Kutszegi Csaba: Kortárstánc nem vész el, csak átalakul
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál 2025, Miskolc – második rész //
A művészet először is tanult szakma (nem muszáj iskolában!), vagy szakmák többsége, és az a kérdés, hogy valaki tényleg tehetséges-e, művész-e egyáltalán, csak a tanulás után merülhet fel relevánsan.
Az előző Horizont-cikkemet Irene Russolillónál hagytam abba, pontosabban a Fàtico by Irene Russolillo című, koreográfiai és zenei projektnél. A műfajmegjelölés az alkotó saját meghatározása, amelyhez még annyit fűz hozzá, hogy benne „a dal és a tánc három szólam számára szolgál ritmusként.”
Minden tiszteletem Russolillóé a határtalan hivatástudatáért, de a produkciójáról egyszerűen azt gondolom, hogy bár rengeteg munka és nyilvánvaló jó szándék van benne, de egyszerűen nem tartozik az elemezhető professzionális műalkotások közé. Ezt a fesztivál többi előadása (és egyéb profi, jól vagy kevésbé jól sikerült bemutató) miatt fontos kimondani, mert a kortárs művészetben a nem szakmai közönség (sokszor még a szakmai is) sok esetben nehezen tudja megkülönböztetni a valós értéket a kvázi minőségtől. A Fàticóra ez utóbbi a jellemző, mert a valójában felszínes kliséi, (sőt, legszívesebben blöfföknek nevezném őket) a felszínen tulajdonképpen igencsak hasonlítanak a valódi művészethez. Akkor láthatunk tisztán ebben a kérdésben, ha kicsit alaposabban megvizsgáljuk a kérdéses opus alkotóelemeit. Dalról és táncról szólnak az ajánlóban, de valójában dal és tánc nem található a műben, mert egyik szereplő sem tud sem énekelni, sem táncolni. A táncnak rengeteg nyelve és nyelvjárása van, amelyek mindegyikét hosszabb vagy rövidebb tanulás révén el lehet sajátítani. Ha ez megtörtént, a táncos az illető táncműfaj vagy -dialektus mozdulatelemeit a testére teszi, azaz koordinált, szabályokon alapuló motívumszerkezeteket, szintagmákat képez belőlük. Adott esetben lehetséges, hogy a szabály éppen az, hogy minden szabályt tagadni kell, de annak is – mint minden más művészetben – koordináltan és összefüggésrendszerben kell megtörténnie. Ezzel szemben Irene Russolillo többször ügyesen mozog, olyasmit csinál, ami jól áll neki, máskor viszont úgy jön-megy, tesz-vesz a játéktéren, mint bármelyik egészséges civil ember.
Fàtico by Irene Russolillo / Fotó: Éder Vera
Az előadás kapcsán éneklés helyett is inkább csak hangadásról beszélhetünk, mert zenei skálába szinte soha nem illeszkednek az egymást követő hangok, ha mégis az volt a szándék, akkor kb. 80 százalékuk dermesztően hamisra sikerült (nagy szerencséje van Bősze Ádámnak, hogy még mindig nem érkezett meg). Egyszer két szólamban valami dalszerűt énekeltek halkan, az jórészt tiszta volt, de a hallható énekhangok és az előadásmód jószerivel az általános iskolás énekórák színvonalán mozgott. Persze a kortárs művészetben szabad összevissza is hangokat kiadni, az lehet expresszív, hatásos és érdekes is, de hogy az nem dal, az biztos. A színpadkép szimbolikájára is az a legjobb jelző, hogy kezdetleges és gyermekded, az előadás elején az emberpár egy földre rajzolt háromszög territóriumában fekszik, majd a nő hangadása közepette lassan ébredezik, a továbbiakban a férfi szinte végig az „örökkévalóság háromszögén” kívül reked, a nő pedig belül többször végigjárja a határvonalait. Más nem történik. A végén újra belül találkoznak. Nem folytatom, de azt még megjegyzem, hogy a két szereplő nem is színész, még az olaszul nem tudó (színházi) ember számára is feltűnik, hogy a szövegmondásuk minősége egyszerűen értékelhetetlen (pedig azt is meg lehet tanulni).
A legtöbb kortárs fesztivál kínálatába becsúszik egy-egy ilyen „műalkotás” (igaz, legtöbbször az off programba). Ez nem is nagy tragédia, főleg ha azt vonjuk le belőle, hogy a művészet először is tanult szakma (nem muszáj iskolában!), vagy szakmák többsége, és az a kérdés, hogy valaki tényleg tehetséges-e, művész-e egyáltalán, csak a tanulás után merülhet fel relevánsan, addig esetleg csak művésznek tűnhet. A megmutatkozni akarás önmagában nem elég.
A harmadik nap délutáni előadása a Feledi János – Feledi Project Lilioma volt, amelyet már egy éve, a bemutatóján volt szerencsém látni. Akkor meg is írtam, hogy nekem (főleg a két éve Miskolcon is játszott Feledi-Sirály után) a Liliom csalódást okozott. Újranézve is fenntartom a fenntartásaimat, de elismerem: ezúttal a koreográfia több erényét is sikerült felfedeznem. De mindenekelőtt egy lényeges dolgot kell tisztáznunk. Még a legrosszabbul sikerült Feledi-koreográfia is szakmailag és művészileg magas színvonalat képvisel, nem túlzás kijelenteni, hogy az alkotó és csapata a műfajában az európai élvonalhoz tartozik.
