Lénárt Gábor: Mesék és mítoszok a Budapest Táncfesztiválon
Inversedance: Alma – A sötét birodalom; Egy bolyongó lélek hamvai / Wéninger Dalma: Pandora / Nemzeti Táncszínház /
Az emberiség Prométheusz révén jutott a tűz birtokába, de ezzel a titán nem csak ajándékot adott a földi halandóknak.
Tánc lóugrásban
Fodor Zoltán és Berg Judit együttműködése 2020-ban kezdődött a Rumini-történetek színpadi adaptációjával. A bátor kisegér kalandjai után a Lengemesék – Nádtengeri rejtélyek következett, s most a sorozat folytatásaként az Inversedance az idei Budapest Táncfesztivál keretében mutatta be az Alma – A sötét birodalom című táncművet, amely Berg Judit azonos című regénye alapján készült. Ezzel az átdolgozással a készítők azt a 8–13 éves korosztályt kívánják megszólítani, akiknek kevesebb színházi előadás születik.
Alma / Fotó: Mészáros Csaba
Hasonlóan a korábbi munkákhoz ez a történet is lényeges dramaturgiai változtatásokon ment keresztül, hiszen a négy szereplő: Alma, Drifter, Félix és Bella összes kalandját nehezen lehetne egy előadáson elmesélni. Fodor Zoltán és Balkányi Kitty koreográfiája kortárstánc nyelven jeleníti meg a történetet, s ezzel lényeges feladatot vállalnak magukra az alkotók, hiszen a fiatal nézőket olyan mozgásformával ismertetik meg, amely komplexebb befogadói hozzájárulást vár el tőlük, mint amit egy zenés-táncos előadáson általában megszokhattak. A cselekményszálak követését emellett nagyban segíti a két színészmesélő. A könyv és a színpadi történet középpontjában is a sakk áll, amely többször a szereplők útját keresztező rejtélyek megoldási kulcsát adja. Berg Judit a gondolkodási folyamatok és stratégiai döntések világába Polgár Judittól kapott szakmai betekintést, miközben a világhírű sakkjátékos nyertes és vesztes játszmáit elemezte.
Alma / Fotó: Mészáros Csaba
Az előadás látványát Rákay Tamás kézzel festett, klasszikus hangulatú díszlete, Veréb Sára Diána színes-játékos jelmezei, Dinea László izgalmas videografikái és Fodor Zoltán fényterve határozza meg. A digitális vizualitás akkor jelenik meg, amikor színpadilag nehezen kivitelezhető fordulatot venne a kalandos-csodás történet, így az előadás meg tudja tartani az egyensúlyt a moziélmény és a koreográfusi teljesítmény között. Nem kizárt azonban, hogy a cselekményszövés egyes pontjain inkább a látvány segíti tovább a figyelmet, mivel a narráció többször elengedi a nézők kezét, így egy-egy jelenet a „levegőben lóg”, ahelyett, hogy további izgalmakat generálna. Hiányolható a gyerekek történetre épülő, interaktív megszólítása. Így a produkció értékes energiától esik el, hiszen nem vonja be eléggé a szereplők kalandjaiba a fiatal nézőket, akik bizonyára nemcsak a székeikben ülve szeretnének izgulni, hanem a véleményüket hangosabban is kifejeznék, ha lenne rá módjuk. Mivel ebben az évadban már nem látható többé az előadás, talán még lenne mód az újabb dátumok előtt a táncjáték dramaturgiájának megerősítésére, hogy a látvány és a történet a lehető legjobban kiaknázza a benne rejlő kreatív lehetőségeket.
