Kritika

Kortárs tánc, Balett

Kutszegi Csaba: A testnyelv és a „minden egyéb”

Gradient Kortárs Balett Debrecen: Reverie / Nemzeti Táncszínház /

…ha meg is maradnak a kinyújtott térdek és a lefeszített spiccek, önmagukban azok nem teszik korszerűtlenné a koreográfiát – ha az alkotás egésze színházfelfogásban, mozgáshoz fűződő viszonyában adekvátan friss, kortárs szemléletű.

Ha az új debreceni balett-tagozat két bemutatkozó egyfelvonásosa egy építkezés kezdete, akkor bizakodva veszem észre a Sirius és a Fine Day kétségtelenül létező értékeit. Ha viszont a két alkotás az új tánctagozat-vezető, Domoszlai Edit koreográfuspályájának csúcsteljesítménye (mert nyilván annak kell lennie), aggasztó hiányérzet is támad bennem.

Az 1990-ben született, jelenleg legszebb táncos-koreográfus éveit élő táncalkotó éveket töltött a Pécsi Balettnél és a londoni Rambert Dance Company társulatánál, neves koreográfusok műveiben táncolt, maga is készített koreográfiákat – bár termékeny koreográfusi pályáról nem olvashatunk az életrajzában. Nekem a Sirius mozgásanyagában szimpatikus, hogy bár a társulat ars poétikájában az újra törekvés hangsúlyosan szerepel (a nevükben is a gradient és a kortárs szó erre utal), látványosan felvállalják a klasszikusbalett-alapokat. A táncosok (és a koreográfusok) klasszikus alapképzettsége sohasem akadálya az innovációnak, az új utak keresésének, viszont kitűnő elrugaszkodási alap. De ha meg is maradnak a kinyújtott térdek és a lefeszített spiccek, önmagukban azok nem teszik korszerűtlenné a koreográfiát – ha az alkotás egésze színházfelfogásban, mozgáshoz fűződő viszonyában adekvátan friss, kortárs szemléletű. Ez utóbbi téren a Sirius óvatos, keveset markol, nem akarja az erőszakolt újdonság erejével megváltani a világot.

edv 6318Fotók: Éder Vera

Nem baj, hogy a rendező-koreográfus Tóth Árpád Lélektől lélekig című versére ihlető forrásként utal („A Sziriusz van tőlem távolabb / Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?”), de egyáltalán nem biztos, hogy szükség van effajta előzetes „darabmagyarázatra”. Az viszont már biztosan felesleges, hogy a színpadkép felső régiójában egy finom vasszerkezeten rendszeresen csillagok ragyogjanak fel és hunyjanak ki, mintha néhány körtécskével (vagy led fénnyel) illusztrálni próbálnák a vers kezdetét („Állok az ablak mellett éjszaka, / S a mérhetetlen messzeségen át / Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd / Távol csillag remegő sugarát.”). A Siriusban a mozgás, a gesztusok, a csoportos, páros és szóló akciók képesek csupán testnyelvvel kielégítően beszélni, ráadásul a jelmezhasználat, pontosabban a jelmezektől való folyamatos, darabonkénti megválás is átfogó, szimbolikus jelentéstartalmat hordoz.

Furcsa, szkafanderszerű kezeslábasokban érkeznek meg a táncosok a színpadra, fejükön kámzsa, arcukat is alig átlátszó, sötét anyag takarja. Megpróbálják egymás kezét megérinteni, ami ha sikerül, új töltetet ad az egyes vagy csoportos kapcsolatoknak. Egy-egy kimenés után először egy páros feje szabadul fel, láthatóvá válik az arcuk is. Aztán előtűnnek a testszínű dresszekbe öltöztetett felsőtestek, majd a teljes testek: a kapcsolatkeresők a cél érdekében képesek lelkileg egyre pőrébben megmutatni magukat. De később a hevessé is váló akciókban az „alsóruházatokon” is mintha sérülésnyomok jelennének meg.

edv 6416

A Sirius fő alkotóeleme tehát a testnyelv. A Fine Day-ben pedig a „minden egyéb” a főszereplő. Ez a darab lenne vajon a manifesztuma az együttes honlapján található másik alapvetésnek, hogy tudniillik a társulat „különböző műfajok és előadóhelyek bevonásával szeretne közelebb kerülni a közönséghez”? A különböző előadóhelyek kifejezetten jó ötletnek tetszik, a különböző műfajok is trendi húzásként hat, de ez utóbbi már „túl trendi”. A kísérletezés a műfaji határok bátor áthágásával már annyi kortárs zászlón lobogott korszerű célkitűzésként, egyébként meg annyira természetes ma már, hogy a sokféleség öncélú működtetésével már nem nagyon lehet valóban újszerű és releváns tartalmat-formát képezni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon nem könnyű kitalálni, ráérezni, hogy mi tetszik A Debreceni Közönségnek (vagy bármely más város közönségének). Ezt a kérdést letudni annyival biztosan nem lehet, hogy a Fine Day elején az együttes tagjai sík, füves puszták népeként vonul be – a háttérvetítésből – a színpadra.

A Fine Day kínálata legalább annyira színes, mint a színpadképének a látványvilága. Ez utóbbiban a fiatal, lelkes táncosok harsány szereplése üdítően hat. Ennél sokkal több jót nem nagyon tudok mondani a darabról, amelynek legnagyobb hiányossága az, hogy a különböző táncstílusok és egyéb látványosságok között a színvonalas, technikás tánc elvész, vagy csak nyomokban fedezhető fel. Ez nekem akkor sem szimpatikus, ha értem is, hogy a cél most a sokféleség és a különböző egyéniségek meg- és bemutatása. Talán ha belengené az egészet egyfajta összekacsintós finom önirónia, de úgy éreztem, komolyan kéne vennem a „szívbe csatlakoztatott” vezetékes telefonon zajló kommunikációt, éppúgy, mint a kortárstánc-mozdulatok abszolválása mellett az életkezdeti nehézségeiről verbális szöveget felmondó fiatalember jelenségét. De nekem ez nem sikerült.

edv 7104

Mindezek ellenére (és mellett) örömmel nyugtázom, hogy Debrecen színházi táncéletében valami elkezdődött, és ebben – a vitatható látottak mellett is – a lehetőség is látszik, hogy a Csokonai Nemzeti Színház tánctagozata egy jelentős, erős együttessé váljon. Erre és a közönség szeretetének megnyerésére egyébként a legjobb módszer a világ valamennyi városában a kitartó, elmélyült munka, amelyben következetesen végigvitt, átgondolt koncepció mentén az előadás valamennyi apró részletét gondosan megkomponálják, kidolgozzák. Legyen az színpadkép, zenei kíséret, vetítés, verbális szöveg, mozdulat vagy tánc. És mindehhez kell még egy kicsiny tartalmas gondolatiság.       

Reverie (Gradient Kortárs Balett Debrecen)

Táncművészek: Martina Balzamo, Chiara Cascino, Fernando Gabriel Luis, Juhász Kristóf, Elise Paris Turco, Rut Nache López, Fernando Perez Hernandez, Valerio Zaffalon.

Zene (Sirius): Erkki-Sven Tüür, The Winged Victory for the Sullen; (Fine Day): Abonyi Előd. Jelmez: Hegedűs Dóra. Fénytechnikus: Harsányi Ferenc. Videó: Jóvér Csaba, Takács Benedek. Ügyelő: Steuer Tibor. Koreográfusasszisztens: Fernando Gabriel Luis. Rendező-koreográfus: Domoszlai Edit.

Nemzeti Táncszínház, 2025. június 6.