Bocskó maci és a pukifólia-mellény
Sárosi Emőke kritikája a Belső gyermekről
Simányi Zsuzsanna koreográfiája stilizáltan mutatja a táncművészet széles spektrumának lebutított, közérthető szegmenseit – ezt értik ma, ez eladható és fogyasztható.
Sárosi Emőke kritikája a Belső gyermekről
Simányi Zsuzsanna koreográfiája stilizáltan mutatja a táncművészet széles spektrumának lebutított, közérthető szegmenseit – ezt értik ma, ez eladható és fogyasztható.
Hazugság, megélhetés, állami tender. Fantázia, valóság, börtönpszichológus. A Pulzus Társulás – 2010 júniusa óta működő projekt színház, akik tudják, hogy „színházzal foglalkozni hatalmas felelősség" – legújabb bemutatója, a Belső gyermek a Bethlen Téri Színházban mesél napjaink fantáziahiányáról egy tudathasadt világon keresztül.
Filmszerű, töredékes jelenetekből áll össze egy történet, amelynek szereplői Bolygóssy Botond négyéves és felnőtt énje, valamint Bocskó, a nagy fehér plüssmaci. A kisfiút a Nemzet Óvodájában felejtik, ahol a dajka és az óvónő feszült, durva viszonyából a fantázia biztonságába menekül, így lesz lényének része a medve, amiről a felnőtt férfi mit sem sejt mindaddig, amíg meg nem jelenik elméjében a régi barát. A hallucináció épp jókor érkezik, hisz Botond egy hazugságokból élő vállalatnál szeretne tisztes megélhetéshez jutni, így a színes-szagos prezentációhoz – az embereknek igazzá legitimálva kell eladni a hazugságot, hiszen a nyolcszázmilliós állami tendert megnyerve, csak így manipulálható a világ, és lesz sikeres a cég – Bocskó jelenléte és a hozzá kapcsolódó emlékek is hozzájárulnak.
Ez a prezentáció az egyetlen táncos-mozgásos rész az előadásban. Többféle műfajban hirdeti a belsőgyermek megtalálásának fontosságát: néptánc, rap, pop, hip hop, valamint a musicalek lágy vonaglása, amelyek lefedik a társadalmi érdeklődést, a mozgás nyelvén szólítva meg a vevőközönséget. Simányi Zsuzsanna koreográfiája stilizáltan mutatja a táncművészet széles spektrumának lebutított, közérthető szegmenseit – ezt értik ma, ez eladható és fogyasztható. A hazugság és a művészet ősi kapcsolata jelenik meg a táncbetétekben: az illúzió, a csoda itt negatív értelemben, egyfajta jelenkori bírálatként a tömegigényt kiszolgáló média szolgálatában áll.
A talmi illúzió sikerére a valóság fricskája, hogy Botond számára kiderül (főnöknője önértékelési problémákkal küzdő rezidens lánya közli vele), hogy gyógyíthatatlan beteg – vagy egyszerűen kóros, beszámíthatatlan hazudozó. Élete, álma (sajtószóvivőnek lenni) összeomlik, és a börtönpszichológus az esetén keresztül akarja elérni a professor emeritus címet. Diagnózis nincs, csupán a tény: Botond számára a határtalan fantázia a legfontosabb, mert akkor érzi, hogy él. Ötvenhatszor tört be óvodákba – nem rabol, gyilkol, csak ott alszik – regresszálódva gyermeki énjéhez, a biztonságba, ahol valaki, Bocskó, a plüss maci, igazán szerette. Egész eddigi világa puszta fantáziává válik: a munkája, az orvosa, a dajkája, az óvónője mind csupán határtalan képzelőerejének és tudathasadásának terméke. A pszichológus (a Nagy Testvér) hangja ráébresztve a valóságra, a hasznot hajtó hangyalétbe, a társadalomba való visszaintegrálást szorgalmazná, de ahhoz meg kell ölnie Bocskót, azaz a benne élő pukifólia-mellényes négyévest. Botond erre képtelen, így története körbeér.
Az erőteljes társadalomkritikai attitűddel bíró előadás egy keresztúton, pukifóliás gyermekjátszó-szőnyeggel borított területen történik, a sorsfordító élethelyzetek állomásainál: óvoda, munkahely, kórház, börtön. Korlátok, határok, emberi érzelmek nélkül. Valahol a rideg valóság és a túlburjánzó, önmagába zárt fantázia között.
Belső gyermek
Dramaturg: Bíró Dénes. Zene: Bartók György. Látvány/jelmez: Erdei Ildikó Virág. Mozgás: Simányi Zsuzsanna. Írta és rendezte: Kiss Márton.
Szereplők: Bartsch Kata, Guary Szandra, Kroó Balázs.
Bethlen Téri Színház, 2012. május 29.