Teremtő felejtés
Az Inversedance két kiváló táncművésze, Yun‑Ju Huang és Clark David Bonus Ortega az Egy bolyongó lélek hamvai című koreográfiája a felnőtt nézőket szembesíti egy személyes mítoszteremtéssel. Az alapgondolat izgalmas sajátossága, hogy az emlékezés és az emlékvesztés belső folyamatait próbálja színpadi képekké alakítani. Az alkotók olyan teret építenek, amely a felejtés következtében fennmaradó foszlányokkal telítődik. A színpadot talán épp ezért is a dinamikus emlékmunka hatására mindig felkavarodó tollpelyhek borítják. A transzformáció azonban lehet akármennyire dinamikus, a „foszlányok” végül leszállnak a levegőből, és újra beterítik a teret. Ezzel bizonyítva, hogy a felejtés teremtés is egyben.
Egy bolyongó lélek hamvai / Fotó: Csendes Kriszta
A költői alapgondolat a koreográfusok közös élményéből formálódott különálló, személyes „történetekké”, amelyek a színpadon egyéni szólókra reagáló csoportlélektani kapcsolódásokat hívnak életre. A játéktérben folyamatosan újrakezdődő felejtésfolyamat nem a hiányt, nem a puszta ürességet táplálja, hanem a testekben tovább élő emléklenyomatokra irányítja a figyelmet. A táncosok minden jelenet elején – mintha az épp elvesző dolgok még látható maradványai lennének – összetöredezett tükrökhöz térnek vissza: a következő emlékezési vagy felejtési folyamat kiindulópontjait keresik bennük. Egyfajta végtelenség érzetet keltve így ismét újra indul a hiány- és egységteremtő munka.
A koreográfia együtt lélegző összhangot teremt a színpadon, mellyel érzékletesen ábrázolja az álomszerű belső folyamatot. A személyesebb „veszteségélmények” megjelenítése érdekében azonban érdemes lett volna körültekintőbben egyéníteni az egymás után megfogalmazódó emlékhelyzeteket. Ennek hiányában a jelenetek hasonló dinamikával és érzelmi tónusban építkeznek, és az emlékezési folyamatok végül kissé egymásba vesznek. Az előadás így inkább érzéki hangulatokat és asszociációkat kínál, de azokat pontosan kidolgozott táncnyelvi megfogalmazásban.
A megszolgált aranykor
Meteorszerű becsapódásokkal három alak együttmozgásba kezd, mintha azonos anyagból létrejött elemek munkálnának, melyeket közös energia hoz indulatba. Felettük, a magasban egy nagy, lenge, sarkainál kifeszített textil folyamatosan változtatja alakját, formáját (díszlet: Fügedi Balázs). Mindezt Pető József térélményt festő fényeivel világítják meg, olyan hatást keltve, mintha ez az élettelen lebegés az idő múlása volna, amely a történés idővonalát, akár ezer évek múlását, korok és viszonyok sorsszerű változását is szimbolizálná. Wéninger Dalma Pandora című koreográfiája a jól ismert görög mítoszra és annak goethei értelmezésére épül.
Pandora / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Az emberiség Prométheusz révén jutott a tűz birtokába, de ezzel a titán nem csak ajándékot adott a földi halandóknak. Zeusz haragjában ugyanis megkérte Héphaisztoszt, hogy formáljon egy nőt, akit a mennyei kollégák végül minden erénnyel felruháztak. Az előregondolkodó Prométheusz ellenállt a szépségének, az utólag gondolkodó Epimétheusz azonban beleszeretett az „isteni ajándékba”, és ezzel meg is pecsételődött az emberiség jövője. Goethe csak az első részét írta meg azonos című ünnepi játékának, ugyanakkor a folytatás tervezete is ismert. Ennek értelmében a baj és rossz korát akkor váltja majd fel a béke időszaka, ha a tettre kész polgár megszemélyesítője, Prométheusz és a romantikus hős Epimétheusz közös nevezőre jut. Ekkor jöhet csak el az emberiség arany korszaka, amikor a szintézist szimbolizáló, mindennel megajándékozott Pandora visszatér.
