Kortárs tánc, Balett

Ahol a hiba hiánya hiba

Szabó Csengével és Czene-Polgár Donáttal, az SZFE negyedik évfolyamos dramaturgszakos hallgatóival Kutszegi Csaba beszélget – Feledi János Cseresznyéskertjéről

„…egy ilyen darabnál a narratíva, még mielőtt a függöny felmegy, és bejönnek a táncosok, már ott honol a színházteremben. Én már a függönyt úgy nézem, hogy ez a Cseresznyéskert, mert arra vettem jegyet.”

Nem rejtem véka alá, hogy előre sejtettem: kockázattal jár színházi dramaturgiát tanuló egyetemistákkal jól ismert Csehov-darab balett-feldolgozásáról beszélgetni. De biztos voltam benne, akárhogy is alakul, ha mégoly kritikus véleményeket is fogalmaznak meg, az eszmecsere mindnyájunk számára csak hasznos lehet. Mert a táncosok (köztük egykori jómagam is) sokszor a fától nem látják az erdőt, szélsőséges esetben az utóbbi nem is érdekli őket, mert már a szépséges fák közeli látványa elrabolja érzékelésüket. A verbális-színházi szakemberek is nyilván szeretik a táncot, de általában minden mozdulatban, gesztusban, fényben és árnyékban megrögzötten a darabot keresik. Vajon hogy vannak ezzel a nem szakember nézők? A többségnek elegendő az átérzett hangulat és a szép táncok látványa? A legvégén ezekhez a kérdésekhez is eljutottunk…

Könnyű volt a balettelőadásban felismerni a történetet és beazonosítani a szereplőket?

Szabó Csenge: A főszereplőt, Ranyevszkaját könnyű volt. A „mellékszereplőket” – ezt idézőjelben mondom, mert Csehovnál általában nem lehet egyértelműen megkülönböztetni fő- és mellékszereplőket – nekem nagyon nehéz volt felismernem. Hogy ki Lopahin, az egy ponton egyértelművé vált. Amikor elkezdte szórni a tenyeréből a virágszirmokat, ehhez a gesztushoz tudtam egy erős gondolatot társítani: ő lesz az, aki végül meg fogja kaparintani a cseresznyéskertet. De addig másról is el tudtam képzelni, hogy Lopahin. A koreográfiában hamar megjelenő férfi–nő kettősökben nem éreztem olyan karakteres különbségeket, amelyekből kiderülhetett volna, hogy kik ők, hasonló mozdulatokkal, hasonlóan táncoltak.

Fotók: Dusa Gábor

Czene-Polgár Donát: Mindezzel én is így voltam, nekem is akkor lett egyértelmű Lopahin alakja, amikor úgy szórta a földre a virágszirmokat, mint a pénzt. És persze Firsz, Kulka János alakításában is rögtön felismerhető, aki azzal is, hogy prózai szereplő, elkülönül a szereplőgárdától. Nekem problémát okozott, hogy sokszor nem tudtam, éppen hol tartunk a cselekményben, a látványközegből próbáltam erre következtetni, például hogy hogyan változik a világítás, hogyan cserélődnek a jelmezek. A szereplők egymás közötti viszonyának változásai is egy narratíva épülését mutatták, de ezek a fejemben nem mindig találkoztak a csehovi történettel.

A kezdeti szituáció, a várakozás hangulata egyértelmű. Aztán Ranyevszkajával az élén megérkezik mindenki, és hamar kialakulnak az egymással táncoló párok. Majd megjelenik Firsz is, és először, mintha egymagában volna, azt kérdezi hangosan, hogy megjöttek-e már. Nálam ez is egy kicsit bonyolította a képletet, olyan volt, mintha az idősíkokat is eltolták volna. Ez vajon tudatos volt a rendező-koreográfus részéről? És mi lehetett ezzel a célja?      

Czene-Polgár Donát: Firsz prózai beszédei támpontot adnak arra, hogy nagyjából holt tartunk – de nem a történetben, hanem a cseresznyéskert eróziójában. Például, amikor egy ponton bejön egy leszakadt csillárral, majd kivonszolja, ezzel azt jelzi, hogy múlik az idő. A táncosokon és a karaktereiken nem látjuk az idő múlását. Ők egy állandó, mozgásban levő viszonyrendszert alkotnak, de hogy az hová tart, azt nem tudtam megfejteni.

