Áhítat, rítus, latin...
Lőrinc Katalin kritikája a Compagnia EgriBianco Danza vendégszerepléséről
...kész csoda, hogy az idei Budapest Táncfesztivál hat napjából kettőn külföldi meghívottaknak is örülhetünk.
Lőrinc Katalin kritikája a Compagnia EgriBianco Danza vendégszerepléséről
...kész csoda, hogy az idei Budapest Táncfesztivál hat napjából kettőn külföldi meghívottaknak is örülhetünk.
Fesztiváljaink (akár színházi, zenei, tánc vagy összművészeti, akár tavaszi vagy őszi) zsugorodnak... A finanszírozási nehézségek nemcsak a napok számát nyirbálják, de a külföldi vendégekét is – hogy a fesztiválok által létrehozott saját produkciókról már ne is essék szó... Így aztán kész csoda, hogy az idei Budapest Táncfesztivál hat napjából kettőn külföldi meghívottaknak is örülhetünk.
Igaz, Susanna Egri, az EgriBianco Danza alapító igazgatója magyar: Berczik-tanítvány volt. De már sok-sok évtizede Olaszországban, Torinóban tevékenykedik: ott vezet iskolát és társulatot. Lelkes kis csapata, mind a nyolc táncosa viszont olasz, élükön a vezető koreográfussal, Raphael Biancóval.
A fesztivál nyitónapján a Várszínházban a nyolc táncos három rövid darabot mutatott be, könnyed, emészthető estet, melynek befogadása a néző felé nem támasztott különösebb kihívásokat: egy fárasztó hétköznap könnyed, esztétikus lezárásának éppen megfelelt. Mindenesetre zeneileg csupa favorit: Arvo Pärt, Igor Sztravinszkij, Cesaria Evora.
fotók: Budapest Táncfesztivál
A Da Nobis Pacem az észt zeneszerző ihletett, hol lendületesebb, de inkább elmélyülten lírai alkotásának tételeire készült. Dicsérendő a szín egyszerűsége: néhány dobozból és két nagyobb, állítható elemből tolható-rakható össze, és szedhető ismét darabjaira a színpad berendezése. A jelenetek szerveződésének is formai alkotó eleme a dobozok mozgása: rajtuk, velük, alattuk, mellettük kerültek a táncosok egymással kapcsolatba. Az áhítatos, közös unisono mozgássor bomlik fel előbb fiúk-lányok csoportokra, majd duettekre, trióra, szólóra: hol lelkes optimizmus „hangján", hol teljesen elvontan, netán melankolikusan. A darab mottója a béke, a békesség kutatása, de az előadás szerencsére nem narrálja túl témáját: hagyja, hogy szép, fiatal testek mozgása vezesse figyelmünket. A darab immár veretesnek számító, a múlt század 70-80-as éveinek (Jíri Kylián, Mats Ek) stílusára emlékeztető mozgásanyagból építkezik: neoklasszika, Graham, Cunningham, a már hagyományosnak mondható modern/kortárs technikai jegyek uralják. Nincs is ezzel gond: a táncosok értik, érzik ezt a nyelvet, megfelelő színvonalon adják elő. Bianco mozaikszerűen szerkeszt (tetszés szerint egymás mellé tehető, vagy másként sorolható rövid – zenei egységnyi – tételekben); így talán nem is kellene kifogást emelni amiatt, hogy darabjának nincs „rendes" befejezése...