A tér transzcendens atmoszféráját Halász Gábor operai ihletettségű elektronikus zenéje is hangsúlyozza. Prométheusz (Juhász Kristóf) plasztikus szólóját darabos feszülések és maszkulin izommunka jellemzi, mintha a végtagjai egyenként gyötrődnének. Amikor megjelenik a keselyű, amely a testét szaggatja, talán a vércseppek gravitációját idéző csepegő hang hallható. Fodor Sára az ezermester „Ariel”: nemcsak mint Zeusz büntetése tűnik fel. Ő a tercett össztáncaiban a két férfiszereplő közötti univerzum, egyfajta fekete matéria, amely érezhetően mindent körbevesz. Nagy Csaba Mátyás kiválóan megformált Epimetheusza gördülékenyebb, legömbölyítettebb mozgásvilággal rendelkező karakter, ezzel megteremti a hármas felállásban a saját, egyéni dimenzióját.
Pandora / Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
A jelenlévők mintha még egy behatároltság nélküli atmoszféra elszenvedőiként az elemek működésének játékszerei volnának. A villámlás, a dörgés, az eső energiáját folyamatosan megszemélyesíti a színpad felső terében működő légies lepel: alakját és formáját változtatva ad testet a láthatatlan áramlatoknak. Akár az isteni szférát is vizualizálhatná, hiszen mintha ott sem lenne, ugyanakkor meghatározó jelenlétével alakítja a szereplők létezési terét, akik időnként kézi vezérléssel zabolázzák meg az anyag mozgását, beleszólva ezzel a felsőbb hatalmak tevékenységébe.
Spala Korinna kiváló választás Pandora szerepére. Meghatározó alkatát és arcvonalait először Tóth Brigitta jelmeztervező buboréktüllje teszi sejtelmessé. Mozdulatnyelvezetével egyértelműen kifejezi a különbözőségét a három másik karaktertől, melynek révén végül képes egymáshoz szelídíteni a földi szereplőket.
Wéninger Dalma koreográfiája érzékletesen koncentrál a Pandora-mítoszra, miközben a goethei gondolatok mentén új értelmezői horizonttal színesíti a történetet. Ugyanakkor a színpadi játék inkább megtorpan az aktualizálás előtt, és egyfajta önmagába zárt szimbólumrendszer marad, mivel a fülszövegben említett, általános jelenkori aktualitás nem teljesen válik az előadás szerves részévé. Ettől eltekintve azonban izgalmas koncepció ölt táncnyelvi formát egy találóan felépített mitológiai univerzumban.
Alma – A sötét birodalom (Inversedance – Fodor Zoltán Társulat)
Koreográfia: Fodor Zoltán, Balkányi Kitty és az Inversedance társulat táncművészei. Zene: Gergely Atilla, montázs. Szöveg: Berg Judit, Balkányi Kitty. Látvány- és fényterv: Fodor Zoltán. Jelmezterv: Veréb Sára Diána. Díszletterv: Rákay Tamás. Dramaturgia: Juhász Károly. Videó: Dinea László. Produkciós menedzser: Sándor Zoltán. Technikai munkatárs: Petróczy Attila.
Nemzeti Táncszínház, 2026. április 28.
Egy bolyongó lélek hamvai (Inversedance – Fodor Zoltán Társulat)
Koreográfia: Yun-Ju Huang, Clark David Bonus Ortega. Zene: montázs. Fényterv: Fodor Zoltán. Produkciós menedzser: Sándor Zoltán. Technikai munkatárs: Petróczy Attila.
Előadja: Piper French, Emma Hall, Yun-Ju Huang, Molnár Viktória, Clark David Bonus Ortega, Valkovics-Dowidat Sára.
Pandora
Koreográfus: Wéninger Dalma. Fénytervező: Pető József. Díszlettervező: Fügedi Balázs. Jelmeztervező: Tóth Brigitta. Zeneszerző: Halász Gábor. Dramaturg: Szabó Tamás.
Táncművészek: Spala Korinna, Juhász Kristóf, Nagy Csaba Mátyás, Fodor Sára.
Nemzeti Táncszínház, 2026. április 30.
Budapest Táncfesztivál 2026
