Lénárt Gábor: Élettani jelentések a Budapest Táncfesztiválról
Győri Balett: A halál és a lányka; FrenÁk Társulat: F_EvER / Nemzeti Táncszínház /
Csábosan meztelen mozdulataikkal a felhevülést keresik, amely az utánzásukba életet lehelne.
A kiválasztott sorsa
A Győri Balett a Budapest Táncfesztiválon mutatta be a Nemzeti Táncszínházban Szőllősi Krisztina koreográfiáját A halál és a lányka címmel. A táncelőadásban megidézett, Matthias Claudius azonos című költeményének témája már jóval a megírása előtt megjelent a művészeti műfajokban, hiszen már a 12. században is születtek intő hangulatú versek, amelyek arra figyelmeztettek, hogy a halállal szemben a földi hívságok nem adnak védelmet. Schubert 1817-ben dalt írt a német költő verséből, majd ennek zenei témája köré komponálta a d-moll vonósnégyesét. A két versszaknyi párbeszédre, amely a felzaklatott lány elborzadásából és a halál nyugtató-hívogató válaszából áll, végül Schubert zongorára írt befejező ütemei adják meg a sejthető választ: a lány hisz a halálnak és meghajol az akarata előtt.
Szőllősi Krisztina Schubert zenéjére komponálta a sorsdöntő találkozás táncnyelvét. Rövid prológus mutatja be a lányka (Kovács Eszter) gördülékeny, hajlékony fiatalságát, akinek alakja köré egyre szűkebb kört von a fekete ruhás tánckar. Gondolatébresztők Pőcze Petra, a Széchenyi István Egyetem Design Campus hallgatójának jelmezei, mivel a táncosok többségét feketébe, míg a halál táncművész alteregóját (Luka Dimic) és a lánykát fehérbe öltözteti. Egyértelművé téve ezzel a kiválasztottságot, amely nemcsak az élet drasztikus végességét jelöli, hanem azt feltételezi, hogy a lány is kiválasztja magának a halálalakot, így kölcsönösen nem szabadulhatnak egymástól. Ennek a tragikus útvesztőnek adja érzékeny olvasatát Szőllősi koreográfiája.
A halál és a lányka / A fotó forrása a Nemzeti Táncszínház
A megfogalmazódó belső folyamatok nemcsak egy szabadulni akaró, csapdába csalt áldozati vívódást jelenítenek meg, hanem egy lépésről-lépésre formálódó ösztönös választás rajzolódik ki, amely fel is emészti a lány korábbi személyiségét. Az emberi környezettől való eltávolodás is fokozatosan válik hangsúlyossá, mivel kezdetben a halál és a lányka is a közösség részeként jelenik meg. A férfi közelségének dinamikája azonban elkezdi felülírni a női szereplő szokásos működését. A halál, miközben maga is a lány mozdulati energiájából táplálkozik, átírja a kiválasztottjának mozdulatait, így a két szereplő egyre jobban kívánni kezdi a másik mozgásvilágát.
Az átváltozási folyamatra adott csoportreakciót a barátnő (Szendrey Rebeka) szólója erősíti fel. A lánykát az egyre kevésbé befogadó környezet több alkalommal magasba emelve „mutatja fel” sorsának. A kiválasztott szereplő ekkor már szinte hisztérikusan vágyja a végső duettet, amelyben a lírai mozdulatok párhuzama fogalmazza meg az újonnan létrejött közös harmóniát.
Czibik Bence, a Széchenyi István Egyetem Design Campus hallgatója sajátos digitális látvánnyal gazdagítja az előadás értelmezési lehetőségeit. Míg a színpadon a mozdulatok fizikai jelenléte belső világokat tár fel, addig a vetítésekben egy mindig újrafogalmazódó, áramló univerzumlátvány tágítja a teret.
Nehezebben integrálható az előadás egészébe a történetmesélő halál megszemélyesítőjeként a saját hitvallása szerint „két világ között rekedt” kultinfluenszer, dr. Farkas Levente András, mert a jelenetei inkább lefékezik az előremutató táncfolyamatokat, mintsem egyértelműen unikális tartalommal egészítenék ki a színpadi történést. A műfajkeveredés elkülönülő fejezeteiben így inkább a koreográfiát élő mozdulattá formáló teljesítmény válik hangsúlyossá, amely végül Schubert dalának utolsó ütemeire reagálva, finoman lebegő tragédiát fogalmaz meg a tánc nyelvén.
A kapcsolódás illúziói
Frenák Pál Saint-Exupéry ismert regényének apropóján minden színpadi szereplőjét kis herceggé változtatja, akiknek egyéni sorstöredékei egy légüres térben villannak fel egy-egy jelenet erejéig. S mindezt úgy, hogy a színpadi alakok inkább távoli asszociációi, idegi visszhangjai az eredeti szereplőknek. Frenák kongó magányba zárja karaktereinek univerzumát, hogy úgy látsszon, mintha életjeleket mutatnának, de minden csillogásuk és mutatványuk ellenére inkább csak fuldokolnak.
