Török Ákos: Közeleg a tél
Budapest Táncszínház: Quattro Stagioni / Many Ways / Nemzeti Táncszínház /
Itt is (miként az est másik darabjában is) csúcsra vannak járatva a Budapest Táncszínház előadóművészei. Szemmel láthatóan sok-sok munka van ebben az estben.
A Budapest Táncszínház által felkért koreográfusok, Aurélie Mounier és Neel Verdon az évszakhoz illő, meglehetősen borongós hangulatú táncesttel kínálják meg a nézőket.
Az est második részének sokatmondó címe, Many Ways eleve gyanúsan tágra nyitja az alkotói/befogadói horizontot, és ezt a szellősséget a darabhoz írt felvezető szöveg sem teszi koncentráltabbá: „Személyes utazásom mint művész, mint ember sokféleképpen irányított engem, tele érzelmekkel és élményekkel, kapcsolatban sok csodálatos lélekkel”. Ebbe szinte bármi belefér, az is, amit végül kapunk: egy melankolikus végkicsengésű, táncos bagatell, egy komolyan vett dramaturgiától mentes, míves koreográfia. Hogy a darabnak nincs különösebb mondani- és megmutatni valója, vagy ha van is, azt nem sikerül artikulálnia, egyáltalán nem teszi érdektelenné a látottakat.
Fotók: Mészáros Csaba
A Many Ways – elsősorban a feszességében és dinamikájában magas színvonalú szólókon és kiemelt duókon keresztül – esztétikai élvezetet ajánl. Itt is (miként az est másik darabjában is) csúcsra vannak járatva a Budapest Táncszínház előadóművészei. Szemmel láthatóan sok-sok munka van ebben az estben. Az esztétikára fogékony nézők igényeit jó eséllyel kielégítik a legkülönfélébb zeneszámokkal végig partiban és összhangban lévő mozgások, a szétválások és találkozások jó ritmusú egymásutánja, a perifériák és a fókuszok játékos átalakulásai. Akik viszont ennél többet, például gondolatokat és az érzékeken túli megszólítottságot várnának egy kortárstánc előadástól, azok számára a Many Ways inkább csak koreográfusi ujjgyakorlat. Olyan, mintha ezt a darabot nem a kirobbanni akaró alkotói kreativitás szülte volna, hanem a klasszikus (kis)polgári elvárás, amely szerint az egy óránál rövidebb (tánc)színházi előadás nem előadás. Kár érte, mert ez a függelékélmény leejti az estet.
Ahol a kör véget ér
Az est első darabja (Quattro Stagioni) ezzel szemben „elgondolkodik”, és egy karakteres állítást is tesz a világról – még ha ez az állítása nem is túl szívet melengető.
A természetből kinövő/kiszakadó ember folyamatosan rituális és intellektuális erőfeszítéseket tesz, hogy életének megfellebbezhetetlen és végzetes linearitását összeolvassa a természeti jelenségek: a nappalok és éjszakák, illetve az évszakok váltakozásának körkörösségével. E mögött a pogány (finomabban fogalmazva: nem zsidó-keresztény), egyben önellentmondó késztetés mögött a halandóságunk belátásának és az öröklétről való lemondás képtelenségének paradoxona áll. Ha a babnak és a petúniának megy, talán nekünk is kijut az újjászületés. Miközben pontosan tudjuk, hogy ez sem nem jár, sem nem jut nekünk. A nem szűnő belső kényszer erejét mégis az adja, hogy a természet évenkénti megújulása evidens, kézzel fogható tapasztalatunk. A természet egykori részeként mindebből maradt számunkra a legfényesebb égitestünk és Jézus közös születésnapja, az újévi fogadalmak, valamint az archaikus emlékezet maradványa, hogy akár nekünk is csurranhat, cseppenhet valami a pulzáló örökkévalóságból. Erről a barbár bizalomról tanúskodik Vivaldi Négy évszak című zeneműve is.