Szabó Csenge: A nem beszélő táncosok világa nagyon elkülönül a beszélő és nem táncoló Firsz világától, azt gondolom, a rendező ezzel tudatosan meg akart különböztetni két világot. Firsz az elmúlt, letűnt korban él, a régi világlátást képviseli.

Czene-Polgár Donát: Firsz nem-táncolásával kapcsolatban el kell mondani, hogy Kulka János is bemutatott olyan absztrakt mozdulatgesztusokat, amelyek szervesen illeszkednek a táncnyelvbe. Szemben olyan, szintén látott hétköznapi mozgásokkal, mint a séta, az uborkaevés vagy a biciklizés, amelyekről nem a tánc jut az eszembe.

Kulka játékáról én is azt gondolom, hogy a szövegmondás mellett „táncolt” is, nagyon jók, kifejezők voltak a kézmozdulatai, a nézése, a testtartása, szóval, mozdulatművészként is alakított. Mindig is vonzódott a tánchoz, kifejezetten a baletthoz is. Mindketten azt mondtátok, hogy nem tudtátok beazonosítani az összes szereplőt. Mennyire zavart ez benneteket? Mert – táncelőadásról lévén szó – lehet, hogy ha kialakul a hangulat, körülbelül tudom, hogy miről van vagy lehet a szó a színpadon, mindez elég ahhoz, hogy élvezzem a koreográfia szépségét, a táncos testek érzékiségét, a zenét, a látványt satöbbi…

Szabó Csenge: Ha egy Csehov-darabról van szó, én mindenképpen igénylem, hogy be tudjam azonosítani a szereplőit. Nem zavar a tudatlanságom, hogy nem ismerem a szereplőket, ha egy koreográfia nem egy konkrét színdarabot dolgoz fel, hanem van egy címe, esetleg elolvasom előtte a rövid szinopszisát vagy a rendezői ajánlást. A Cseresznyéskert-balettet nézve, végig kényszeresen meg akartam tudni, hogy ki kicsoda az előadásban.

Ezzel te is így voltál, Donát?

Czene-Polgár Donát: Igen. Azért akartam én is megtudni, mert Csehov valamennyi darabjában, talán éppen a Cseresznyéskertben a leginkább, minden szereplő sajátos helyet foglal el a társadalmi hierarchiában, és ez alapvetően meghatározza a motivációikat, tetteiket. Manapság már nincsenek cselédek, ezért valahogy meg kellene tudnunk, hogy ki a cseléd, és miért viselkedik úgy, vagy mit számít, hogy valakinek még paraszt volt az apja, és ezért gazdag emberként is máshogy viselkedik…

Mindez hiányossága az előadásnak, hibája rendezésnek?

Czene-Polgár Donát: Én inkább azt gondolom, hogy a rendező-koreográfus tudatos döntése volt, hogy a Csehov-karakterek társadalmi háttere helyett az emberi kapcsolatok dinamikájával foglalkozott. Ezért nekem hiányérzetem volt, de inkább döntésnek érzem, mint hibának.

Szabó Csenge: Igen, a motivációt ismerni kell, különben nem érthetem, miért viselkedik például Lopahin úgy, ahogy.

Tegyük fel, hogy ugyanennek az előadásnak nem az a címe, hogy Cseresznyéskert, sem nyilatkozatban, sem írásban ki sem ejtik Csehov nevét. Akkor is lehetne értelmezni-élvezni a látottakat? Talán még könnyebben is, belső kényszerek nélkül?

Czene-Polgár Donát: Lehetne, lehetne… De a Firsz-jelenség nagyon megnehezítené. Firsz nemcsak viselkedésben, játékmódban, életkorban különbözik a táncosoktól, hanem például öltözetben is. Ha nem a Cseresznyéskertet látnánk, nehéz lenne megérteni, hogy ő kicsoda, miért van ott.

