Szoboszlai Annamária: Háborgó érzelmek nyugalmi állapotban
Inversedance Társulat: Magyar rapszódia / Nemzeti Táncszínház /
… a koreográfia hanghatásokban erős, sejtelmes kezdőképpel indul, ami ugyan nem hat az újdonság erejével, de hangulatot teremt, képként beleég az emberbe.
Ha az ember intenzív táncnézéssel töltött évek után egy pár hónapig nem lát előadást, az újabb élmény kapcsán felteszi magának a kérdést: változott-e az, ahogy a látottakra reagálok? Vannak-e új érzeteim, gondolataim a mozgásról, az emberi testről, vagy arról, hogyan lehet alkotóként, hogyan időszerű ma a színpadon megnyilvánulni különböző témákban, illetve mi időszerű, (s egyáltalán: lehet-e ilyen módon feltenni a kérdést?).
Fodor Zoltán társulatának legújabb bemutatója a Magyar rapszódia címet viseli. Az Inversedance 2015-ben már bemutatott egy táncetűdöt Liszt Ferenc zenéjére, a mostani előadás feltételezhetően a korábbi továbbgondolása. A rapszódia műfaja egyet jelent az érzelmek hullámzásával, a szélsőségekkel, a korlátlansággal. Fodor koreográfiája játékosan komoly, néha groteszk és emelkedett hangon szól, benne a monumentalitás keveredik az apró dolgok részletes megfigyelésével. A látvány kiemelt szerepet kap: a háttérben elhelyezett drapériacsíkokat (legalábbis textilszerűnek tűnnek a térelemek) a világítás hol különös, varázsos erdővé, hol oszlopcsarnokká, hol dzsungelszerűen sűrű szövevénnyé alakítja, melyben szinte folyamatosan mozog egy táncos és öt táncosnő.
Fotók: Mészáros Csaba
Bár ez a mozgás valóban az állandóság, a berekeszthetetlenség benyomását kelti, furcsamód mégsem elsősorban ez köti le a figyelmemet, hanem azok az egyszerű, bizonyos szempontból puritán jelmezek, melyet a lányok viselnek. Blúz és szoknya. Semmi cifrázás. Ebben az artisztikusan komponált térben szinte tévedésnek hatnak a gallérok és a ráncolt (tűzött, rakott?) szoknyák, ezek a hétköznapi formák. Csak az anyagok selymes csillogása emel a keresetlenségen. Trükkös választás ez az alkotók részéről, mert úgy tartja magán a figyelmet, mintha kerülni akarná. A zöldnek ez a mély, nedves árnyalata mintha bele is olvasztaná a táncosnőket abba a növényszerűség képzetét keltő díszletbe, s ki is dobná őket belőle, mint hulló leveleket.
A hulló levelek metaforája végig ott motoszkál bennem az előadás hatvan percében. Eszembe jut a kezdőkép, mely egy közösséget, egy egységet ábrázol, melynek tagjai – akár ha tábortűz körül ülnének – karjaik egybefonásával kapcsolódnak egymáshoz. Kihajolnak a körből, s hajolnak a kör közepe felé, hosszú, elnyúlt végtagokkal indáznak, s egyre nő köztük a távolság. A jelenet üzenete világos, így feleslegesnek tartom a pluszban rájuk vetített tűz képét. Nélküle is értjük az összetartozást, az egy tőről fakadást. Ebből a körből válik ki a fekete öltözéket viselő férfitáncos, s kezd dialógusba – hol egyetlen táncossal, hol a csoporttal.
Liszt Ferenc zenéje (annak átirata) és a Gergely Attila által írt részletek „mozgásra motiváló” alapot teremtenek, de ez az alap és a mozgás nem mindig él összhangban. Nem mintha a disszonancia nem bírna jelentéssel, de az összetevők közti (szándékos?) széttartó erőnek nehezen tudok jelentést tulajdonítani. Talán a sodródás, a hányattatás, az összekötöttség meglétével és annak hiányával írhatnám le, amit érzékelek. Itt meg kell jegyeznem, hogy a kortárs felfogásban a zene és a mozgás nem „kiszolgálja”, hanem szolgálja egymást, ezáltal születhet meg a színpadon olyan absztrakció, amely időbeni kiterjedést nyert képként jelenik meg számunkra, nem pedig elbeszélésként, mely feltételezi a múló időt. Ez a táncszínház sajátossága. A Magyar rapszódia is ebben a felfogásban fogant, de a képei belsőleg nem eléggé kidolgozottak és izgalmasak ahhoz, hogy megtartsák a néző figyelmét, és a hagyományos kognitív sémák helyett elindítsák benne a tisztább képi gondolkodást. A mozgás groteszk elemei, a komikus sziluettek segítik ugyan elemelni a koreográfiát, segítik a szimbólumképzést, de nem teremtődik olyan, belső törvényszerűségekkel bíró táncnyelv, hogy a nézőben beinduljon az a fajta belső mozi, ami a szemmel láthatón keresztül egy másfajta tapasztaláshoz és megértéshez segítené. Hogy egy példával világítsam meg mindezt: a koreográfia – ahogy már említettem – hanghatásokban erős, sejtelmes kezdőképpel indul, ami ugyan nem hat az újdonság erejével, de hangulatot teremt, képként beleég az emberbe. A folytatás sem epikus jellegű, olykor mégis elbeszélői mintázatot ölt. Különösen a férfi – nő duettek beiktatásával mintha beindulna a mesélőkedv, mely aztán a csoportból kivált férfi és az őt követő-űző-hajszoló-együttmozgó csoport játékával terelődik vissza a korábbi elvontabb ábrázoláshoz. Így az előadás hol lelassul, hol életre kap. Engem nem ragad magával, nem hevít, nem követem testben a mozgást. Mindemellett a társulat tagjainak szép, olajozott együttműködése maradandó élmény.
Liszt a nemzeti identitást teremtette újra karakteres zenéjében. Fodor Zoltán a koreográfiájában elegánsan és mértéktartóan fogalmaz, talán túlságosan is. A bevezetőmben írtakhoz visszakanyarodva: számon kérhető ez ma egy táncalkotáson? Hisz a legelfogulatlanabb nézőnek is vannak elvárásai a cím ismeretében, és ez meghatározza a befogadói perspektívát. Ami a saját reakciómat illeti: jó látni, ha egy társulat megél ma, és dolgozik. És kellemetlen belegondolni, hogy mennyien ellehetetlenültek.
Magyar rapszódia
Előadják: Emma Hall, Yun-Ju Huang, Molnár Viktória, Clark David Bonus Ortega, Piper French, Valkovics-Dowidat Sára.
Dramaturg: Juhász Károly. Video: Dinea László. Jelmezterv: Veréb Diána. Díszletterv: Rákay Tamás. Produkciós menedzser: Sándor Zoltán. Technikai munkatárs: Petróczy Attila. Zene: Liszt Ferenc, Gergely Atilla. Fényterv: Fodor Zoltán. Koreográfus-asszisztens: Bartek-Bódi Bianka. Társkoreográfus: Balkányi Kitty. Koreográfus: Fodor Zoltán.
Nemzeti Táncszínház, 2026. március 26.
