Korunk hőse: Zorba
Spicc Manci kritikája a Zorbáról
...ezt szeretném már elég régóta: követni magyar balettszínpadon valamilyen nagy mű felépülését. Helyette azonban (néhány apró, biztató kivételtől eltekintve) a magyar balettművészetet napjainkban az általános elgagyisodás és a visszafordíthatatlannak tetsző szellemi leépülés jellemzi.
Spicc Manci kritikája a Zorbáról
...ezt szeretném már elég régóta: követni magyar balettszínpadon valamilyen nagy mű felépülését. Helyette azonban (néhány apró, biztató kivételtől eltekintve) a magyar balettművészetet napjainkban az általános elgagyisodás és a visszafordíthatatlannak tetsző szellemi leépülés jellemzi.
Nő vagyok, európai, és a Győri Balett Zorbája mindkét identitásomban sért, megaláz. Ha meg odáig merészkedem, hogy azt feltételezem magamról, értek a tánchoz, az előadás miatt mélységesen elszomorodom.
Ifj. Harangozó Gyula koreográfus szerint a nagy eszmékért rajongó férfiaknak annyit jelentünk, hogy a tragikus halálunk okozta lelki sebek néhány lépés mindenható szirtaki után heg nélkül begyógyulnak, a Krétára érkező európaiak pedig arra valók, hogy pénzüket lenyúlják a helyiek, és azonmód kurvákra költsék. Nikosz Kazantzakisz regénye, a Zorbász, a görög, persze éppen nem erről szól, a torz tanulságot a sztori felületes balettosítása eredményezi. Több mint szomorú, már-már tragikomikus, hogy magyar balettszínpadokon az elmúlt tizenöt évben három bugyuta Zorba-adaptáció is közönség elé került, mintha a rafkós krétai jó munkásember nemzeti kultúránk emblematikus alakja volna. De – félreértés ne essék! – koreográfusaink kultúrák közti mély kölcsönhatások átgondolásával nem fárasztják magukat, a Zorba azért lett körükben kedves balett-téma, mert a végső nagy fináléban a szirtaki ritmusára a közönség tekintélyes része tuti, hogy idült arccal ütemesen tapsolni kezd, és ez kétségbevonhatatlan, nagy sikernek könyvelhető el. Meg egyáltalán: minek új témákon agyalni, ha a közelben lépten-nyomon hevernek a jól beváltak.
Szép számmal vannak balettosok, akik az ilyen okvetetlenkedésre azt mondják: a balettoknak nem kell véresen komoly dolgokról szólniuk, azt majd a regényekben elolvassa az, aki akarja. De ha nem kell a balettelőadásoknak komoly dolgokról szólniuk, akkor viszont békén kellene már hagyni a szegény, nyugodalmasabb utóéletre érdemes írókat, és elég lenne jó zenékre csak úgy, jókat táncolni, vagy korrektebb lenne a balettszínpadokon óriás akváriumokban szinkronúszással szórakoztatni a nagyérdeműt, az is szép, technikás mozgás elvégre. Ám ennyivel nem elégednek meg a koreográfusok, mert akkor nem lenne megfogalmazható alkotóművészi mondanivalójuk, nézőknek szóló üzenetük. Ifj. Harangozónak is van ilyenje, meg is fogalmazta az ajánlójában: „Kívánom, hogy az az igyekezet, mellyel Zorba a Krétára érkező angol John európai konvencióktól terhes lényét az életöröm és az ő pozitív életszemlélete felé próbálja terelni, Önöknél is táptalajra leljen és az előadás után lélekben gazdagabban és a környező világ problémáival szemben pozitívan felvértezve térjenek meg otthonukba." (sic!) Tehát itt hangsúlyosan olyan színházi előadásra vagyunk meginvitálva, amely hat az életünkre, melynek megtekintése után lélekben gazdagabban leszünk felvértezve a világ problémáival szemben. A világ egyik legnagyobb problémája most éppen az, hogy a görögök nagyvonalúan elverték az európai konvencióktól terhes támogatóik pénzét, és ezzel válságba sodortak egy földrészt. Én mostanság valahogy nem kívánnám senkinek, hogy Zorba szaki ilyetén pozitív életszemlélete sokakban táptalajra leljen, isszák ennek a levét már így is rengetegen, amikor munkakeresés után fűtetlen otthonukba hazatérve, szomorúan nyitogatják az üres frizsiderük ajtaját. Kuruckodásra sem biztatnám mostanság a magyart, kuruckodunk mi az IMF-fel a nélkül is éppen eleget. Persze, persze, tudom, a baletteket azért ennyire nem kell komolyan venni...
