Megyeri Léna: A remény táncszínháza
Szegedi Kortárs Balett: Jelenetek a házasságról / Nemzeti Táncszínház //
…a sok ismétlődés, a sok vissza-visszatérő jelenet miatt egy idő után olyan élmény nézni, mint sokadjára is végighallgatni azt a barátunkat, aki újra és újra ugyanazokat a köröket futja magában, és sosem halad igazán előre az életében.
Hálás, egyben kockázatos téma az alkotók számára a szerelem – bármely művészeti ágban. Ha jól csinálják, valami olyasmit tudnak megmutatni, amihez mindenki tud kapcsolódni úgy, ahogy a hétköznapokban képtelenek lennénk megfogalmazni; ha viszont nem jól csinálják, akkor a legközhelyesebb, legunalmasabb dolgok is kisülhetnek a vállalásból. A Szegedi Kortárs Balett aktuális bemutatójában, a Jelenetek a házasságról című opusban Juronics Tamás művészeti vezető, koreográfus a szerelem intézményesített formájáról, a házasságról kívánt szólni.
A premier apropóján készült interjúból pedig kiderül, hogy Juronicsot nem pusztán a művészi ambíció hajtotta a témaválasztáskor, hanem szinte társadalmi felelősségvállalásnak tekinti, hogy beszéljen a házasságról egy olyan korban, amikor személyes tapasztalataink és a statisztikák is azt mutatják, hogy „a társadalom alapegységének” intézménye válságban van. Ráadásul a válások megindítása leggyakrabban a közös gyermek első életévében megtörténik. (A darab konzultánsa Dr. Almási Kitti pszichológus volt.) Az pedig, hogy az előadás címe emlékeztet Ingmar Bergman klasszikusára, az 1973-as Jelenetek egy házasságból című filmre, nem véletlen: a koreográfus elmondása szerint ez a mű volt az egyik fontos inspirációs forrása a darab elkészítésekor, amit finom utalásként egy filmforgatás keretes szerkezetébe ültetett.
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán
Juronics Tamástól megszokhattuk, hogy történeteit nagyon konkrét időben és térben helyezi el, és ez ezúttal sincs másként: a ’60-as évekbe utazunk, a helyszínünk a korszak ízlésének megfelelően berendezett lakásbelső, a főszereplő házaspár nőtagja csinos ruhában, tökéletes frizurával (pontosabban egy gyakorlatilag saját életet élő parókában) játssza otthon a mintafeleséget, míg a férj kötött mellényben, ballonkabátban és aktatáskával ér haza minden nap a munkából. A szcenika adta lehetőségekkel most is biztos kézzel, közönségbarát módon bánik a rendező-koreográfus: a darab szimbólumrendszere bárki számára könnyedén dekódolható.
Izgalmas ötlet, hogy a férjet és a feleséget nem egy, hanem rögtön öt pár táncos alakítja, akik a két főszereplő különböző arcait, hangulatait, viselkedésmintázatait hivatottak megjeleníteni. Ezen a ponton azonban érzésem szerint túlvállalta magát a koreográfus: hasonló a helyzet, mint amikor egy regénynek több narrátora van, de nem válik kellően hitelessé és átélhetővé az egész, mert az írónak egyszerűen nincs annyiféle különböző írói hangja. Juronics mozgásnyelve sem elég sokszínű és árnyalt ennyi különböző karakter, vagy legalábbis karakterjegy ábrázolásához. Igaz, hogy ebben az előadásban a mozdulatok és szekvenciák ismétlésének sokszor van funkciója (például a házaspár veszekedéseinek vissza-visszatérő elemeiként, vagy amikor a két gyerek ismétli meg a szülőktől eltanult mintázatokat), ám a dinamikai, hangulati váltások nem történnek meg, a kapcsolat különböző fázisait bemutató jelenetek is inkább csak külsőségekben térnek el egymástól, és a táncosokat sem csak a tökéletesen egyforma jelmezek miatt képtelenség megkülönböztetni egymástól.
A rendező-koreográfus fontosnak tartotta, hogy a gyerekek – a házasságok gyakori konfliktusforrásai – is megjelenjenek a darabban, és bár dramaturgiai funkciójuk elég korlátozott, Csató Málna és Diletta Savini jelenései mégis mindig üdítőek, mert megtörik a hangulati egysíkúságot, ráadásul a nekik készült koreográfiák is ötletesebbek a darab legtöbb részénél. Az előadás gerincét egyébként nem is annyira a házaspár konfliktusai, mint inkább a két főszereplő saját magával (azaz különböző énjeikkel) folytatott harcai adják – a koreográfus leginkább a társas magány állapotát boncolgatja. Ám a sok ismétlődés, a sok vissza-visszatérő jelenet miatt a Jelenetek a házasságról-t nézni egy idő után olyan élmény, mint sokadjára is végighallgatni azt a barátunkat, aki újra és újra ugyanazokat a köröket futja magában, és sosem halad igazán előre az életében.
Ebben a monotonitásban aztán nehéz észrevenni, hogy mi az a pillanat, ahol mégis fordul a kocka. Aminek hatására mégis visszatalál egymáshoz a tökéletesen elidegenedett pár – vagy legalábbis kapcsolatuknak ahhoz az illúziójához, amely emlékképek formájában föl-fölvillan egyrészt a konfliktusok, másrészt a hétköznapok taposómalma közepette.
Mindenesetre innentől kezdve alaposan elszabadul a giccsvonat: a darab elején távozni készülő férj utazótáskáit újra kicsomagolják; a gyerekek cuki angyalkaként térnek vissza; megkapjuk végre a várva várt szerelmes duettet; a korábban a veszekedések hevében a házból szimbolikusan kihajigált ruhadarabokat pedig eltakarítják, hogy aztán az alattuk felbukkanó virágos dombocskán idillien heverészhessen az újra egymásra talált házaspár. Nem éppen bergmani befejezés, de persze világos, hogy Juronics Tamás elsődleges célja ezúttal a remény közvetítése volt. Más kérdés, hogy mindeközben nem jutott tovább a felszín kapargatásánál.
Jelenetek a házasságról (Szegedi Kortárs Balett)
Zene: Mester Dávid és montázs. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszlet, szcenika: Tóth Kázmér. Díszlet-kivitelezés: Scabello. Fény: Szabó Dániel. Dramaturg: Szokolai Brigitta. Konzultáns: Dr. Almási Kitti. Koreográfia: Juronics Tamás, Czár Gergely és a Társulat. Rendező: Juronics Tamás.
Férfi: Vincze Lotár – Czár Gergely, Füzesi Csongor, Kiss Róbert, Francesco Totaro. Nő: Nyeste Adrienn – Letizia Melchiorre, Miriam Munno, Diletta Ranuzzi, Rudisch Boglárka. Gyerekek: Csató Málna, Diletta Savini.
Nemzeti Táncszínház, 2025. május 1.
