciózó táncos-színészei és az artistája is láthatóan hisznek a küldetésükben, megjelenítenek szép számú tipikus Magritte-kabátot, -kalapot, virágarcot, szokatlan fogást, érintést és testgesztust, vad, nem is kicsit idétlen nevetést, rettegést, vággyal teli és rémálomszerű, zaklatott nemi aktust… Hisz minden és mindennek az ellenkezője tökéletesen illeszkedik az előadás koncepciójába.
A második nap esti előadásáról, amelyben felismerhetően Anna Piotrowska egyik követője, az olasz Irene Russolillo szórakoztatta, avagy bosszantotta a közönséget, majd legközelebb…
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc, 2025. április 22-23.
folyt. köv.
