Kutszegi Csaba: Kortyolások és szippantások szünetében
Nagyvárad Táncegyüttes: Boldogságkeresők / Nemzeti Táncszínház /
Az előadás a konkrét történet szociális gondozó által leírható tanulságain túl nyilván szimbolikus jelentéstartalmakat is megfogalmaz.
Jó egy héttel a Nagyvárad Táncegyüttes Boldogságkeresők című előadása előtt láttam az Andrei Şerban rendezte Stuart Máriát a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színház budapesti vendégszereplésén. Azért idézem fel a közeli élményt, mert a két előadás egy fontos dologban szerintem hasonlít egymásra: az alkotóik láthatóan nem azzal törődtek, hogy mennyire korszerű, trendi a színházfelfogásuk és az általuk használt komplex színpadi nyelvezet, hanem láthatóan arra fókuszáltak, hogy színvonalasan, adekvát eszközökkel, hitelesen és hatásosan megvalósítsák a koncepcióba illesztett művészi céljukat.
A Şerban-rendezés szerintem kiemelkedő, színháztörténeti jelentőségű munka (írásom itt olvasható róla), Györfi Csaba előadása pedig egy jól sikerült mozgásszínházi alkotás, amely minden bizonnyal lényeges szereppel bír a még mindig fiatal, de igen termékeny koreográfus-rendező életművében.
Fotók: Vígh László Miklós
Hazai színházi és kortárstánc-előadások hivatásos nézőjeként az utóbbi években egyre erősödik bennem a meggyőződés, hogy az újszerűség önmagában egyáltalán nem érték, pláne nem az, ha csak felszínesen, direkt erőltetik, és ha valójában nem is az, mert mire sikerül bemutatni a sokkolóan-megdöbbentően újszerűnek vélt előadást, addigra már hasonló vagy ugyanolyan fogásokkal sok százan vagy ezren körbesokkolták a fél kontinenst. Györfi Csaba nem hajszolja öncélúan az újszerűséget, hanem rá jellemző, belőle fakadó eredeti megközelítéseket, eszközöket, megoldásokat keres. A recept lényege tulajdonképpen ennyi. Mert valódi, korszakalkotó újdonság csak nagyon ritkán születik a nap alatt, viszont „minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség”, tehát ha alkotóművészként meg tud mutatni valami tartalmasat önmagából, az a befogadó számára bízvást lehet egyedi, érdekes. A recepthez még egy apróságnak feltétlenül kapcsolódnia kell: az eredményért keményen meg kell dolgozni, az alkotóknak a legjobbak között is a még jobb megoldásokat kell megkeresniük, az előadóknak meg testüket-lelküket maximálisan be kell dobniuk, elegáns alibizéssel ma már sehol nem lehet célt érni.
A Boldogságkeresők általános jó színvonalát az alkotók-előadók belefektetett tudása és nem sajnált energiája alapvetően szavatolja. Ettől még van, akinek tetszik a téma és a megvalósítása, van, akinek nem. El tudom képzelni, hogy Nagyváradon, de Európa bármely nagyvárosában vannak olyan közönségrétegek, akiket sokkol az előadáson látottak kvázi naturalizmusa, de olyanok is akadhatnak szép számmal, akiknek a különböző, keményebb „noár” műfajok híveiként túlontúl lájtos, udvariasan finomkodó a lepusztult, testileg-lelkileg-értelmileg szétcsúszott alakokat sújtó rémes tragédiák megjelenítése – és mindehhez a felemelőnek kicsit sem nevezhető történet-befejezés.
Én úgy vagyok ezzel, hogy (e vallomással most súlyos kockázatot vállalok) az utóbbi időben nekem már a transzgenerációs nőitrauma-irodalom és a belőlük készült, autobiográfikusnak felkonferált színházi előadások jönnek ki a könyökömön, pláne akkor, ha azokhoz még altesti intimitások kitárgyalása is társul. Persze nem egy olyan előadással is találkoztam, amely a fenti témákban is elgondolkodtató, tartalmas, artisztikus formára talált opussá tudott válni.
