Kutszegi Csaba: Ahol a múlt, a jelen és a jövő összeér
Akram Khan Company Chotto Desh; Joe Alegado&Guests Bits and Pieces / Nemzeti Táncszínház //
Eszedbe jutott az erdő istenének neve, két perc múlva tudni fogod, hogy hová kell menned, mit kell tenned.
A táncvilág kiemelkedő nagyságait magyarországi vendégszereplésre elsősorban a honi közönség örömére hívják meg. Persze a szakmának is igen hasznos, ha látja őket, pláne ha tanulságokat, következtetéséket is levon az, aki eljön az előadásra. Az Akram Khan Company Chotto Desh című táncszínházának leginkább szembetűnő tanulsága számomra az (hasonlót már számtalanszor levontam), hogy a valóban kiemelkedő minőségű koreográfiák megalkotásában és előadásában nem elkerülhető a kemény munka.
Azért írom le bizonyos rendszerességgel ezt a közhelyt, mert döntő többségében hazai táncbemutatókat látok, és utánuk-közben egy-egy remekmű a világ élvonalából leginkább azzal lep meg, hogy ordít róluk a hatalmas belefektetett munkamennyiség. Persze nem munkaszagú a dolog, sőt, könnyed, magabiztos és magától értetődő – éppen a belehelyezett munka következtében. Eszem ágában sincs ezzel azt állítani, hogy a Magyarországon élő-alkotó táncosok, koreográfusok lusták volnának. Másban gyökeredzik a probléma. Dolgozik persze a „kis pénz – kis foci” elve is (amelynek első szegmense mostanság nálunk az igényes kultúra támogatásának a volumenét jelzi), de meggyőződésem szerint a fő gond az időráfordítással van, vagyis azzal, hogy mindenkinek rövid idő alatt, futószalagon kell produkálnia (üdvözlet a szerencsés ritka kivételnek). Aki már befutott, és fenn áll neki a zászló, mindent elvállal, nem mer egyet sem kihagyni, nehogy legközelebb ne hívják (noch dazu: vannak, akiket jól meg is fizetnek érte). Aki alulról igyekszik be- és feltörni az azért alkot-interpretál szakmányban, hogy végre felfedezzék, aki meg még mindig a pályázgatás morzsáiból próbál fennmaradni, annak tényleg minden morzsára szüksége van. Magyarországon a rendszer működése kifejezetten gátolja a kiemelkedően jó minőségi előadások létrejöttét, és ez nem csak a tánc világára igaz, így működik a teljes színházi szakma is.
Akram Khan Company: Chotto Desh / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Akram Khan eredetileg önmagáról, önmagának készítette 2011-ben a Desh című közel egyórás szólódarabot. Ennek felújított változatát láthattuk a Nemzeti Táncszínházban a Budapest Táncfesztivál nyitó előadásán. A Chotto Desh (bengáliul: „Kicsi Haza”) címet kapott új változatot 2015-ben mutatták be, a rendezője Sue Buckmaster, a budapesti vendégszereplés első előadásán Nico Ricchini táncolt-játszott benne. Az eredetileg autofikciós darab a bangladesi gyökerekkel bíró Akram Khanról szól, aki ugyan már Angliában született, de pályáját, kultúráját, identitását alapvetően meghatározza szülei szülőföldje, múltja. De nem véletlenül lép túl az autofikció dimenzióján az előadás (már azzal is, hogy nem Akram Khan táncolja), hiszen a világon milliók élnek hasonló helyzetben, róluk is szól az előadás, és még annál is többről: egy gondosan előkészített, felépített végső csattanó múlt és jelen egyidejűségét és szinte már groteszk ellentmondását tárja fel – mindenki számára igen elgondolkodtatóan.
A főhős az előadás kezdetén londoni nagyvárosi zajban türelmetlenül-mérgesen telefonál, panasszal él, mert mobiltelefonján nem működik a naptárszolgáltatás, ezért szinte teljesen összeomlik az élete, mert fogalma sincs róla, hogy a következő órákban, napokban, hetekben mit kell tennie, hol kell lennie. A vonal túlsó végén a szolgáltató alkalmazottja egy tizenéves bangladesi fiú, innen indul el a szintén bangladesi gyökerekkel bíró férfi álomszerű, mesés látomássorozata a múltról, a családjáról, Bangladesről. Úgy hat rá tehát ez a telefonhívás, mint az európai kultúrában Marcel Proustra a teába áztatott madeleine-sütemény („úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem”), amely elindította az íróban a visszaemlékezés szinte végtelen folyamát – az eltűnt idő nyomában.