Vegyük akkor komolyan a balettban a balettot. Az előadás után úgy érzem, hogy ezzel a Zorbával végleg szertefoszlott a cselekményes neoklasszikus balett megújulásának (legalábbis bennem) még pislákoló reménye. Ez a fajta, gesztusokkal zajló történetmesélés idegesítően elavult. Zorba és az angol John széttárt karokkal, pici dobbantással és fejbiccentéssel operáló kommunikációját sokadszorra végignézve arra gondoltam, milyen jó a történetben meggyilkolt Özvegynek, hogy ezt már nem kell többször látnia. Aki nem ismeri a regényt, vagy a belőle készült világhírű Cacoyannis-filmet, alig-alig tudhatja követni az eseményeket, a szereplőket mozgató motivációkból meg nagy valószínűséggel semmit sem ért meg. Előzetes ismeretek nélkül csak tippelhető, hogy mért haragszanak a falusiak az Özvegyre, mért lesz öngyilkos a szerelmes Fiú, értelmezhetetlen, hogy az angol mért ad pénzt Zorbának, miért jelennek meg néha kötelekkel a táncosok, mért hal meg Bubulina, a kuplerájos nő. Aki emlékszik a filmre, rájöhet a megfejtésre, de Zorba mégsem egy tudatunkba égett mitológiai, bibliai vagy történelmi jelkép, melyet kötelezően ismer mindenki. Kazantzakisz regényhőse csak a magyar balettosok között éli mostanság hihetetlen reneszánszát. A cselekmény szcenírozása is ügyetlen: többször előfordul, hogy nagy létszámú kartánc közben oldalt, eldugott helyen, alig észrevehetően „gesztikulálnak le" táncosok dramaturgiailag releváns részeket. A mozgásanyagon, a táncokon látható a koreográfus táncos pályafutásának sok-sok tapasztalata, sőt olykor fel-felcsillan zseniális édesapjának, Harangozó Gyulának (1908 – 1974) összetéveszthetetlen egyéni stílusa is. A táncokat mégis unalmassá teszi az óvatoskodó racionalitás. A térformák, a táncosok útjai mindig gondosan meg vannak szerkesztve, a lépések és a zene viszonya is pedánsan korrekt igyekszik lenni, ebből adódóan úgy hiányzik néha egy kis kvázi megőrülés, mint egy falat kenyér. A klasszikus balettnak csak a látványos és kockázatmentes technikai elemei jelennek meg a táncokban, pedig ennél többre is képes lenne az együttes. Érthetetlen, hogy miért került egyes-egyedül a Bubulinát alakító táncosnő lábára spicc-cipő. A karakteréhez nem nyújt többletet, tánctechnikailag is csak annyi a hozadéka, hogy a balerina féltalp helyett spiccre áll. A jelmezek jellegtelenek, a nők ruhácskái semmitmondóan csinosak, a kortársosan laza inges-mellényes férfiak leginkább szabadnapos gyapotszedőkre emlékeztetnek.
Örültem az általam sebtiben Szirtaki Bárnak elnevezett kuplerájban feltűnő arany csadoros lányoknak, mert azt hittem, természetfölötti, vad, erotikus képzelet szülte lények, akik majd felrázzák, megbolondítját az előadást, de a különítmény néhány perc után ugyanolyan hirtelen elhúzott, mint ahogy megjelent, ígéretes fellépésüknek folytatása nem lett. A hátsó horizontot teljesen uraló mozgó, részben megmászható, vetítéssel is variált látványelem valószínűleg izgalmas jelképrendszer kíván lenni, de értelmezéséhez jómagam kevésnek bizonyultam. Az előadás elején a látványt halomba hányt dobozoknak, könyveknek vagy pénzkötegeknek véltem, aztán az egyes elemek egyértelműen sziklás táj töredezett köveire utaltak, később, amikor az építmény egy középmagas nyílásából ki-bejárni kezdtek az emberek, nem értettem, hogy a fél falu miért egy barlanglakásban lakik. Amikor a táncosok a második felvonásban néhány percig újra kötelekkel hórukkolnak, majd hirtelen hátranéznek, a sziklafalon éppen cunami és lávafolyás keveréke cseppfolyósodik a vetítésen, gondolom, ez a tervezett lignitbányához tartozó kötélpálya összeomlását jelképezi. Jelképezhetné is azt elvontan, ha előtte követhettük volna valamilyen nagy mű jelképes felépülését.
Jelképesen én is ezt szeretném már elég régóta: követni magyar balettszínpadon valamilyen nagy mű felépülését. Helyette azonban (néhány apró, biztató kivételtől eltekintve) a magyar balettművészetet napjainkban az általános elgagyisodás és a visszafordíthatatlannak tetsző szellemi leépülés jellemzi. Ebben sajnos a Győri Balett is kiveszi a részét. Mélypontokon általában azt hisszük, hogy a helyzet ennél rosszabb már nem lehet. Én mindenre fel vagyok készülve. Azon sem fogok csodálkozni, ha jövőre Markó Iván is inkább Zorbát fog koreografálni.
Zorba (Győri Balett – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Mikis Theodorakis. Jelmez: Ifj. Harangozó Gyula, Győri Gabi. Látvány: Dmitrij Simkin. Koreográfus: Ifj. Harangozó Gyula.
Táncolja a Győri Balett társulata.
Művészetek Palotája, 2012. november 7.