Feledi Project: Liliom / A fotó forrása a Feledi Project fb-oldala
Ezért is fontos tisztán látni, hogy mi a Fàtico by Irene Russolillo, és vele szemben, mellette mit képvisel egy néhány megoldásában vitatható Feledi-Liliom (kb. föld és ég a különbség, ha egyáltalán méltányos összevetni a kettőt). Ráadásul, mivel a művészetkritika szubjektív műfaj, az is lehet, hogy tévedek, és nem jogosak a fenntartásaim (bár szerintem jogosak). Tudjuk is le őket röviden! Nem engedhetek abból a felfogásomból, hogy ismert irodalmi vagy színházi alkotást csak akkor érdemes megkoreografálni, ha a tánc az eredeti (vélhetően) remekműhöz olyan plusz értéket képes hozzáadni, amelyre csak a mozgás képes. Ez megtörtént a Sirályban, a Liliomban viszont csak részlegesen teljesül. Több Molnár Ferenc-i költői ziccert nem kapok vissza, hiányérzetem marad az előadás után. És ha ezt nem is mindegyik néző éli meg így, a kihagyott lehetőség nálam akkor is hiányérzetet szül.
Az alkotás általam most felfedezett értékei kifejezetten koreográfiaiak. Ha nem vizsgálom kényszeresen a koreográfia írott színművel szembeni viszonyát (de az elemzésben ez elkerülhetetlen), akkor minden bizonnyal elsőre is észreveszem, hogy Feledi koreográfusi nyelve főleg a kettősökben és triókban kiemelkedően jól működik. Olajozott, kifejező, érzékeny, és prímán szolgálja a karakterépítést is. Szintén a táncmű komoly erénye, hogy benne nem az értelem kontrollja nélkül mozognak a szürreális figurák, továbbá a szimbolikus akciók, eszközök, tárgyak, helyzetek (például a real time vetítés) sem összefüggéstelenül tódulnak színre, hanem rendre koncepcióba illeszkednek. Második látásra számomra jobban előjött, hogy valamennyi színpadi figura mintha korabeli vásári bábok szürreális panoptikumából lépett volna elő, ez sajátos, eredeti táncos felvetés, így értelmezhető például a Felolvasó/Lizmann figurája is. Mindent összevetve, a Liliom az általam vélt hiányosságai ellenére is igen értékes alkotás (és jót tett neki, hogy a premier óta kikopott belőle néhány felesleges apróság), körülbelül félidőben megkockáztatom: a fesztivál kiemelkedő műsorszáma.
Fehér Ferenc: Disco 142 / Fotó: Éder Vera
Fehér Ferenc Disco Boysát jó másfél éve, szintén a bemutatóján láttam, de a mostani Disco 142 (ahogy a címváltozás is mutatja) egy másik előadás, amely (talán ez a helyes megfogalmazás) az előbbiből sarjadt ki. Az alkotó-előadó stáb is ugyanaz, annyi a változás a színlapon, hogy az eredetileg szakmai tanácsadó Lőrinc Katalin társalkotóvá és előadóvá avanzsált. Hogy mi a viszonylag gyors változtatás oka, azt nem illik nyilvánosan firtatnom, mert bennfentes információim vannak róla. A jelenségben úgyis inkább az az érdekes, hogyan változik meg a kortárstánc-alapanyag és -koncepció, ha egy előadás szereplőinek számát 50, a nemek közötti arányát pedig 30 százalékkal megváltoztatják. És milyen hatással van ez a produkció értékére?
Azzal még semmi gond nincs, hogy a Disco Boysban a karakterek a PZ nevű, míg a Disco 142-ben a 142-es bolygóról érkeznek a Földre, egy diszkóba. Az már lényegesebb változás, hogy az előbbiben két fickó érkezik, az utóbbiban ugyanők plusz egy nő. Megjegyzem: az életben is, ha két férfi között vagy mellett megjelenik egy nő, ott borul minden. A nő a színpadon is új dimenziókat nyitott, de ezzel a múltba küldte a régieket. A kétfickós változatban csúcsra volt járatva a Fehér Ferenc-i groteszk, önironikus, ördögien abszurd véglény-ábrázolás, a nővel kombinált hármasban viszont a pasik nem játszhatják le egymással nyugodtan az öntörvényű, idétlen meccseiket, mert a nő… Mert a nők általában nem tudnak azonosulni a férfiak extravagáns hülyeségeivel, de kimaradni nem akarnak semmiből. Ez a műelemzés nyelvére lefordítva így hangzik: a Disco 142-ben a nő karaktere igazából nincs kitalálva, pedig Lőrinc Katalin képességei és megjelenése teremthettek volna lehetőséget a tét, az abszurditás, a felfokozottság emelésére. Helyette (egyébként teljesen realisztikusan) egy bonyolulttá váló hármas viszonyrendszer változásai mozgatják a történéseket, amelyet szemlélve a nézőnek gondolkodnia kell. Ami önmagában persze nem baj, de Fehér Ferenc munkáihoz a megoldó kulcs ez idáig az volt, hogy engednünk kellett magunkra az előadó(k)-alkoltó(k) zsigerből induló frenetikus hatását. Gondolkodni meg ráértünk aztán.
Ahogy az előző Horizont-cikkemben a Háryról is írtam, saját nézői jogommal élve megfogalmazom a Disco 142 levonható tanulságait: kortárstánc nem vész el, csak átalakul. És ez a mai, a függetlenekre nézve ínséges időkben akár biztatóan is hangozhat.
Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc, 2025. április 23-24.
folyt. köv.
