Kutszegi Csaba: Ki az a nő?
London City Ballet: Momentum / Nemzeti Táncszínház /
Megteszi azt, amit kevesen tudnak: ki tud emelkedni a közegéből úgy, hogy közben tökéletesen azonosul vele.
A London City Ballet fiatal társulat, az idei a harmadik szezonjuk. Minden olyan szókapcsolat jól cseng, amelyben megtalálhatók a „London” és a „Ballet” szavak, pláne ha ehhez még társul a Sadler's Wells név is, ahol a közelmúltban újraélesztett csapat előzményformációja rezidens együttes volt. De mindez még együtt sem garantálhatja a világszínvonalat.
A londoni utazótársulat Budapest Táncfesztiválra elhozott Momentum című estje arról tanúskodik, hogy az előbb említett színvonalat célba vették ugyan, de még nem kevés izzadtságnak kell lefolynia a Temzén ahhoz, hogy el is érjék azt (az lenne furcsa, ha könnyen ajándékba kapnák meg). A kis létszámú közösség (úgy számoltam, nálunk hét pár lépett színpadra) erején és tehetségén nem fog múlni semmi. Drukkoljunk, hogy ehhez meglegyen a kitartásuk is, és a menedzsmentjük tudjon hosszútávon hozzájuk illő koreográfiákat szerezni vagy készíttetni, továbbá olyan betanítók és balettmesterek keze közé kerüljenek, akikkel képesek lesznek fejlődni. Egyébként a testük és a tánctechnikai tudásuk rendben van, a szorgalmuk is, fejlődniük a lélek, a kisugárzás, az előadásmód, a finom, lírai ábrázolás, a tartalmas művészi flow terén kell.
Haeiff Divertimiento / A képek forrása a Nemzeti Táncszínház
Persze a négy rövid koreográfia mindegyike, amelyet két felvonásban táncoltak el, más-más képet mutat. Van, amelyikben igen szép pillanatok csillannak meg, és az utolsóban megjelenik egy ma is fényesen ragyogó csillag, a kezdő éveit már egy ideje maga mögött tudó világklasszis balerina: Alina Cojocaru. Róla most csak annyit, hogy a Kijevben tanult román balettművész 19 éves korában lett a Royal Ballet vezető szólistája, több mint egy évtizedig tündökölt a balettvilág tetején, hogy utána szintén nem túl pihentető állásokba váltson: egy ideig az English National Ballet szólistája, majd John Neumeier Hamburg Balletjének állandó vendégművésze lett. Cojocarut a magyarországi balettrajongók is ismerhetik, hiszen 2003-ban az Operaházban partnerével és férjével, a szintén világsztár Johan Kobborg dán balettművész-koreográfussal a Giselle főszerepeiben vendégszerepeltek. A most látottak után azt gondolom, hogy Cojocaru beépülése a London City Ballet fiatal társulatába, számára és az együttesnek is csodálatos ajándék. A megajándékozottak felsorolásában magunkat, a nézőket udvariasan utoljára említem meg.
Concerto pas de deux
Az est első száma George Balanchine sokáig elveszettnek hitt koreográfiája, a Haieff Divertimento, amely a London City Ballet előadásában megérdemli a „tisztes helytállás” elismerést, de ennél sokkal többet már nem. Ez az elismerés is leginkább a kemény munka felvállalására, a technikai megalapozottságra vonatkozik, a művészi kivitel jóval kisebb pontszámot érdemelne. A dinamikus allegro tánctételek jobban állnak a csapatnak, hiányérzetem főleg a lírai, adagio koreográfiák interpretálásakor támadt. A tíz táncosra készült öt tételes rövid egyfelvonásos első látásra a Bizet zenéjére koreofgrafált C-dúr szimfónia (Kristálypalota) című Balanchine-remekművet idézi fel bennem, pontosabban arra gyanakszom, hogy a Haieff Divertimento annak előtanulmánya vagy megőrzésre szánt maradékhasznosítása lehetett. Nem járhatok messze az igazságtól, mert mindkét koreográfiát 1947-ben mutatták be. A C-dúr szimfóniát évtizedeken át műsoron tartotta a Magyar Állami Operaház balettegyüttese, kitűnő szólisták előadásában. Nem csoda, hogy az összehasonlítás nem előnyös a London City Ballet fiataljai számára.
Nagyon nehéz szavakra fordítani, hogy milyen testre és lélekre van szükség ahhoz, hogy egy táncosnő akár csak egy estére Balanchine-balerinává váljék. De képet lehet alkotni róla az alábbi rövid videofelvétel alapján, amelyen a New York City Ballet vezető szólistái, Unity Phelan és Harisson Ball 2023-ban táncolják a darab fő kettősét:
Igen, kb. így néz ki egy Balanchine-balerina, ilyen alakja van, nemcsak a képzett végtagjait használja iskolázottan, hanem megmunkált háta is van, az egész teste-lelke együtt él a zenével.
