Török Ákos: Tűz lesz, babám!
Artus – Goda Gábor Társulata: Fata morgana / Nemzeti Táncszínház /
Az előadás hosszabb-rövidebb, egyértelmű és többjelentésű performanszok egymásutánja, amit már megszokhattunk az Artus nagyobb lélegzetű előadásainál. Azonban most hiányzik a Goda Gáborra jellemző játékos szabadság…
Még az előadás előtt – mint aki ellenőriz valamit – időnként egy tűzoltóforma férfi jelenik meg a technikákkal és kellékekkel megrakott, fekete színpadon. Kisvártatva egy nő hangját hallom magam mögött, ahogy a nyugtalanság fokain skálázik: „Ez meg mit keres itt?”, „Fejsze is van nála.” „Fel fog gyulladni valami?”, „Csak van menekülési útvonal?!”. Az Artus legújabb produkciója a fenyegetettség alapélményéből indul ki, majd több mint egy órán át az emberi lét törékenységének és hiábavalóságának mozgóképeivel időzik el ugyanitt. Végül eljut egymás megváltásának felemelő és megnyugtató gondolatáig. Talán ennyiből is érződik, hogy a Fata morgana alapvetően más, mint Goda Gábor korábbi munkái. És ez a különösség ezúttal nem válik az előadás javára.
A produkció Melis László zeneműveinek és szellemiségének megidézésével a sokrétű művész alkotói világa előtt tiszteleg. A fata morgana délibábot jelent, de nem azt a fajtát, amelyik zöldellő oázis képével vezeti meg a szomjas sivatagi vándorokat, hanem azt, amelyiktől a tengerész hátán feláll a szőr az óceánon. Miközben a katasztrófavédelem felelőse gyufákat gyújtogat, gázmaszkos alakok egy meztelen nőt és két ruhátlan férfit tolnak be talicskával a színpadon elrendezett benzineskannák közé. A profán teremtéstörténetet az emberi esendőség képsorai követik: egy veszélyeztetett faj és vele egy veszélyeztetett világ alakjait és szürreális jelenéseit látjuk. Valaki talán üveggolyókkal rakja tele a pofazacskóját a megfulladás határáig, másikjuk szájából premier plánban sűrű, fekete massza szivárog, miközben a szeme éppen csak megrebben. Az egyik jelenetben egy-egy fekete, műanyag zsákot húznak két meztelen alakra, akik lélegzés közben kiszívják a levegőt a zárt fóliából, a zsákok falai pedig lassan rátapadnak a testükre: a két árnyéktest egymást kereső mozdulata, majd talicskába pakolásuk az előadás legerősebb és leginkább baljóslatú pillanata.
Fotó: Dusa Gábor / A fotó forrása az Artus fb-oldala
A tai chi művészek visszatérő szereplők az Artus nagyszínpadi produkcióiban. Mozdulataik, ahogy általában, úgy ebben az esetben is jelentésesen viszonyulnak a táncosok mozgásához: ami náluk békés harmónia, ugyanaz a mozdulatsor a kortárstáncművészek előadásában inkább a harcművészetet idézi. A Fata morgana előadásában emellett ők a különös világ háttérmunkásai is, fehér vegyvédelmi ruhában rendezgetik a teret: hideg idegenségük angyali karakterrel keveredik. Bakó Tamás pedig ismét bebizonyítja, hogy kevés nála képességesebb és pontosabb táncművészünk van. Kiállásával és legapróbb mozdulataival is megejtően mutatja meg a pusztulásközeli világba vetett hétköznapiság drámáját és méltóságát.
Az előadás hosszabb-rövidebb, egyértelmű és többjelentésű performanszok egymásutánja, amit már megszokhattunk az Artus nagyobb lélegzetű előadásainál. Azonban most hiányzik a Goda Gáborra jellemző játékos szabadság: az egy-egy felvetést körbetáncoló asszociációk csillagszórószerű, átgondolt szerkezete helyén itt egy zárt dramaturgia áll. A Fata morgana a gondolkodás izgalma helyett egy konkrét állítással kínál meg minket. Ráadásul ez a mondásvágy mintha gúzsba kötné önmagát. Az első egy órában sorjáznak a fenyegetettséget és gyötrődéseket bemutató (egyébként ötletes és plasztikus) jelenetek, ami egy idő után elkezd szenvelgésnek hatni, emiatt az előadás érezhetően veszít az erejéből. Jó példa a túltelítettségre és fokozhatatlanságra, amikor közel egyórányi apokaliptikus képsorozat után a táncosok gázálarccal az arcukon hanyatt fekszenek a földön, és négyen mögéjük lépnek vastagnyakú vizes palackkal a kezükben. Az előtte történtek után egy pillanatra megfordul a fejünkben: már annak kell következnie, hogy a szűrők helyére csatolva a palackokat most a nyílt színen vízbe fojtják a gyötrődőket.
A négy alapelem: a tűz, a víz, a föld és a levegő (hiánya) mellett az előadásban visszatérően jelenik meg a megváltás lehetőségének tiszta és egyszerű gesztusa: ketten összehajolnak, és előbb az orrukat, majd a homlokukat is összeérintve kapcsolódnak egymáshoz. A Fata morgana utolsó negyedórája az egyénekre való szétszabdaltság félelmes illúziója után az elemi összetartozás igazságát mutatja meg. A zárójelenet mintha azt állítaná, hogy ez a kettő nem egymást követi, hanem ugyanannak a fonákja és a színe. Az elkülönültség és a kapcsolódás egyszerre és folyamatosan igaz. A változhatatlan egység gondolata alapvetően közelebb áll az Artushoz, mint az időben zajló üdvtörténet keresztény felfogása, és amennyire egy ilyen ésszel felfoghatatlan gondolatnál egyáltalán lehetséges, ezt minden esetben világossá is teszik. Itt azonban a széttagoltság sulykolása, majd az ebből való megváltás képei után egyetlen, nem könnyen értelmezhető jelenet nem elég a világossághoz. A Fata morgana elkeni a különbséget: egy lineáris üdvtörténet egy talánnyal a végén, amivel vagy tudunk kezdeni valamit, vagy nem. Megkockáztatom, Melis László nyugati kultúrába mélyen beágyazott zenealkotói világa nem szuszakolható be az Artus gondolatkörébe, márpedig mintha Goda Gáborék itt erre tennének kísérletet.
Artus – Goda Gábor Társulata: Fata morgana
Előadják: Bakó Tamás, Egyed Bea, Lukács Mihály, Mózes Zoltán, Szalay Henrietta. Közreműködik: Jobbágy Bernadett, Király Péter, Mayer Lili, Mayer Zita, Tr. Szabó György, Vácz Péter.
Zene: Melis László. Média: Hajdu Gáspár. Videó: Lukács Mihály. Díszlet: Sebestény Ferenc. Jelmez: Lőrincz Kriszta. Fény: Kocsis Gábor. Koreográfus: Bakó Tamás, Egyed Bea, Goda Gábor. Külön Köszönet: Járai Anna, Bodóczky Antal. Rendező: Goda Gábor.
Nemzeti Táncszínház, 2025. október 14.