A Les Noces-ban Sztravinszkij híres-szép opusának tematikus vonala már „parancsoló" szerkesztési elv: Bianco követi is a korabeli librettó (a házasodás körüli szertartássor) fő vonulatait. Tisztán láthatjuk külön a leány, majd külön a fiú búcsúját a leány és legény mivolttól, a közeli rokonság (de nyugodtan mondható: a társadalom) közegében. A búcsú valójában saját addigi önmaguktól vétetik, némi szorongással, ám valamelyest szükségszerű nyitottsággal a jövő felé, hogy aztán a szokásos ceremóniasoron átlépdelve (belső kételyeiket és vágyszilánkjaikat meg-megláttatva) eljussanak az esküvői harangszóig. Bianco kezét itt a zenemű vezeti, és szerencsésen hagyja is magát, nem tesz semmilyen erőszakot a szép, immár nem egy koreográfiai újrafogalmazást megért darabon. Az est legsikerültebb alkotása mozgásnyelvében is megfelel a zene-szöveg (s a megénekelt történet) dinamikáinak. Látványeszközei tiszták, egyszerűek: a testszínű, valamint fekete-fehér, a testet többnyire szabadon láttató öltözékek nem szolgálnak konkrétumokkal. Egy nagy, hófehér lepedő végig, jelenetről-jelenetre szimbólumként funkcionál. Hol öltözék, hol menedék, hol összeköt, hol elválaszt, hogy végül az utolsó, mindent megpecsételő aktusnál a menyasszony óriási – fél színpadot betöltő – fátylaként láthassuk utoljára. Díszletként is csak néhány, feketében tartott fabútor szolgál, melyet a táncosok maguk is tudnak mozgatni, ide-oda forgatni, annak függvényében, hogy mikor milyen jellegű teret kell egy-egy jelenet köré „szolgáltatniuk". A szereplők kiválasztása szerencsés: a társulatnak négy férfi és négy női tagja van, s mindkét nemből a legártatlanabb, legfiatalabb látszatát kínáló alkatot szemelte ki a koreográfus a főszerepekre – akik mindemellett szépen, plasztikusan táncolnak. Kár, hogy nem ez a mű zárta az estet (mert ennek legutolsó pillanata is méltó záró kép). A harmadik darab ugyanis – bármennyire is „fináléjellegű" – nem szolgálja jól az előadás egészét.
Az Amor di Mundo, az életkedv, a fiatalság, kacérság jelszavaira kihegyezett szvit, az első egyfelvonásoshoz hasonlóan, mozaikszerűen van szerkesztve. Temperamentumos, fülbemászó, andalító – s más efféle jelzőkkel illethetnénk Cesaria Evora népszerű dalait; erre aztán tényleg jóleshet „rázni", „csörögni". De amilyen fegyelmezetten, plasztikusan rajzolták fel testükkel a táncosok az előző darabok mintáit, olyannyira képtelennek tűnnek egy nyilvános, vérbő lazulásra, és úgy tűnik, az életkedvet dicsőítő darabban inkább kellemetlenül érzik magukat a színpadon. Merev, erőltetett mosolyaik inkább árulkodnak feszélyezettségről, mint arról, hogy most aztán igazán, korlátozások nélkül megmutathatják magukat. Mindenkinek jut egy kis szóló (van, akié ihletettebb, egyénibb, s van, akiről a koreográfusnak nemigen jutott eszébe semmi). A latin dallamokra azonban – ha jól ismertem fel – könnyed rumbát, de mindenképp a karibi mozgásvilág esszenciális jelenlétét kéri csapatától az alkotó, s az bizony utánozva nem ugyanolyan. A táncosok ezt érzik is, és szemmel láthatólag kicsit zavarban is vannak. (Sokkal inkább otthon érzik magukat a refrénként vissza-visszatérő vízcsobogás hangjának költőibb atmoszférájában.)
Az egyenkénti szólós-elköszönős tapsrend kedves ötlet, de az etűd rövidségéhez képest aránytalanul hosszadalmas. Ennyi tapsot már csak a rokonszenv képes kihozni a nézőkből. A rokonszenv felkeltése persze nem kis érdem, s a torinóiaknak ez sikerült is.
Da Nobis Pacem / Les Noces / Amor di Mundo (Compagnia EgriBianco Danza)
Nemzeti Táncszínház, 2012. április 24.
Budapest Táncfesztivál