Hosszú évtizedek óta tapasztalom, hogy a kortárstánc- és kortársbalett-koreográfusok szeretnek ugyan alaposan átértelmezni, ám nem akarnak a nézőbe konkrét értelmezéseket sulykolni, helyette a szabad befogadói dekódolást preferálják. De mindeközben magukban (jó esetben) megteremtik az alkotásaik logikai alapját és a színpadi történések ahhoz igazodó menetét. Nekem ezzel a koreográfiával kapcsolatban van egy feltételezésem. Lehet, hogy ez végig Firszről szól, ő az eszmei főszereplő, az ő végleges eltűnése, halála előtti szabad, már szétcsúszott vízióit látjuk filmszerűen leperegni? Csehovnál, a komédiájában, a végén egyszerűen ottfelejtik az öreg inast, a balettban Ranyevszkaja egy kicsit irreális, de tartalmas, megható öleléssel elbúcsúzik tőle, majd egy széket végig maga előtt húzva, lassan kihátrál a látószögéből, az életéből. Ha így fogom fel, máris nem hiányoznak a karakterek motivációi, társadalmi hátterük, és már az sem fontos, hogy ki kivel miért is alkot párost. Mit szóltok ehhez az értelmezéshez?

Szabó Csenge: Persze, ez is lehetséges, minden lehetséges. De ha belegondolok az előadásba, nem érzem igazán megalapozottnak és végigvittnek.     

Czene-Polgár Donát: Én akkor tudnám elfogadni ezt, ha Firsz folyamatosan vagy jóval többször lenne jelen. A felvetett olvasatodban szerintem Firsznek olyan lénynek vagy erőnek kellene lennie, ami valamilyen módon egyfolytában ott motoszkál a háttérben.

Kicsit sem baj, hogy nem értetek egyet a lehetséges megközelítésemmel, de ha nem találunk ilyet vagy ehhez hasonlót, és ha valóban egy csehovi Cseresznyéskert-keresztmetszetnek készült a koreográfia, akkor ezer sebből vérzik. Ha Cseresznyéskert, akkor én nagyon elvárnám, hogy akárhogy is, de Ranyevszkaja és Lopahin szemben állása legyen valahogy fókuszban, mert bennük lehet megragadni a világ megváltozását, múlt és jelen különbözőségét – amiről lényegében a legtöbb Csehov-darab szól. Meg tudtok fogalmazni valamilyen csehovi lényeget, amiről a balett szól, vagy érjük be annyival, hogy ez egy látványos, érdekes, hangulatos, kicsit el is gondolkodtató koreográfia izgalmas mai élőzenére? (Zárójelben: azt határozottan állítom, hogy a szűk szakmai értelemben vett koreográfia és a táncosok technikai-művészi teljesítménye kifejezetten magas színvonalú.)

Szabó Csenge: Az előadás végén nem éreztem, hogy különösebb érzelmeket váltottak volna ki belőlem a látottak. Azt gondolom, hogy csupán felvetéseket láttam az elmúlásról, az elengedésről, melyek tényleg a darab fontos részei, de ezeken túl velős gondolatiság nem jutott el hozzám. Nem tudtam meg, hogy mit jelképez a cseresznyéskert, miért olyan fontos a szereplők számára…

Ha egyáltalán felmerült bármelyik nézőben is, hogy fontos a cseresznyéskert. Legfeljebb a cím és a darab előzetes ismerete okán merülhetne fel, mert fa az előadáson összesen annyit szerepelt, hogy a végén hangosan eldőlt egy deszka.      

Szabó Csenge: Meg a legvégén virágszirmok hulltak fentről. A látvány szerintem már kicsit súrolta a giccs határát.

Czene-Polgár Donát: Én láttam cselekményelemeket a Csehov-darabból, de azok is vázlatszerűek maradtak, nem lettek kitöltve gondolatisággal, értelmezéssel. A csehovi karakterek sokat hibáznak, „csetlenek-botlanak” az életben, ehhez képest ez a technikás, erős tánc túl steril volt. A kortárstáncba gyakran behoznak a koreográfusok hétköznapi mozdulatokat, gesztusokat, és egy – idézőjelben! – „rossz lépéssel” vagy „eséssel” tudatosan megváltoztatják a tánc menetét. Csehov Cseresznyéskertjének anyaga számos lehetőséget nyújt ilyen vagy ehhez hasonló eszközök alkalmazására, sőt, szerintem kívánja is ezeket, ehhez képest a táncok, a táncosok összképe nagyon rendezett, stabil világot mutatott. Több, csoportos nagy tutti is van a koreográfiában, amikor mindenki egyszerre ugyanazt táncolja, akkor eltűnnek az egyéni karakterek, mindenki egyformán jól teljesít… Szerintem ez Csehovtól idegen.

