Kevés a dobbantás és a megdöbbentés
Vida Virág kritikája az Axis Mundiról
A jelmezben mindenki a stilizáltságra törekedett, volt, aki a zenét gondolta újra, mások kortárs tartalmakat töltöttek a kor ütötte hiátusokba. A dobbantást többen is elhagyták, de nem mindenkinek sikerült helyette izgalmas, új eszközt vagy formát találnia.
Vida Virág kritikája az Axis Mundiról
A jelmezben mindenki a stilizáltságra törekedett, volt, aki a zenét gondolta újra, mások kortárs tartalmakat töltöttek a kor ütötte hiátusokba. A dobbantást többen is elhagyták, de nem mindenkinek sikerült helyette izgalmas, új eszközt vagy formát találnia.
Egyszer találkoztam Törökországban egy magyar néptáncegyüttessel, amelynek tagjai komoly vitába keveredtek a fesztivál szervezőivel, mert nem voltak hajlandóak füvön táncolni. Az együttesvezető érve az volt, hogy a hangot elnyelő, puha fű éppen a magyar néptánc egyik jellegzetességétől, a dobbantásoktól fosztja meg a táncot. A magyar tánc ritmikájában nem csak a csapásolás, hanem a dobbantás is kiemelkedő szerephez jut; ezért is meglepő, amikor a néptáncot a kortárs tánccal ötvöző fiatal alkotók lemondanak erről a karakterjegyről. A Magyar Táncműhely (R)Evolúció programjának koreográfusai más-más úton indultak el a tradíció megújításában. A jelmezben mindenki a stilizáltságra törekedett, volt, aki a zenét gondolta újra, mások kortárs tartalmakat töltöttek a kor ütötte hiátusokba. A dobbantást többen is elhagyták, de nem mindenkinek sikerült helyette izgalmas, új eszközt vagy formát találnia.
Nem túl biztató nyitányként egy duettet láthatunk, amelyben – az ajánló szerint – A Nap és a Hold szerelme elevenedik meg. Vincze Levente azonban nem tud újat mondani a témában, hacsak azt nem, hogy a Nap a természet törvényeinek ellentmondva, egyszer mégis eléri a Holdat, és örök keringésük rövid egybekelésükkel pecsételődik meg. A koreográfus nyilván a hajnali égen és az esti szürkületben egyszerre felkúszó égitestek metaforáját kívánta színpadra alkalmazni, ám ebben az esetben talán nem a kontakttánc elemei és a legegyszerűbb térben mozgatás – mint például a fénykör körül egymás üldözése – lett volna a legkívánatosabb formai megoldás. Bednai Nikolett büszke tartása, pontos munkája, rebbenő kék szoknyája némiképp ellenpontozza az eredeti koreográfiai ötlet hiányát, Vincze Levente hasonlóan pontos, ám előadóként sem nyűgöz le.
A Nap és a Hold szerelme
fotók: Czitrovszky Balázs
A 3 ballada sokat sejtető, érdekes térszervezéssel induló nyitókép után hamar veszít az erejéből, és az est leggyengébbre sikeredett produkciója lesz. A történetmesélést feltételező cím ellenére egyáltalán nem könnyű cselekményszálakat találni és követni a darabban, de ez még a legkisebb gond. A nagyobb az, hogy a koreográfus, Kiss Gergely nincsen tisztában alapvető színpadi szabályokkal és dramaturgiai formákkal. Az előadás ezáltal szétesővé válik, a jelenetek között alig találni kohéziót, és amit találunk (pl. a pingponglabdák visszatérő szerepeltetését), azt is nehezen illeszthetjük be ebbe az elnagyolt és hézagos mozaikképbe. Az alkotó mintha szemezgetett volna a különböző műfajok eszköztárából – a botos tánctól a cirkuszi zsonglőrszámon át a szájharmonikás mozgásszínházig sok mindent láthatunk –, de mindez oly felszínes marad, hogy az előadás egyetlen erényét az egymással összhangban lévő, barna jelmez adja.
3 ballada
Karé Árpád koreográfiája, a négy férfitáncosra szabott Ódon sugallat sokkal egységesebb látványvilágú, keretes kompozíció. Tisztességes, ám nem túl izgalmas munka. A négy férfi kimért, lassú, alig látható mozdulatokkal indul a tér centruma felé, hogy ott szinkronba rendeződve, fokozatosan felerősítsék mozdulataikat. Amikor megszületik köztük az egységből fakadó erő, akkor a koreográfus felbontja a közösséget, és a szinkron megtörésével lehetőséget hagy az egyéni megmutatkozásokra. A koreográfia ismeretében a címválasztás nem szerencsés, mert túlságosan széles spektrumot fog át, ezáltal elvész a kapcsolat a mű és a cím között.
