Egy országban több valóság
Szoboszlai Annamária kritikája a Magyar Graffitiról
Sok a jelenet, sok az absztrakt-összetett kép, sok az anyag – és ekképp kevés. Elkélne némi sűrítés, vágás, hogy a kicsavarodó nemzeti identitástudatot iróniával és kritikával szemlélő darab igazán ütős legyen.
Szoboszlai Annamária kritikája a Magyar Graffitiról
Sok a jelenet, sok az absztrakt-összetett kép, sok az anyag – és ekképp kevés. Elkélne némi sűrítés, vágás, hogy a kicsavarodó nemzeti identitástudatot iróniával és kritikával szemlélő darab igazán ütős legyen.
Bár a Magyar Graffiti újabb példája a Duna Táncegyüttes művészeti vezetőjét-koreográfusát, Juhász Zsoltot jellemző – a magyar néptánc-hagyományokat a kortárs esztétikával ötvöző – fogalmazásmódnak, a Bartók Táncszínház számára készített előadás igazi tétje ez esetben mégsem a megkezdett kereső-kutató úton való messzebb jutás. Hanem sokkal inkább az, hogy a figyelemre méltó progresszív művészeti hagyományokkal rendelkező város (1974-ben itt jött létre Magyarország egyetlen fémszobrász telepe) hogyan fogadja a táncban folyamatosan jelenlévő – de vidéken kevésbé látható, és tartalmát tekintve néha irreleváns – újító esztétikai törekvéseket; másfelől pedig, hogy a dunaújvárosi Táncszínházzal nem először dolgozó koreográfus (lásd: Álom-álom kitalálom, Várakozók) hogyan képes együtt mozgatni a különféle táncos képzettséggel rendelkező előadókat.
fotók: Ady Géza
A Bartók Színház stúdiójában ezúttal a hosszanti fal mentén alakították ki a nézőteret. Mintha egy divatbemutató kifutóján sorjáznánk – pontosabban annak csak egyik oldalán, szemben a grafitszürke borítású hátsó fallal, az ugyancsak szürke bejárati ajtókkal és az ajtóktól a nézőtérig keskeny sávban futó fehér szőnyegcsíkkal. Praktikus a fehér szőnyeg, a nézők nem koszolják be utcai cipőikben a táncteret, miközben elhaladnak a termet lassú gyaloglással át-átszelő táncosok között, s helyet foglalnak. Van ebben valami ünnepélyes komolyság: fehér a fekete táncszőnyegen, monoton haladó férfiak és nők sötét zakóban és elegáns fémes hatású kosztümfelsőben, népi-magyaros ihletésű díszítés a testhez álló mini ruhákon, időtlenséget árasztó zenei alap (Bakai Márton szerzeménye). Ez utóbbival éles ellentétben kintről idegesítőn szól a harsány rap (Subbassmonster). Mintha egy technikus feledékenységében nem kapcsolta volna ki a rádióját – holott nyilvánvaló, hogy a szimultán hanghatás szándékos.
A különböző irányokban – hosszában, széltében, csigavonalakban – bejárt teret határoló szürke falak a közönség oldalával kiegészülve a szabadságot behatároló korlátként funkcionálnak: a táncosok nemegyszer rajtuk puffannak, rájuk tapadnak, azt döngetik, akár még a fejükkel is. Hiába dobják le magukról a darab egy bizonyos pontján a szűkebb mozgásra kényszerítő „formakabátjukat", hiába „vetkőznek ki" egyik vagy másik mozgásformából is, és öltenek magukra újabbat, egy ízben spicc-cipővel is kiegészítve, nem jutnak sehová, a kezdőkép megegyezik a záróval: fal mellett álló, falat támasztó emberek csoportja. Mintha kivégzésükre várakoznának. Vagy ötperces cigarettaszünetüket tartanák a multi háza előtt, a napon. Ki-ki vérmérséklete szerint élheti bele magát ebbe vagy abba az állapotba. Egyébként is jellemző, hogy a táncosok arca egészen különböző történeteket közvetít a néző felé. Zavarba ejtő módon különbözőt, kivált igaz ez a lányok csoportjára, ahol a rémeket látó, tágra nyílt szemektől a jégtündéren át a közömbösségig terjed a kifejezéstartomány. A férfiak e tekintetben – mint ahogy tánctudás tekintetében is – sokkal homogénebb, megbízhatóbb erővel vannak jelen a színpadon. Az ő testükön elsősorban a néptánc elemeit hagyja érvényesülni a koreográfus, míg a lányokra jóval eklektikusabb mozgásanyagot bíz.
Miközben nézem a kidőlt faként földre puffanó táncosokat, az önostorozó mozdulatokat, a falon nagyra növő árnyakat, az idétlenségében kifejező vonatozást, a lányokat körömcipős rongybabaként rángató fiúkat, a közönséggel hosszú, közvetlen szemkontaktust kereső szereplőket, és persze a divatbemutatók világát minduntalan felidéző hanyag-jelentőségteljes sétát, Kovács Gerzson Péter Profanájának szellemét vélem lebegni a Graffiti felett. Csak éppen erősen népi barokkossá bodorítva.
Sok a jelenet, sok az absztrakt-összetett kép, sok az anyag – és ekképp kevés. Elkélne némi sűrítés, vágás, hogy a kicsavarodó nemzeti identitástudatot iróniával és kritikával szemlélő darab igazán ütős legyen. Mindezen túl izgalmas látni, hogyan értelmeződik egy kortárstánc színezetű anyag egy vidéki társulat előadásában. Miként erősödnek fel, telnek meg tartalommal a budapesti színpadokon unalomig látott mozdulatsablonok, illetve hogy milyen üres tud lenni egy jól megtalált kép, ha az előadó nincs tudatában annak, amit életre kelt. Mert nem ugyanazt a valóságot éli meg (térben sem), mint a rendező.
Magyar Graffiti
Zene: Bakai Márton. Jelmez: Kiss Zsuzsanna. Fény: Lendvai Károly. Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt.
Dunaújvárosi Bartók Táncszínház, 2012. május 4.