Az ilyen csoporttáncok a balettművészet bármelyik korszakában, így a kortárs balettban is működnek, elfogadhatók. Persze nem minden színpadi helyzetben. A Csehov-darab második felvonása mezőn játszódik, a Feledi-balettban is van erre a színre utaló jelenet, amikor erős fényben, kicsit rusztikus jelmezben vonulnak be a táncosok. Ott szerintem teljesen rendben van a csoporttánc, hangulatot teremt meg. Az első „várakozás-megérkezés” képben én sem értettem, hogy a felsejlő karakterek, kialakuló párok miért rendeződnek hamar közös táncba, melyet egységesen, a kisszékeket használva mutattak be. Tippelgetni tudnék, de félek, kicsit komolytalan lenne.     

Czene-Polgár Donát: Nekem az „emberi lényeg” hiányzott, ami például a Pina Bausch Café Müllerjében nagyon benne van, amikor a különböző, de nagyon emberi, esendő karakterek hibáznak, nekiütköznek a székeknek satöbbi. Ott az emberi testek kitettségének jelentése van. Feledinél meg azt látom, hogy mindenki stabilan biztonságban van, és tudja, hogy mit csinál. Ez Csehovnál egyáltalán nem így van, sőt, az egész Cseresznyéskert arról szól, hogy senki nem tudja, hogy a következő pillanatban, és pláne a jövőben mi fog történni, mi hogy alakul.

Logikus, jogos az okfejtésed, ez vitathatatlan. De azt gondolom, hogy amit mondasz, az nem erről a Feledi-koreográfiáról szól, hanem tulajdonképpen az egész műfajról. Pina Bausch ugyanis szakított a balettal, Feledi János egyáltalán nem. A kortárs balettban is ezerféle módon meg lehet koreografálni, hogy az ember esendő, téved, botlik, de a jól képzett, technikás balett-táncosoknak általában gyönyörű a testük, magabiztosan, erőteljesen abszolválnak nehéz, kacifántos mozdulatokat. Lehet, hogy téged ez az alaphelyzet – legalábbis ha Csehov-interpretációról van szó – egyszerűen zavar, nem érzed adekvátnak, összeegyeztethetőnek?

Czene-Polgár Donát: Lehet, könnyen lehet, hogy ez zavar. A drámairodalom alapvetően az emberi hibákra épül, ezzel szemben az előadásban olyan mozgást láttunk, amely éppen a hiba hiányát jeleníti meg.

Hát, ez ellentmondás, az kétségtelen. De ilyen a kortárs balett nyelve. Egy korszerű, prózai Csehov-rendezésnél sem a nyelvet és/vagy a nyelvhasználatot kell feltétlenül elrontani ahhoz, hogy az emberi hibákat megjelenítsék. Na, de ez már nagyon messzire vezetne a témánktól. Inkább arra próbáljatok – külső szemmel és fejjel! – választ adni nekem, hogy milyen műfaj ez a kortárs balett vagy kortárstánc? Csehovból a lényeget adekvátan nem tudja visszaadni, csak vázlatszerű felvetéseket produkál, hibátlanságra törekvő, magabiztos testnyelven adják elő, ezzel alapvető stabilitást, rendet érzékeltetnek, ami idegen a drámaiságtól. Én még mindehhez azt teszem hozzá, hogy a kortárs balett – mint minden táncműfaj – az intellektus mellett inkább az érzékekre hat, mert a táncoló, szép testek látványa elsősorban érzéki örömöt okoz.        

Szabó Csenge: Azt nem tudom megmondani, hogy milyen ez a műfaj, nyilván mindenkinek mást nyújt, más fontos. De én is láttam olyan kortárstánc-előadásokat, amelyek kifejezetten nagy hatással voltak rám. Nagyon szeretem például Frenák Pál koreográfiáit. Úgy nézem őket, hogy egyáltalán nem értek hozzá. De az előadásaiban sokszor olyan elemi erőt érzek, amely teljességgel beszippant. És a táncosaiban, figuráiban látom az embert, a testükkel olyan zsigeri tartalmakat tudnak kifejezni, amelyeket meg sem próbálnék szóval elmondani. Hasonlókat éreztem néhány évvel ezelőtt, amikor a belga Peeping Tom-együttes előadását néztem a Színházi Olimpián. Abban tökéletesen be lehetett azonosítani, hogy ki kit alakít, mit akar, és az általuk használt mozdulatnyelv számomra teljesen olyan volt, mint a beszéd: tökéletesen értettem minden részét, rezdülését. Értettem a szereplők viszonyrendszerét, a motivációikat is.