Ágfalvi György – az Örök harc című munkája alapján – markáns karakterű koreográfus, aki szépen felépített darabjában jól vezeti alkalmi társulatát. A három pár nőalakjai hosszú bordó ruhájukban, merev férfikarok alkotta kötésekben, feszesen suhannak a térben. Mintha egy furcsa bál képei peregnének, elfojtott indulatok, levegőben vibráló feszültség lengi be termet, amit később férfi mellkason csapódó női tenyér, dübörgő dobbantások, levegőben megfogott mozdulatok tesznek valódi ütközetté. Ágfalvai egyike azoknak a koreográfusoknak, akik nem erőltetik a kortárs mozdulatvilágot (meghagyják a dobbantásokat is), és mégis újszerű látásmóddal képesek megújítani a tradíciókat. Merész ötlettel a magyar népdalból francia sanzonra vált, és megmutatja, hogy a formanyelv működik más korba és időbe ágyazva is. Táncosai bíznak benne, magabiztos eltökéltséggel, meggyőzően tolmácsolják gondolatait a férfi-nő örök harcáról.
Phaino
A Phaino egy másik generációhoz tartozó izgalmas és szikár előadó munkáját, Ladányi Andrea darabját idézi meg. Pontosabban azt, ahogyan annak idején a zenéhez, a dobokhoz és Borlai Gergőhöz viszonyult. Lehet, Gera Anita nem is látta a BL-t, mégis Ladányival azonos mezsgyén indul el, és kísérletezése végig hasonló úton vezeti. Szuggesztív személyisége is jó alap ahhoz, hogy jeles elődje nyomdokaiba léphessen, és érdekes, keserédes, konfliktusokkal teli előadói alkata által egyéni felhangot kapjon a dialógusba rendezett, néptánc-mozdulatokkal fűszerezett és nagy dinamikai váltásokkal feszültté tett (inkább) kortárs koreográfia. A gondolatiságot – ellentétben az Ódon sugallattal – a jól választott cím adja; a Phaino a vallásos irodalom terminológiájában fordul elő, jelentése „fényhozó", ez által Isten allegóriája. A dobos, Miklós Szilveszter mindvégig alárendelt partnerszerepe és a táncosnő könnyű fehér muszlin jelmeze is ezt a transzcendens utalást hangsúlyozza – jelentőssé emelve a koreográfiát.
6. nap
Nemes Szilvia munkája, az A 6. nap után egészen más kontextusba helyezi a színpadon helyet foglaló zenészek és táncosok viszonyát. A tér középső traktusában, de szélen elhelyezett énekesek hagyományos módon vannak jelen a játéktérben. Szerepük nem több mint zenével kísérni a táncosokat, látványuk pedig csak díszíti a színpadot. A teremtés Ádámja és Évája mintha már a bűnbeesés utáni stációjában lenne, élénkvörös ruhájukban, egymás örökös macska-egér harcában maga a megtestesült bujaság. A koreográfus a kezdőképben röviden magyarázza a nő teremtését; ötletes megoldás, ahogyan Éva kikúszik Ádám alól, azaz oldalbordájából „születik meg". Nemes Szilvia kicsit esetlen, merev, de annál fürgébb mozgása védjegyévé válik és gegekre építő koreográfiában, és a férfival mindig civakodó nő prototípusa lesz. A koreográfus könnyeden bánik a formanyelvvel, inkább a férfi táncában uralkodik a magyar néptánc, a nőnek meghagyja a törzsi termékenységi táncok széttett lábú mozdulatait. Érdekes elképzelés és meglepően jól illeszkedik a népzenei hangszerek ritmusaihoz. A mezítlábas táncosok értelemszerűen szintén lemondanak a dobbantás adta ritmikai lehetőségekről. A végkicsengés mégis borús, mert a pár sokszori egymásra találása ellenére sem képes azonos úton továbbmenni, elhidegülnek egymástól.
A Magyar Táncműhely-(R)Evolution fiatal alkotói útkeresők, akik óvatosan kísérleteznek a műfajok ötvözésével. Igazán erős acélötvözetet még nem találtak, de van, aki a tüzet már felfedezte.
Axis Mundi (Magyar Táncműhely-(R)Evolúció)
A Nap és a Hold szerelme
Koreográfus: Vincze Levente. Előadók: Bednai Nikolett, Vincze Levente.
3 ballada
Koreográfus: Kiss Gergely. Előadók: Bacsó Lilla, Lakatos Marianna, Aranyos István, Kiss Gergely, Fekete Bence.
Ódon sugallat
Koreográfus: Karé Árpád. Előadók: Karé Árpád, Magyar József, Paragi Zoltán, Szűcs Gábor.
Örök harc
Koreográfus: Ágfalvi György. Előadók: Kulcsár Klára, Lévay Andrea, Szilágyi Adrienn, Ágfalvi György, Kiss Balázs, Mihalovics Márk.
Phainó
Koreográfus: Gera Anita. Előadók: Gera Anita, Miklós Szilveszter (dobok).
A 6. nap után
Koreográfus: Nemes Szilvia. Előadók: Csaba Zsolt, Nemes Szilvia, Palyov Attila, Tintér Gabriella.
Rendező: Gera Anita. Tanácsadók: Goda Gábor, Horváth Csaba, Juhász Zsolt, Kovács Gerzson Péter, Mihályi Gábor.
Szkéné Színház, 2012. március 6.