A Boldogságkeresőkben nem a téma és a történet érint meg, hanem a játék és a megjelenítés esztétikája (beleértve a jelmezt, a díszletet, a sminket, a megkoreografált mozgást – és külön kiemelve: az előadáshoz komponált zenét), valamint a teljes egésznek az irodalmi, művészettörténeti, filmművészeti és színházi előzményei és egyéb vonatkozásai. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy képtelen vagyok élvezni az előadást, mert folyamatosan adatokat keresek az agyamban és ezerrel elemzek, hanem élvezem az előbukkanó asszociációkat, az alkotó részéről tudatos vagy véletlen kulturális utalásokat, amelyek révén átlátom, megértem, hogy az előadás az európai művészet- és kultúrtörténetbe illeszkedik, sőt, annak koronként más-más köntösben visszatérő, ismétlődő témája, felvetése. Elvárom az alkotói eredetiséget, miközben arra is szükségem van, hogy a műalkotás az egyedi, kis történet szörnyűségeinél vagy éppen felemelő jelenségeinél messzebbre is mutasson.
A Boldogságkeresőkben befogadása közben élvezetes azzal is szembesülni, hogy az idő múlásával hogyan, miért és mennyire változik a boldogságkeresés intenzitása, módja, eszközrendszere, egyszerűbben fogalmazva: hol mikor mi boldogítja az embert, illetve milyen cselekvéssel, tevékenységgel, életmóddal, készítményekkel, szerekkel, cuccal stb. tud – valódi boldogság híján – kvázi boldogsághoz jutni. Györfi Csaba előadásában kiindulópont Füst Milán Boldogtalanok című drámája (1914-ben a Nyugatban jelent meg), Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című filmje (2000), továbbá inkább közvetetten, mint közvetlenül, de nyilvánvalóan Hubert Selby, a film alapját képző, 1978-ban megjelent azonos című regénye is. És mindezekre Györfi 2025-ből (ekkor mutatták be az előadást), akkori aktuális tudásával és ismereteivel tekint vissza.
A Boldogságkeresők cselekménye – egy kis szabad, egyéni fantázia mozgósításával – végig követhető. Persze nem árt hozzá (de nem kötelező), ha az ember valamennyi ismerettel rendelkezik a Füst Milán-drámáról és az Aronofsky-filmről. Utóbbi ingyen és bérmentve, magyar szinkronizálásban megtekinthető itt – előbbivel kapcsolatban pedig szerencsés helyzetben vannak azok, akik látták az Örkény István Színház szinte napra pontosan egy éve bemutatott, Bodó Viktor rendezte Boldogtalanokját. De felesleges nyomozgatásba kezdeni arról, hogy végül is mi került be a színdarabból és hogyan inspirálta a film a táncjátékot, amelynek cselekménye a drámáéhoz kötődik erősebben, aktualitásokat, hangulati hatásokat viszont inkább a filmből merít.
Füst Milánt nem szokás a naturalista írók között emlegetni, de az irodalmi stílusirányzat hatása erősen érződik az írásán, amelyben az ábrázolt család Émile Zolát idéző környezetben él. Ezt a környezetet Maxim Gorkij Éjjeli menedékhelyének eredeti, orosz címével lehetne a legjobban jellemezni: На дне – amit legegyszerűbben így lehet lefordítani: Alul. Persze az alul levés koronként és régiókként mást és mást jelent, Füst Milán hősei még csak alkoholisták, Aronofskyé eljutnak a heroinig, Györfi Csabáé alapból isznak, de ha hozzájutnak, szenvedélyesen felszívják a port is. A lényeg mindegyik esetben a boldogtalanság valósága és a boldogságkeresés módjai.