Akram Khan Company: Chotto Desh / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
Nico Ricchiniben is (és bennünk, nézőkben is) rendkívüli dolog kezdődik: a londoni zajokat ugyanis bangladesi nagyvárosi zajok váltják fel, a táncos elkezd mozogni, és mi mindannyian pillanatok alatt Bangladesben vagyunk. Ricchini az egyik tipikus utcai figuráról néhány mozdulat után vált a másikra, hamar árusok, beteg koldusok, különböző korú, stílusú járókelő férfiak és felékszerezett csábos nők „népesítik be” a színpadot, hihetetlen, de mindezt egy egyszerű nadrágba és egy szál ingbe öltözött egyetlen táncos teszi velünk. Filmbejátszások, zenék és felvételről felhangzó verbális szöveg is segíti a táncos mesélést. Sőt, a kortárstáncban, a klasszikus indiai táncban, a Kathakban, valamit a pantomimban is jártas sokoldalú mozdulatművész az Apa figuráját is életre kelti: szemet és szájat fest a kopasz feje tetejére, és előre hajolva tornyosul a visszaemlékező fia fölé. A képzelet szárnyalásához a város hamar szűk terep lesz, az újra kisfiú mesélő varázsos tájakra, erdőbe, hullámokkal küzdő csónakba kerül, közben madarakkal, pillangókkal, elefánttal, krokodillal találkozik – mindezt úgy, hogy belebújik, eggyé lényegül a hátsó horizonton megjelenő fényrajzokkal, az erdővel, a csodával. Később harci tank is érkezik, amely célba veszi, de a táncos elé térdelve megállásra kényszeríti…
Közben a meghibásodott telefonos naptárszolgáltatást nem tudják helyreállítani. A bangladesi fiú kéri a jelszót, de az nem jut a londoni üzletfél eszébe, pedig muszáj lenne megadnia. Aztán valami csoda folytán mégis eszébe jut: az erdő istenének bengáli neve az. A távolból hamar megérkezik a fiú megnyugtató válasza: most már minden rendben lesz. Eszedbe jutott az erdő istenének neve – teszi hozzá –, két perc múlva tudni fogod, hogy hová kell menned, mit kell tenned. Csodálatos, kidolgozott íve van a Chotto Desh történetének, minden mozdulat, bejátszás, fény és hang azt szolgálja, hogy a felemelő üzenet célba érjen, eljusson a nézőhöz.
Joe Alegado / Fotó: Bobal Katalin
A Joe Alegado&Guests Bits and Pieces című bemutatójának nincs megfogalmazható üzenete – viszont különleges varázsa neki is van. Joe Alegado Akram Khanhoz hasonlóan világsztár, bár ez a fogalom a legkisebb mértékig sem illik rá. Megjelenése, viselkedése, színpadi mozgása maga a letisztult visszafogottság, az arca sem mozdul a színpadon: csak él, mozdulatlanságában is erőteljesen jelen van. A 20-21. századi tánctörténet egyik olyan, különleges alakja, aki már 52 éve tartó folyamatos munkásságával átvezette az egyik századot a másikba: most is, már nem fiatalon, bármikor bárhol képes elhitetni, hogy az, amit jó fél évszázada a mestereitől tanult és a kollégáival tökéletesített, soha nem fog elavulni. Mindezt úgy, hogy nem csinál a színpadon semmi különlegeset, csak általában a két kézfejével elindít egy finom mozdulatszekvenciát, és azt befejezi. A mozdulatsorozatai olyanok, mint a világ bármelyik színművészeti egyetemén a helyzetgyakorlatok. Nincs bennük sem öncélú, sem funkcionális mozdulatvirtuozitás, hihetetlenül magától értetődő természetességgel abszolválódik a szemünk láttára az anyag, az interpretátor csak jelen van – ám azt elképesztő csendes intenzitással teszi. Szinte az egyetlen színpadi látványossága, hogy szereti a kézfejeket éles fényben, rájuk fókuszálva kiemelni.
Alegado mestereinek és a vele együtt dolgozott művésztársainak a névsora is ma már maga a tánctörténelem. Három régóta aktuális fiatal kolléganője (Csasznyi Blanka Flóra, Simona Lazurová és Katarina Vlnieškova) bámulatos precizitással és lelki közösségben működik vele együtt az előadáson, de nyilván ők is tudják: Alegado fellépései, csendes szeánszai ezen a szinten csak addig élnek, addig „eladhatók”, amíg a Mester fellép bennük. De a Mester szívesen fellép. Magyarországon is már többször járt, workshopokat tartott, koreografált. Az idei Budapest Táncfesztiválon a Bits and Pieces bemutatóján is oktatás és alkotás egybefolyik, az előadás lényegében nem más, mint a Shifting Roots – the Alegado Movement Language elnevezésű egyéni mozgásnyelvezet felépítése, demonstrációja. Vele mesél az örökkévalóságról Joe Alegado, a táncos, aki összeköti a múltat a jelennel, és ezzel hitet tesz a jövő mellett.
Chotto Desh (Akram Khan Company)
Művészeti vezetés és eredeti koreográfia: Akram Khan. Rendezte és adaptálta: Sue Buckmaster (Theatre-Rites). Zenéjét szerezte: Jocelyn Pook. A világítást tervezte: Guy Hoare. A történeteket megálmodta: Karthika Naïr és Akram Khan.
Írta: Karthika Naïr, Sue Buckmaster és Akram Khan. Koreográfusasszisztens: Jose Agudo. A próbákat vezette: Dennis Alamanos, Amy Butler és Nico Monaco.
Táncosok: Jasper Narvaez, Nico Ricchini.
Nemzeti Táncszínház, 2025. április 26.
Bits and Pieces (Joe Alegado&Guests)
Előadók: Joe Alegado, Csasznyi Blanka Flóra, Simona Lazurová, Katarina Vlnieškova.
Zene: montázs. Koncepció: Joe Alegado.
Nemzeti Táncszínház, 2025. április 28.
Budapest Táncfesztivál 2025
