Török Ákos: Zárt körök
Közép-Európa Táncszínház: Tempo; M Stúdió: Hétből hat (Six out of Seven) /
Nemzeti Táncszínház /
…ez a felütés – egy kiszáradt, domináns anyán keresztül – García Lorca elfojtott vágyakkal teli, vérgőzös világát idézi.
A Nemzeti Táncszínház egymást követő két napon egy hazai és egy határon túli, egyaránt jól szervezett és állandó tagokkal rendelkező társulat egy-egy előadásával kínálta meg a mozgásművészetre fogékony látogatóit.
Üresjárat
Góbi Rita a hazai kortárstánc összetéveszthetetlen és izgalmas alkotó-előadója, talán az egyetlen, akinek a művészetét az egyebek mellett a progresszió és a klasszikus értékek mentén kétosztatú táncszakma egésze elismeri és díjazza. Sokszínű alkotói pályájának legerősebb darabjai – élükön a Reptében című mesterművel – önmagára (és legfeljebb egy zenészre) komponált szólóelőadások. Góbi ezúttal koreográfusként jelentkezett, a Közép-Európa Táncszínház három táncosával dolgozott együtt. A Tempo című előadásuk egy finomra hangolt építkezés Miha Šajina elektronikus hangzásaira, ütemeire és időnként elő-előbújó dallamaira, valamint Pavla Beranova játékosan esztétizáló fényeire. A játékosság egyben a darab anyanyelve, bár kellhet némi idő, mire a néző ráébred, hogy nem mélylelkek drámáját, hanem embertesteknek a ritmushoz és egymáshoz való bohókás kapcsolódásait látja.
Tempo / Fotó: Molmik Photography / A fotó forrása Góbi Rita fb-oldala
A könnyedség felvetése mellett a kézfejek és lábfejek rebbenésétől az összetett hármas figurákig húzott mozgásívek szigorú szerkesztői elv mentén szerveződnek. A koreográfus és Zsigó Anna dramaturg sem intenzitásában, sem a mozdulatok terén nem engedi szétszaladni a darabot, amely így egy folyamatosan változó, zárt egészként zakatol. Éppen ez a kettősség az alapja az előadás humorának: a táncosok szinte bármit megtehetnének, ők azonban a kikacsintás gesztusával csupán néhány mozdulattal játszanak el. Ez a fajta esztétikai következetesség és alkotói-előadói önmérséklet azonban nem válik az előadás javára, a Tempo a maga ismétlődéseivel, átfedéseivel és átkötött hurkaival rövidsége ellenére is érdektelen marad. „Neked ki diktálja a tempót? Vajon a külső világ tempója gyorsabb vagy lassabb, mint a te belső lüktetésed? A Tempo című előadás elgondolkodtatja és önreflexióra készteti a nézőt saját beidegződéseivel kapcsolatban” – a felvezető szövegben olvasható ígéretét a darab nem váltja be. Az alapvető probléma éppen az, hogy a produkció a saját körein belül marad: esztétikai élményként kevés, ami önmagában nem lenne baj, viszont nem is szólít meg minket, ezért sem így, sem úgy nem tud hozzá közünk lenni.
Tempo / Fotó: Molmik Photography / A fotó forrása Góbi Rita fb-oldala
Az előadók jó táncosok, azonban az ehhez az anyaghoz elengedhetetlen karizma és mozgásesztétika nem áll össze bennük. Pucsek Berta mozgása érzéki benyomásként, Nagy Noémi Gizella pedig inkább kifejezőerőben hozza a szükségeset, Kisbakonyi Edmondról viszont mintha megfeledkeztek volna az alkotók. A lányokhoz mérten erőteljesebb testalkatán eleve nem mutat jól a testhez feszülő, fényes dressz, tömörsége miatt rövidebbnek ható végtagjai pedig nem mindig jönnek össze a kinyúlásokban és megnyúlásokban gazdag mozgásanyaggal: ezek miatt, főként a darab első felében a lányok mellett olyan, mintha csak elnagyoltan maszatolna. Szemmel láthatóan akkor van elemében, amikor a koreográfia több teret enged a dinamikának. Mindezek miatt és az átgondoltnak tűnő alkotói koncepció ellenére (vagy éppen azért) a Tempo egy különös hangulatú, üresben járó szerkezet.
Szűk családi kör
A sepsiszentgyörgyi M Stúdió visszatérő és szívesen látott vendég a hazai színpadokon. Az általuk képviselt, színházi alapú mozdulatművészet ugyanis kuriózumnak számít Magyarországon, ráadásul ők magas színvonalon képviselik a műfajt, amely kidolgozott karakterekkel, színpadi eszközökkel és helyzetekkel, kellékekkel és akár történetmeséléssel mutatja meg nekünk önmagunkat. A Hétből hat című darabjuk ezúttal egy érzelmileg terhelt család belső feszültségeit tárja elénk rövid, expresszív jelenetekben. Amikor mi még csak keresgéljük a helyünket a nézőtéren, egy vészjóslóan nyugtalanító anyafigura már elfoglalta az egész teret. Polgár Emília a rivalda közepén egy széken ülve járatja körbe mosolytalan tekintetét, gyönyörűen díszített, fekete ruhája alján kilátszik vérpiros alsószoknyája, ez a felütés – egy kiszáradt, domináns anyán keresztül – García Lorca elfojtott vágyakkal teli, vérgőzös világát idézi. A fekete és a vörös szín az egész előadás alapvetése, ahogy a helyenként forrpontig hevülő, zárt körön belül pulzáló érzelmek is, így nehéz elvonatkoztatni García Lorcától, pedig, mint ahogy a darab szinopszisából utólag kiderül, az alkotói elképzelés megértéséhez szükség lenne/lett volna erre.