Elhiszem, sőt, részemről is meg tudom erősíteni mindkét példádat. De lényeges az a különbség, hogy sem Frenáknál, sem a Peeping Tomnál soha nem kell azzal bajlódni, hogy egy korábban megírt színdarab figuráit keresgéld a szereplők között. Ők elvont emberi létállapotokat ábrázolnak, a Peeping Tom-előadások alakjai és történései is mindig elvontak, abszurdak. Itt van a kutya elásva? Hogy nem kecsegtet mindenkit kielégítő sikerrel az, ha tartalmas, ismert színdarabot próbálnak meg táncnyelven bemutatni?

Szabó Csenge: Lehet, hogy itt van elásva. De azért lehetséges táncelőadásban megjeleníteni klasszikus színdarabokat, csak talán nem kell teljességre törekedni, minden karaktert felvonultatni, a narratívát, vagy annak egy részét is visszaadni, hanem ki kell választani egy bizonyos jellemző állítást vagy érzetet, és mélyre menve, annak absztrakt lényegét kell megjeleníteni.

Van példa ilyen kísérletekre is, számtalan. Általánosítva azt szoktuk mondani, hogy a non-verbális mozgásszínházban nem a Zsarnok című darabot kell eltáncolni, hanem a zsarnokság lényegét kell megjeleníteni.

Czene-Polgár Donát: Én is azt gondolom, hogy lehet elvont mozgásnyelven klasszikus történeteket színre vinni, csak az alkotóknak nagyon tisztában kell lenniük azzal, hogy egy ilyen darabnál a narratíva, még mielőtt a függöny felmegy, és bejönnek a táncosok, már ott honol a színházteremben. Én már a függönyt úgy nézem, hogy ez a Cseresznyéskert, mert arra vettem jegyet. Ha a Hamletre veszek jegyet, és semmi más nem történik, csak tíz ember sétál a színpadon, én abban is a Hamletet keresem. Ha ennek mentén kezd el foglalkozni a rendező az anyaggal, akkor abból kialakulhat valami, akár egy, a narratív gondolkodást provokáló gesztus is. Úgy érzem, hogy ebben a Cseresznyéskertben a rendező erre nem helyezett kellő hangsúlyt.

Tulajdonképpen mindenben egyetértek veletek, ezzel is, amit Donát a végén mondott. De ne hallgassuk el a tényt, hogy a Cseresznyéskert-balettnak a premieren igen nagy sikere volt. Nem lehet, hogy mi vagyunk túl igényesek? Miért tetszik vajon a nézőknek az előadás?

Czene-Polgár Donát: Szerintem azért, mert nézőként nem kell belehalni. Szélsőséges érzelmeket látunk ugyan, amelyek meghatók is, de nem kell nagyon magunkra vennünk őket, provokálva sem vagyunk. Nem kell kifordulnunk a komfortzónánkból, mert az alkotás folyamatosan az esztétikai érzékünkre hat.          

Szabó Csenge: Egyetértek. Kényelmes, szép előadás.

(A beszélgetést Kutszegi Csaba lejegyezte, szerkesztette.)

Feledi János – Feledi Project: Cseresznyéskert

Anton Pavlovics Csehov műve nyomán készült. Zene: Sárik Péter Trió (zongora: Sárik Péter; dob: Gálfi Attila; basszusgitár: Péter Tamás). Zeneszerző: Sárik Péter. Díszlet-látvány: Vati Tamás. Jelmez-látvány: Bati Nikolett. Fénytervező: Pető József. Kamera-projektor: Fekete Mátyás. A koreográfus munkatársa: Wéninger Dalma. Rendező-koreográfus: Feledi János.

Szereplők:

RANYEVSZKAJA: Wéninger Dalma. ÁNYA: Frank Flóra. VÁRJA: Bakonyi Jusztina. GAJEV: Földesi Milán. LOPAHIN: Nádas Zalán. TROFIMOV: Perjési Patrik. SZIMEONOV-PISCSIK: Juhász Kristóf. JEPIHODOV: Juhász Kristóf. SARLOTTA IVANOVNA: Czvikli Fanni. JÁSA: Nagy Csaba Mátyás
DUNYÁSA: Márkus Fanni (NNA Művészeti Szakgimnázium). FIRSZ: Kulka János.

Nemzeti Táncszínház, 2025. október 21.