Turbuly Lilla: Álmok, lebegés, emlékek
9. Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc / Harmadik rész
…a Horizont az elmúlt években gyökeret eresztett a városban, érdeklődő és értő közönség várja az előadásokat, a társulatoknak pedig sokat jelent, hogy a megszokott közegük mellett itt is bemutatkozhatnak.
A fesztivál utolsó napján három program is várta a nézőket. A Bősze Ádám zenetörténész – Megyeri Léna tánckritikus (lapunk munkatársa) páros visszatérő vendége a Horizontnak. Lábujjhegyen című sorozatuk újabb epizódja teltházat vonzott a Csarnokba. A zenéről és táncról szóló beszélgetések közérthető és élvezetes stílusban járnak körül egy-egy témát, válogatva az ahhoz kapcsolódó zeneművek és táncelőadások közül, amelyekből részleteket is bejátszanak. Ezúttal az álom volt a téma, és ha már álom, akkor Szentivánéji – a táncos részben Megyeri Léna Balanchine és Frederick Ashton koreográfiáiról beszélt, ehhez kapcsolódva részleteket hallhattunk Mendelssohn zeneművéből is. A program népszerűsége gyógyír lehet a klasszikus műfajok és a minőségi kultúra alkonyától tartó kultúrafogyasztók lelkének: nincsenek egyedül, mert ha megfelelő formában tálalják, sokan vevők az ezzel kapcsolatos ismeretekre.
Lábujjhegyen / Bősze Ádám és Megyeri Léna / Fotó: Gálos Mihály Samu
A Győri Balett Éva és Ádám című estjét két fiatal koreográfus jegyzi. Fordítva is izgalmas lehetett volna, de a papírformának megfelelően az első részt, Évát Szőllősi Krisztina, a másodikat, Ádámot pedig Darai Tamás koreografálta. (Az előadásról korábbi írásunkat itt olvashatják.) Az első rész meghatározó díszleteleme egy méretes fémalkotmány, egy belül üres majdnem kocka, itt látjuk először Ádámot (Szentiványi Richárd) és Évát (Szendrey Rebeka), egy pofonnal végződő veszekedés után innen (az Édenkertből) lép ki Éva. Hogy ő tulajdonképpen Lilith, Ádám első felesége a sumer mitológiában, azt már csak utána olvasva tudtam meg, ahogy nyilván a nézők túlnyomó része sem így dekódolja, és ez kelthet némi zavart azoknál, akik a Bibliából ismert történetet várják. A koreográfia a továbbiakban is túllép az egyszerű interpretáción és az elvárt szerepsémákon. Ádám itt keresi, de nem nagyon találja Évát, ugyanakkor sok másik Ádám–Éva pár is megjelenik, és a kígyó (Kovács Eszter) szerepe sem olyan egyértelmű. Folyamatosan játszanak az édenkert-kockába való belépésekkel és kilépésekkel, aki kiűzetett, visszavágyik, aki bent van, kifelé igyekezne. A háttéranimáció nonfiguratív ábráin néha mintha a kígyó vagy az alma tűnne fel, érdemben azonban nem tesz hozzá az előadáshoz. Szőllősi Krisztina koreográfiája abban az értelemben is "elemelt", hogy nagyon sok benne a fizikális emelés, néha szinte lebegnek a táncosnők, egyik a másik után, folyamatos hullámzásban, pulzálásban tartva a játékot. Az igen látványos záróképpel lehet ugyan vitatkozni, hogy mennyire közelíti meg a giccshatárt (kollégámnál, úgy olvastam, elérte), nálam (és a közönségnél) a hatás felülírta a kételyt. (Miskolci ismerősömnél viszont enyhe szívritmuszavar jelentkezett az erőteljes zenei hatásoktól – így közvetlenül tapasztalhattam meg, hogy valóban fontos mindig kiírni a színlapra, ha egy előadásban ilyen vagy erős fényhatás van.)
Éva és Ádám / Fotó: Gálos Mihály Samu
A második rész első jelenetében Darai Tamás egyértelműen közelít a mához. A szereplők telefonjuk fénykörébe merülve-menekülve, minden másra vakon vonulnak keresztül-kasul a színpadon. A koreográfia hangsúlyos része az a körforgás is, amelyben egy magas fal választja el egymástól Évát és Ádámot, illetve a táncosok két csoportját, Ádám pedig Sziszüphoszként hiába próbálja megszüntetni ezt az akadályt, az újra és újra ott tornyosul. Nyersebb, erőteljesebb mozgásformák uralják a felvonás kezdetét, hogy aztán Ádám és Éva újbóli nagy találkozásával teret kapjon a líra, majd a jelmezük színeivel is elkülönített két oldal egy körtáncban olvadjon össze. A hatásos zárókép – gúlába összeálló táncosokkal – itt sem maradt el.
Éva és Ádám / Fotó: Gálos Mihály Samu
A fesztivál záróelőadása Bozsik Yvette (majdnem) szólója, az Egy gésa emlékiratai volt. Bár az inspirációt hozzá az ismert Arthur Golden-könyv és a belőle készült film jelentette, ahogy arról Bozsik Yvette több helyen is beszélt, édesanyja elvesztése és a saját történetére való visszatekintés adta hozzá a személyes motívumokat. A faemelvénnyel magasított színpad négy sarkában felnyitható ajtajú mélyedések rejtik a játék eszközeit. A kimonóba öltözött táncosnő már ott fekszik a színpadon, amikor a terembe bemegyünk. A kezdeti lassú mozgások, a fényképalbum és a lúdtoll egyértelműen kijelöli, hogy egy idős gésa tekint vissza az életére. Az alapvetően egy táncosra épülő előadásban feltűnik Vati Tamás is, aki néha a szolga, néha a szerető szerepét játssza, az előadás utolsó részében mintha ő kísérné a hófehérbe öltözött gésát utolsó útján, és ő az, aki a nyitott csapóajtók becsukásával a gésa történetét is lezárja. Legyezők, napernyők, teázás, maszkok, a japán színház szertartásos elemei – megjelenik minden, amit egy nyugati néző a maga felszínes tudásával a japán tradicionális kultúrához kapcsol. Szépek a színpad hátsó részén elhelyezett, áttetsző ajtó mögötti fények, az előadás a maga lassúságával kellemesen kiemel mindennapjaink felfokozott tempójából. Az esztétikum azonban mintha eltakarná azt a belső utat, amelynek megmutatása az előadás célja lehetett.
Egy gésa emlékiratai / Bozsik Yvette / A fotó forrása a Horizont Táncfesztivál
Az elmúlt években a kilenc fesztiválból, ha jól számolom, ötöt néztem végig részben vagy egészben. Az a három nap, amelyet most itt tölthettem, arról győzött meg, hogy a Horizont az elmúlt években gyökeret eresztett a városban, érdeklődő és értő közönség várja az előadásokat, a társulatoknak pedig sokat jelent, hogy a megszokott közegük mellett itt is bemutatkozhatnak.
9. Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivál, Miskolc / Harmadik rész
2026. március 28.