Hétből hat / Fotó: bobal photography / A fotó forrása az M Studio fb-oldala
Az alkotók mellett szól, hogy Levimate sokszínű zenéje sem hangzásában, és jobbára hangulatában sem utal a García lorcai világra, a szereplők (az anya kivételével) sem mindig deprimáltak, helyenként egyenesen pajkos-játékos gesztusokat tesznek, és a történések végül nem torkollnak tragédiába. Az előadás alaphangulata ezekkel együtt is kifejezetten nyomasztó, az anyafigura fekete-vörös pókként üli meg a játékteret és nehezedik rá minden történésre. Különös élmény itthon egy kizárólag mozgással és gesztusokkal játszó előadásban olyan szereplőket is látni, akik érezhetően kevéssé képzett táncosok. Eoin Mac Donncha koreográfusként nem egyszerűen megoldja ezt a helyzetet, de adottságként ki is használja: Bajkó László például többek között mozgásművészi korlátjain (és persze színészi kifejezőerején) keresztül hozza meggyőzően az akaratgyenge, tétova apa figuráját. Több más szereplő saját, magasabban képzett mozgásos képességéhez építi hozzá a színészi játékot. A koreográfia pedig mindenkinek megtalálja a helyét és súlyát az előadásban, és csak egy-egy rövidebb momentumban érzékelhető a készségek közötti különbségekből eredő hézag.
A szereplők belső világát és a közöttük lévő viszonyokat a mozgások mellett olyan színpadi eszközök és kellékek festik át, mint nagy és még nagyobb, fekete úszógumik, legyezők és túlméretes vörös rózsák. Az előadás szuggesztív vizuális erejének fokozása mellett, amelyhez a jó esztétikai érzékkel kezelt fények is nagyban hozzájárulnak, az eszközökkel való játékok többletjelentéseket hordoznak. Ezek legtöbbje magától értetődése ellenére is izgalmas, mások teret hagynak a befogadói aktivitásnak, egy idő után viszont egyes jelenetek és részletek a rejtvényfejtés nyűgjeként nehezednek az előadásra.
Hétből hat / Fotó: bobal photography / A fotó forrása az M Studio fb-oldala
Ilyen például a duplaálarcos női alak mintás kimonóban, fején egy vörös rózsával, amely Frenák Pál egyik legerősebb, több produkciójában is megjelenő színpadi alakja (Frenák az előadás művészeti konzultánsa, jellegzetes kéznyomait a darabban más pontokon is felfedezhetjük). Az eredeti figura különleges szuggesztív erejét Frenák előadóművészi képessége adja, aki egyébként nem maszkban, hanem festett arccal és csupán finom gesztusokkal, szinte mozdulatlanul játssza ki az esendősége mellett is nagyasszonyi alakot. Nem az a gond, hogy ez az erő nem működik (nem is működhet) egy fiatal, női táncostestre testálva, de a figurát ebben az előadásban nem nagyon lehet hová tenni, mivel úgy tűnik, az alkotók túl sok réteget pakoltak bele: többek között az anya időskori és fiatalkori énjét, ezek egymásra való hatását, a keleti kultúrát, a kétarcúságot és a maszkosságot.
A szinopszis szerint az előadás a gyermekkorban elvesztett anya hiányáról szól: egy család tagjai miként vesztik el ezáltal a maguk erkölcsi iránytűjét, de azt a lehetőséget is felveti, hogy az erények akár egy ilyen terhelt helyzetben is visszanyerhetőek. A cikk szerzője belátja, hogy az alkotók elképzelése szebb és előre mutatóbb, mint az övé az eleven anyával, aki mindenki mástól elszívja a levegőt. A batyuba tehető tanulság pedig talán az, hogy mindenki dolgozzon meg a saját olvasatáért.
Tempo (Közép-Európa Táncszínház)
Táncolják: Nagy Noémi Gizella, Pucsek Berta, Kisbakonyi Edmond.
Zeneszerző: Miha Šajina (Shekuza). Fénytervező: Pavla Beranova. Dramaturg: Zsigó Anna. Koreográfus: Góbi Rita.
Nemzeti Táncszínház, 2026. március 6.
Hétből hat (Six out of Seven) (M Stúdió)
Előadók: Bajkó László, Balázs Judith, Deák Zoltán, Nagy Eszter, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila.
Fénytervező: Szabó Huba. Zene: Levimate. Művészeti konzultáns: FrenÁk. Koreográfia: Eoin Mac Donncha.
Nemzeti Táncszínház, 2026. március 7.