Már a nézőtérre érkezéskor láthatjuk az anya szerepében Barkóczi Rékát, aki a nyílt színen kínlódva-akciózva megteremti az előadás alaphangulatát. Viselkedése, extravagáns mozdulatai elárulják róla, hogy nem éppen egy mintaanya, de a jelenségét rögtön érdekessé az teszi, hogy mindeközben valahogy mégis szerethető. Később kiderül, hogy megbízhatatlan, szenvedélybeteg férjétől érthetően elhidegült, és a szomszéd hentesnél keres szeretetet és szenvedélyt. A Barabás Hunor által megjelenített férj- és apafigurában pozitív jellemvonást nemigen találni, talán éppen ezért is (mert negatív alakot sokkal jobb játszani), a (nép)táncos-színész szinte lubickol a szerepben: a gyengesége miatti önvád, a brutális erőszakosság és az agyatlan idiotizmus stációi között vergődik – a kortyolások és a szippantások szüneteiben.
Kerekes Dalma-Gabriella a férj fiatalokkal lakó édesanyja, a figuráját mozgásban és játékban is nagyon szélsőséges, markáns eszközökkel építi fel, igen sikeresen. Nekem többször is eszembe juttatja A vágy villamosából Blanche DuBois-t, aki szintén valamilyen elérhetetlen, régvolt, de talán nem is létezett csillogó boldogságot keres. Kitűnő és sokszínű az alakítása. A lánya, a fiatal apa húga is velük lakik, Krupár Luca játssza. Az ő karaktere sokszínűnek éppen nem mondható, mert szinte másodperc szünet nélkül, folyamatosan hulla részeg, visszatérő esésekkel, kelésekkel, akrobatikus elemekkel hihetetlenül felturbózza a játékát, de közben ügyesen elkerüli a sztereotip közhelyeket. Könnyen észrevehető, kitalálható: ő is boldogtalan.
Az előadás ékes színfoltja a bejárónő/gyerekvigyázót alakító Törteli Nadin. Csendes, de fontos szereplő, kitűnő koreográfus-rendezői ötlet, hogy időnként látványos, vágykeltő rúdtáncos-megmozdulásokkal hívja fel magára a figyelmet. Az apa nem is tud ellenállni neki. Normális és nem is boldogtalan embernek egyedül a színész-táncos Nagy László Zsolt orvosa látszik, de róla is érződik, hogy vannak titkai, lehetnek elrejtett traumái. A hentes szerepében Budapesten Györfi Csaba lépett színpadra. Alakításában a darabbéli foglalkozásának megfelelően a feldarabolható test embere, lelki problémák nemigen terhelik. Ő az általános boldogtalanság haszonélvezője.
A jelmezek és egyéb jellemzők alapján a Boldogságkeresők napjainkban játszódik. Az előadás a konkrét történet szociális gondozó által leírható tanulságain túl nyilván szimbolikus jelentéstartalmakat is megfogalmaz. Ennél azonban mindenkinek, alkotónak, befogadónak, elemzőnek egyaránt, óvakodnia kell a szájbarágástól. Nekem tetszik, hogy az egyik lehetséges „fő mondanivaló” kellő visszafogottsággal, kvázi diszkréten jelenik meg. A boldogságot a szülők, a nagyszülő, a nagynéni, a dadus nem ott keresik, ahol kéne, pedig amíg él (nem sokáig), a szemük előtt van: ki-be tologatják babakocsiban. De mintha a hagyományos, közös (családi) boldogság már nem lenne elég senkinek. Mindenki saját, testre szabott egyedit akar.
Boldogságkeresők (Nagyvárad Táncegyüttes)
Rendező: Györfi Csaba. Dramaturg: Czvikker Katalin. Jelmeztervező: Cristina Breteanu. Díszlettervező: Golicza Előd. Zene: Trabalka Cecília. Sound design: Hodu Péter.
Szereplők: Barabás Hunor, Barkóczi Réka, Kerekes Dalma–Gabriella, Krupár Luca, Nagy László Zsolt, Törteli Nadin, Györfi Csaba.
Nemzeti Táncszínház, 2026. május 6.
