Szeretni jöttem, nem dicsérni
Kutszegi Csaba kritikája a Tántorgókról
A kitűnő táncok mellett nagyon tetszett az erőteljes, szimpatikusan nyers, helyenként kifejezetten expresszív színészi játék. A legjobb példa erre az Újvilágba érkezés utáni regisztráció és orvosi vizsgálat.
Kutszegi Csaba kritikája a Tántorgókról
A kitűnő táncok mellett nagyon tetszett az erőteljes, szimpatikusan nyers, helyenként kifejezetten expresszív színészi játék. A legjobb példa erre az Újvilágba érkezés utáni regisztráció és orvosi vizsgálat.
Ha két szóban kellene meghatároznom, milyennek találom a Fitos Dezső Társulat Tántorgók-bemutatóját, rávágnám: zavarba ejtőnek. Nehéz ugyanis eldöntenem, hogy a produkció jó kritikát érdemel-e, vagy sem. Mert maga az előadás, a koreográfia és a rendezés egésze és egyes részletei, valamint a szereplők teljesítménye csak felsőfokban méltatható, de a műfajjal, jelesül annak korszerűségi fokával komoly gondjaim vannak. Biztos vagyok benne, hogy ez részemről nem posztmodern nyavalygás, mert elvitathatatlan: ami egyszer jó és korszerű volt, az egy idő után érdektelenné válik.
És erre rengeteg példa hozható a tánc- és a társművészetek területéről, meg az életből is. Mert aki azt vallja, hogy eleink táncait a színpadon most is 150-200 éves formájukban, és eredeti funkcióikat megtartva kellene bemutatni, az sem gondolja komolyan, hogy önterülő aljzatkiegyenlítő helyett ma is csizmatalppal kellene egyenletesre döngölni a garázs friss betonját, arról nem is beszélve, hogy a hagyományok makulátlan megőrzését szorgalmazók sem postakocsival zötyögnek manapság, ha Lappföldre vagy a cseremiszek fővárosába kell sietniük néprajzos konferenciára.
A Tántorgók műfaja persze nem olyan régi. A történetmesélő cselekményes táncjátékok nálunk a XX. század második felében kezdtek (újra) divatba jönni – néptáncban, balettban egyaránt. A modern balett és a nyolcvanas-kilencvenes években megerősödött kortárs tánc aztán hadat üzent a lineáris cselekményességnek, de a sztori nem adja meg egykönnyen magát: legalább foszlányokban, ha fragmentáltan is, de meg-megjelenik a korszerűségre törekvő koreográfiákban is. A Tántorgókban azonban, ha a sűrítés eszközét intenzíven is használja a dramaturg, a cselekményszál egyszerű, lineáris. Az ábrázolásmód, a közelítés a témához realista igényű (még akkor is, ha a tánc természetesen eleve erősen stilizál). A Tántorgókban még annyi tér- és idősík-eltolás, vagy rögvalósággal ellenpontozó irrealitás sem fedezhető fel, mint amennyi az előző, Nemzeti Táncszínházban bemutatott Fitos-koreográfiában, A suszter álmában mesés bájjal megjelenik. És ha jól emlékszem, az általam a szolnoki versenyen látott Nagyapám emlékére című etűdben is jóval több szimbolikus elem szerepelt.
A Tántorgók tehát a realisztikusan cselekményábrázoló táncjátékok hagyományát követi, abban azonban biztos vagyok, hogy ez az út nem a megújulás, nem a jövő felé vezet, vitatkozni csak azon lehetne, érdemes-e errefelé néha egy-egy kitérőt tenni (miért nem lenne érdemes?). A realisztikus cselekményábrázolás azért nem lehet a jövő fogalmazásmódja, mert a felpörgő trendi irrealitás és/vagy a látványos külsőségek iránt megmutatkozó nézői igény előbb-utóbb (inkább előbb) törvényszerűen szűknek találja a kvázi-reális kereteket. Számos példa mutatkozik arra, hogy a koreográfusok nem tudnak eme nézői igények mellett reflektálatlanul tovahaladni, a realizmus ezért tűnik el (vagy alakul át) a legtöbb művészeti ág valamennyi műfajában, ugyanis az igényes mondandó kortárs (vagy posztmodern) formákat kezd keresgélni, a történetmesélés tartalma pedig napjainkban általában elsilányul, témája kitágul a show-biznisz igényeinek jobban megfelelő irrealitás felé.
A Tántorgók ez utóbbiaktól mentes. A rendezés nem keresgél kényszeresen posztmodern formákat, a sztori nem silány (sőt: érdekes-tartalmas), és látványos külsőségek miatt nem tágul ki az irrealitásba. Az előadás tulajdonképpen nem szakad el egy percre sem a rögvalóságtól, viszont szép számmal tartalmaz lírai és katartikus pillanatokat.
fotók: Majnik Zsolt
Az előadás legfőbb értéke azonban a magas színvonalon bemutatott, míves autentikus néptánc. A táncok eredeti környezetükhöz képest merőben új kontextusban jelennek meg, az Amerikába kivándorolt magyar legények például szving alapra is makulátlan magyart (vagy egyéb Kárpát-medenceit) lejtenek. A zenei szerkesztést viszont kicsit kézműves-színjátszós színvonalúnak gondolom, Dvořák Újvilág-szimfóniája és Gershwin Kék rapszódiája azért eléggé banális keresetlenséggel jelenik meg a darabban (de kétségtelen: egyértelműen utal a cselekmény éppeni lényeges fordulatára). Nem nyerte el a tetszésemet a (fél) play backről felhangzó éneklés sem, annál is inkább nem, mert az előadás vége felé ellenpéldaként hallható élő énekhang sokkal hatásosabb. A díszletezés, kellékhasználat viszont ügyes. A nagy utazóládákat, az összeszögelt palánkokat, pallókat variábilisan mozgatják a szereplők, segítségükkel pillanatok alatt épül fel egy-egy új helyszín, egyes elemek szimbolikus jelentést is kapnak. Jó, és arányosan van használva az árnyképvetítés is. A kitűnő táncok mellett nagyon tetszett az erőteljes, szimpatikusan nyers, helyenként kifejezetten expresszív színészi játék. A legjobb példa erre az Újvilágba érkezés utáni regisztráció és orvosi vizsgálat. A vödrös bányásztánc pedig tánc, játék, ritmusfegyelem, erőteljes hatás, valamint rendezői-koreográfusi lelemény együttesének bravúros példája.
A cikk elején megfogalmazott dilemmát az végére sem sikerül feloldanom. Mindegy. Végül is szeretni jöttem a Tántorgókat, nem dicsérni.
Tántorgók (Fitos Dezső Társulat – Vaskakas Bábszínház)
Zene: Pál Lajos, Pál István, Makó Péter. Dramaturg: Kocsis Rozi. Jelmez: Szűcs Eszter. Szaktanácsadó: Dr. Balogh Balázs. Művészeti asszisztens: Kocsis Enikő. Rendező-koreográfus: Fitos Dezső.
Táncosok: Fitos Dezső, Módos Máté, Darabos Péter, Moussa Ahmed, Fundák Kristóf, Sánta Gergő, Popovics Márk, Tókos Attila.
Nemzeti Táncszínház, 2012. június 15.