Az est második száma a szintén tánctörténeti nagyság, Kenneth MacMillan Dmitrij Sosztakovics zenéjére alkotott Concerto pas de deux-je volt – két igyekvő, inkább alacsony növésű, dinamikus táncos előadásában, akiknek a helytállása, szorgalma dicséretet érdemel. Lehet, sportszerűtlenség részemről, de a nézőnek ebben az esetben is joga van tudni, milyen a koreográfia világszínvonalú előadásban. Egy szintén 2023-as felvételen az American Ballet Theatre Studio Company két szólistája, Kyra Coco és Finnian Carmeci a teljes, nyolc percnél alig hosszabb kettőst eltáncolja:
Az első felvonás harmadik, egyben utolsó számaként Jerome Robbins Quiet City-jével ismerkedhetett meg a közönség. Már a Haieff Divertimentóban észleltem, hogy a London City Ballet férficsapata erősebb, a fiúk sokoldalúak, kifinomultabb a stílusérzékenységük. Legalább két-három táncostól is láttam olyan megvillanásokat, amelyekből arra következtethettem, hogy az együttesben komoly potenciál rejtőzik. Valami ilyesmi meg is történik a Quiet City-ben. A három, fehértrikós férfi különös hangulatot teremt. Megfoghatatlan, isten közeli lelkiség titokzatos szétterülése érezhető, spirituális hatás érinti meg a nézőt, még akkor is, ha előzetesen nem ismeri a koreográfia megszületésének alábbi körülményeit: Jerome Robbins és zeneszerzője, Aaron Copland a „Csendes várossal” a fiatalon elhunyt Joseph Duell (1956–86) táncművésznek állított emléket. A baptista lelkész fiaként született Duell szüleitől szigorúan vallásos nevelést kapott, és mélyen érző, gondolkodó, de megszállott, lelki válságra hajlamos emberré vált. A New York City Balettnél George Balanchine C-dúr szimfóniájában lépett fel utoljára: az előadás másnapján otthonában öngyilkos lett. A Quiet City három fehér lénye a némán, de átszellemülten figyelő hétköznapi emberek között egy bonyolult, már más dimenziókba jutott lélek búcsúját táncolja el.
Quiet City
A második felvonásban, a Pictures at an exhibition előadásán, Alexei Ratmansky koreográfiájában azonos időben és egy színpadi térben nyílik lehetőség megszemlélni a feltörekvő tehetség és a világszínvonalú tudás kettősségét. Az első fogalomhoz az együttes fiatal táncosai tartoznak, a másodikhoz a már említett Alina Cojocaru, aki egy finom, érzékeny kettőst leszámítva, nem szólistája a darabnak, hanem a táncosok egyike.
Jó választás a London City Ballet számára a Mogyeszt Muszorgszkij Egy kiállítás képei című karakteres zongoraciklusára készült táncalkotás, hiszen már az első Promenade-tétel kimérten döngő lépteinek ritmusát figyelmen kívül hagyva, gyors, vidám és szertelen tánclépésekkel brillíroznak a táncosok – mintha rájuk készült volna a koreográfia. Jól illik ehhez a szintén könnyed „festészeti háttér”, amely nem a zenét ihlető Victor Hartmann-festmények hangulatát idézi meg, hanem egy igazi orosz festőnagyság, Vaszilij Kandinszkij non-figuratív színeit és formáit. A fiatalon elhunyt Hartmann-nak (az ő emlékére készült a zenemű) sem annyira a témái, mint inkább a színei borongósak, súlyosak, ehhez képest Kandinszkij képi világa maga a vidám életöröm.
Egy kiállítás képei
Ez utóbbi különösen magasra csap a „a tojásból kikelt csibék táncának” tételében, amelyben furcsa módon groteszk férfitánc látható, míg a nők a csoportos vehemenciájukat A limoges-i piac képében járatják csúcsra, ahol is veszekedő kofákat táncolnak, legalábbis ennek hangulatát jelenítik meg. Alina Cojocaru az Ódon várkastély trubadúrszerenádjára egy erős kötelékről szóló lírai kettőst táncol partnerével, benne megfelel az egyik legnagyobb balettszínpadi kihívásnak: csinnadratták, látványos trouvaille-ok nélkül is felejthetetlen pillanatokat teremt nézésekkel, lassú karmozdulatokkal, finom gesztusokkal, jelenléttel – természetesen kitűnő tánctechnikai alapokon. Megteszi azt, amit kevesen tudnak: ki tud emelkedni a közegéből úgy, hogy közben tökéletesen azonosul vele. Ha nem tudom meg az előadás előtt, hogy a második felvonásban ő is fellép, még mindig találgathatnám, hogy ki is volt az a nő.
Momentum (London City Ballet)
Haieff divertimento
Koreográfia: George Balanchine © The George Balanchine Trust. Zene: Alexei Haieff. Fényterv: Andrew Ellis, Mark Stanley. Rendező: Deborah Wingert.
Concerto pas de deux
Koreográfia: Kenneth MacMillan. Zene: Dmitrij Sosztakovics. Jelmez: Jürgen Rose. Rendező: Samara Downs.
Quiet City
Koreográfia: Jerome Robbins. Zene: Aaron Copland. Jelmez: Babara Matera.
Színpadra állította: Robert LaFosse. Világítás: Andrew Ellis, Jennifer Tipton.
Pictures at an exhibition
Koreográfia: Alexei Ratmansky. Zene: Mogyeszt Muszorgszkij. Jelmeztervező: Adeline Andre. Fénytervező: Mark Stanley. Vetítés: Wendall K. Harrington. Rendezte: Amar Ramasar.
Előadók: Alina Cojocaru, Arthur Wille, Simeon Sorange Felicite, Josué Gomez, Samuele Barzaghi, Pilar Ortega, Sahel Flora Pascual, Yuria Isaka, Lydia Rose Hough, Nicholas Vavrečka, Joseph Taylor, Alejandro Virelles, Jimin Kim, Constance Devernay-Laurence.
Művészeti igazgató: Christopher Marney.
Nemzeti Táncszínház, 2026. május 1.
Budapest Táncfesztivál 2026