A zeneszerző legközismertebb concertójához zenét leíró szöveget is mellékelt, amelyben a természet és az ember közös esztendője az önfeledt korcsolyázással és a viharosan süvöltő téli szelekkel ér véget. A megroppanó jégpáncéllal csupán halvány utalás van benne a kikeletre, maga a zenei anyag viszont ennél erőteljesebben sugallja a körkörösség és még inkább az életigenlés képzetét. A Quattro Stagioni a növényzet éledésével indul és a pusztulás apokaliptikus képével zárul. Alkotói tehát nem osztják Vivaldi és a felvilágosodás korszakának optimizmusát. Nemhogy bármiféle újjászületésben, de még abban sem bíznak, hogy egyáltalán lesz holnap.
A táncosok öltözetéből és a fényekből kikevert rozsdabarna az első pillanattól kezdve jelzi, hogy ez nem lesz valami derűs történet. A természet és az emberek egymás közti közlekedéseinek képei követik egymást mozgásos gesztusokon és akrobatikus elemekkel pettyezett, kortárs táncmozdulatokon keresztül. Az előadás legemlékezetesebb eleme a táncosok által közösen megelevenített fák vissza-visszatérő, táncfestői motívuma, legerősebb jelenete pedig Marika Maszuda rövid, zárványszerű szólója, amelyről azonban nehéz eldönteni, hogyan kapcsolódik a darabhoz: ahogy jött, úgy tűnik el. A magas szintű mozgásminőség, az összedolgozottság és az egymást jó ritmusban követő kompozíciók ellenére a koreográfia gyakran nincs egy súlycsoportban az évszázadokkal és kreatív energiákkal megpakolt zenével. Utóbbi ilyenkor nem megemeli, inkább háttérbe szorítja a látottakat.
Az idő előrehaladtával a jobbára többjelentésű, elemelt mozdulatsorokkal operáló táncdarabban egyre nagyobb arányban jelennek meg konkrétumok, mint például a napszemüveg. Ez itt éppen egy ötletszegény megoldás: nem több, mint egy NYÁR feliratú molinó felmutatása. A kortárstánc-mozdulatok gyakran nem igénylik, sőt, kifejezetten ellenállnak a szószerinti fordításnak. Ez alól az alkotói/befogadói ökölszabály alól kivételt képeznek a direkt metaforák, amelyek konkrét üzenetet hordoznak. A Quattro Stagioni előadásában ilyen a fák ágai közül földre hulló pénzérmék rövid jelenete és egy füstölgő fejű táncosnő hosszabban elnyúló mozgásos jelenléte. Túl azon, hogy az utóbbi momentum helyzet- és stílusidegen attrakcióként hat, a rejtvényfejtés erőfeszítése ezen a napon a nézők fejét is füstölgővé tette. A szünetben az értetlenkedések mellett egyetlen valamirevaló, félig tréfás megoldást sikerült elcsípni, ami a fűtésszezon kezdetére vonatkozott.
A darab végére a fények és a színek is fehérebbre váltanak, így aztán derült égből érkezik a végső megsemmisülés érzékletes záróképe. Az előadás erősségei és gyengeségei mellett merész és izgalmas ötlet Vivaldi játékos, vitalitástól duzzadó zeneművét pusztulástörténetként színpadra állítani. Már csak azért is, mivel ez a vészjósló szcenárió összecseng korunk alapvető életérzésével, amelyen semmiféle muzsika nem képes változtatni.
Budapest Táncszínház: Quattro Stagioni / Many Ways
Előadják: Alice Grazzoli, Levinne Yvette Rafaelle, Maria Jose Borges, Marika Masuda, Marika Trucci, Matthew Bell, Varga Donát.
Zene: Antonio Vivaldi, Peter Gabriel: Zaar; Max Richter/Clyde Otis: This Bitter Earth/On the Nature of Daylight; Peter Gabriel: In Doubt; Olafur Arnalds/Peter Gabriel: Written in Stone / Trouble, effektek: Varga Donát; Phillip Wachsmann: The Re(de)fining of Methods and Means. Fény: Földi Béla. Video mapping: Juhász Péter. Koreográfus: Aurélie Mounier (Quattro Stagioni), Neel Verdon (Many Ways).
Nemzeti Táncszínház, 2026. január 20.