F_EvER / Jurák Bettina Rose / Fotó: Mészáros Csaba
Az első kis hercegvízióként Cserháti Gergely görkorcsolyázik be szabadságot sugalló sebességgel a játék légies terébe. A szikrázóan óarany öltöny dekoratív kontrasztot teremt a sötétkéken megvilágított színpadon, mely fölött a rendezői jobbon egy nagyméretű diszkógömb gondoskodik a hangulatról (díszlet: Lassu Gergely). A gördülő energia hol elő-, hol eltűnik a hátteret takaró magas fehér szalagfüggöny rejtekében. A táncos „némaszerep” látszólag nem kapcsolódik senkihez, időnként feltűnve, szabadon bolyongó üstökösként rója a magára szabott pályáját, miközben a szférák zenéjét egy szaxofonnal teszi hallhatóvá. Cserháti rugalmasan balanszáló alakja a koreográfia felütéseként az addig láthatatlan mozgási energiát teszi érzékelhetővé. Általa telik meg dinamikával a színpad, mintegy előre vetítve a feléledő tér gravitációit. Véletlennek tetsző sorsát azonban ő sem kerülheti el. Energiavonalai beleszületnek vagy vesznek az utazás első állomásába: az egyre őrültebb szaxofon szólója belép a ráereszkedő diszkógömb szikrázó légkörébe.
Fotó: Mészáros Csaba
A koreográfia többnyire „történetmesélő” és az azok közötti „átkötő” jelenetekre épül. Ez utóbbiak korántsem a nézői figyelem pihentetésére szolgálnak. A főszereplő ezekben a színekben a forgási dinamika, a fáradhatatlan mozdulati sebesség, mely az utazás illúzióját keltő dimenzióváltás látszatát adja. Mintha arra készítenének fel, hogy a következő jelenetben egy másik szereplő szemszögéből legyen alkalmunk betekinteni egy újabb személyes univerzumba. Persze az sem kizárható, hogy mindez tudatos alkotói megtévesztés, és egy lépést sem mozdulunk előre, vagyis a látottak csak a fejlődés illúziói, a kudarcra ítélt „történetek” ismétlődése.
A következő színben egy arany lepellel leterített kanapé úszik le a magasból, felette azonos tempóban egy felfüggesztett áldozat süllyed alá. A hozzá tartozó nő a nézők közül áll fel, és a díványon megformálódik az ölébe ereszkedő férfival a piéta. A férfi teste megfeszül, mint a festményeken, majd a nő a színpad előterébe lépve gépiesen szaggatott mozdulatokkal követi el az eredendő bűnöket. Ez azonban nem az a Paradicsom, amely ismerős lehet; plasztikból van, melyben az arany csillogás az úr, és stroboszkóp-szaggatottság jelzi a nem emberit. Ebben a térben a jézusi alak nem feláldozza, hanem inkább likvidálja magát, mielőtt még elkezdődhetne a története.
Fotó: Mészáros Csaba
Olyan helyzetek váltják egymást, melyeknek úgy tűnik, csak jelenük van, de múltjuk, jövőjük, folyamatosságuk nincs. Az egyik színben négy kis hercegparókás szereplő jelenik meg, miközben a dekoratív nőalak (Jurák Bettina Rose) – akár a kígyó is lehetne – a Fever című dalra tátog. A négy göndör-boglyas annyira másolja egymás mozdulatait, hogy úgy is tűnhetnek, mintha csupán önnön tükörképeik lennének. Csábosan meztelen mozdulataikkal a felhevülést keresik, amely az utánzásukba életet lehelne. A felpezsdülés helyett azonban csak túladagolásra lelnek, melynek fojtogatása a földre kényszeríti őket. A koreográfia további illúzióvesztő képei – a kietlen szerelemről, a szorongó rémálmok félig éber delíriumáról, a rókavadászatba torkolló állatias üzekedésről, a vadász megközelíthetetlen dühéről, az akrobatikus rózsatánc magasban megfogalmazódó elérhetetlenségéről – nem mélylélektani jelentések, hanem kilátástalan vákuumba fogalmazott diagnózisok. Feloldásnak tetsző fináléjuk csak a néző iránti kegyelmi gesztus, amely korántsem feloldozó, inkább figyelemelterelő művelet. Lehet ebben egy flitteres csillogáson keresztül megfogalmazott irónia is a világ megfejthetőségéről, hiszen a koreográfia véletlennek tűnő, arctalan emberközelségű asszociációi olyan testi látomások, amelyek szenvedélyétől leginkább csak fázni lehet.
A halál és a lányka
Az előadás látványvilága a Győri Széchenyi István Egyetem Design Campus hallgatóinak tervei alapján valósult meg. Asszisztens: Szalai Judit. Látványterv: Czibik Bence eh. Széchenyi István Egyetem Design Campus. Jelmezterv: Pőcze Petra eh. Széchenyi István Egyetem Design Campus. Vizuál: Lepsényi Imre. Jelmezfelelős: Nagyné Vass Katalin. Világítás: Pongrácz Bálint. Dramaturg: Csepi Alexandra. Zene: Franz Schubert. Koreográfus: Szőllősi Krisztina.
Táncolják a Győri Balett táncművészei, közreműködő Dr. Farkas Levente András
Nemzeti Táncszínház, 2026. május 5.
F_EvER (FrenÁk Társulat)
Zenei szerkesztő: Hunyadi Máté. Dramaturg: dr. Horváth Nóra. Díszlet: Lassu Gergely. Látvány jelmez: Victoria Frenák. Színpadmester: Filep Balázs. Alpintechnika: Zoltai György. Fénytechnika: Pető József. Hangtechnika: Fekete Mátyás. Koncepció, koreográfia: FrenÁk.
Táncosok: Árvay-Vass Léna, Buda Balázs, Cserháti Gergely, Deák Kristóf, Jurák Bettina Rose, Kovács Mátyás, Szlavkovszki Zsolt, Tran Viktória.Nemzeti Táncszínház, 2026. június 7.
Budapest Táncfesztivál 2026
