Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Aktabörtön kontra piros kanapé

Turbuly Lilla kritikája A perről

lead perA kafkai világ megidézéséhez feleslegesnek tűnnek a szövegmankók, nem is elsősorban azért, mert A per alaptörténetét még azok is ismerik, akik elbliccelték kötelező olvasmány korában...

Turbuly Lilla kritikája A perről

A kafkai világ megidézéséhez feleslegesnek tűnnek a szövegmankók, nem is elsősorban azért, mert A per alaptörténetét még azok is ismerik, akik elbliccelték kötelező olvasmány korában...

Szeretik a táncszínházasok a piros kanapét. Egy ilyenről indul ez az előadás is, pedig biztosan nem ez a bútordarab jutna eszünkbe elsőre, ha magunk elé képzelnénk a Kafka-regény tereit-díszleteit. Barta Dóra koreográfiája az idillből indít: a piros kanapén Josef K. (Orbán Levente) egy piros ruhás lánnyal (Sânziana Tarța) kávézgat békésen-szerelmesen. Hogy ki ő, az a regény ismeretében nem azonosítható be pontosan, még az is lehet, hogy a Kafka-levelekből ismert, az íróért szerelmetes barátsággal rajongó Milena. (És tényleg lehet, mert az utólag megnézett színlap is így azonosítja.) Aztán a férfi elalszik, a lány egyensúlyozni kezd a kanapé felső peremén, majd megjelenik a két nyomozó, és az idillnek annyi. Amilyen könnyű lebillenni a kanapé éléről, olyan könnyű átbillenni a mindennapi realitásból egy más törvények szerint működő világba.

per2
Fotók: Barabás Zsolt | forrás: www.m-studio.ro

Igaz, a boldogság piros magánszigetét már akkor szürke Salgó-polcok és vaskos-poros aktakupacok körítik, amikor belépünk a nagyváradi szakszervezeti művelődési ház hatalmas előadótermének színpadán kialakított kamaraterembe. A táncosok a polcokon rakosgatnak, vagy éppen fekszenek valamelyiken. A két világ aránytalan kettőssége az egész előadáson végighúzódik: a kis piros kanapé esélytelen az ide-oda tologatott polcokkal, az újra és újra átstrukturált, mindig más helyen felhalmozott, majd megint lebontott aktahalmokkal szemben. A táncosok akkora papírtömeget mozgatnak meg, ami egy komplett irodaköltöztető cégnek is becsületére válna. Az előadás végig hasonlóan direkt jelekkel dolgozik, és eljut egészen addig, hogy a peres iratokból papírbörtönt építenek Sânziana Tarțanak, és úgy falazzák be az akták mögé, mintha legalábbis Kőműves Kelemenné lenne. A jelenet hatásos, de összességében ez a direktség nem tesz jót a darab feszültségének, ahogy az a bizonytalanság vagy bátortalanság sem, hogy mennyire támaszkodjanak a Kafka-szövegre. Ez már csak azért is kérdéses, mert a prózai megszólalások színvonala változó, sőt, előfordul, hogy nehezen is érthető – bár ebben az ad hoc jelleggel kialakított kamaraterem akusztikájának is lehetett szerepe. A kafkai világ megidézéséhez feleslegesnek tűnnek a szövegmankók, nem is elsősorban azért, mert A per alaptörténetét még azok is ismerik, akik elbliccelték kötelező olvasmány korában, hanem mert éppen a szorongás, a fenyegetettség, az ismeretlentől való félelem atmoszférája az, ami a történeten felüli lényegét adja, és ami mozgásszínházi eszközökkel szöveg nélkül is megteremthető.

per3

Az előadás azonban nem csak a mondott, hanem a leírt szöveget és magát az írás gesztusát is felhasználja, mégpedig egy négysoros Kafka-művet („Mert olyanok vagyunk, mint fatörzsek a hóban. Szemre simán illeszkednek, és egy kis lökéssel már odébb is taszíthatnád őket. Nem, ez nem lehet, szilárdan kötődnek a talajhoz. De látod, még ez is csak látszat.") A piros ruhás nőalak egy táblára, Josef K. pedig a padlóra írja fel fehér krétával ezeket a sorokat. (Technikai probléma, hogy a nézőtér nagyobb részéről a távolság és a nézőtér lejtése miatt egyik sem olvasható, jómagam is csak az előadás után, kifelé menet tudtam beazonosítani a szöveget.) Érdekes, hogy ugyanezt az eszközt alkalmazta Barta Dóra (igaz, akkor táncosként és nem koreográfusként) egy másik, Virginia Woolfról szóló koreográfiában. (Idők folyamán – koreografálta Feledi János.)

per1

Az előadásnak azok a részei működnek igazán jól, amelyek csak mozgással jelenítik meg a hivatali gépezetet: az irodai mindennapokat a gépeléstől a főnök háta mögötti játékig-bliccelésig, a hierarchikus viszonyokat, legyen szó akár a hivatali főnökről és beosztottjairól, akár az ügyvédről vagy a bíróról és Josef K-ról, akár más, az emberek életére rátelepülő külső szabályrendszerről. Aminek a többiek ugyanúgy foglyai, mint a főszereplő.

Ahogy az a műben – és a színpadon is – elhangzik, „az eljárás maga válik lassanként ítéletté". Vagyis a végeláthatatlan fenyegetettség és kiszolgáltatottság kínzóbb lehet magánál a büntetésnél. Van erre a jogi terminológiában egy kifejezés: ésszerű idő. Eddig kell(ene) tartaniuk a pereknek. Az előadásoknál is létezik valami hasonló, a darab erejéhez, lendületéhez mért optimális időtartam. Ez az előadás a maga egy óra húsz percével kicsit túlfut ezen. És ha már jogi hasonlat: a merész pertaktika sokszor legyőzi a korrekt pervitelt és az óvatos mérlegelést. Lehet, hogy ez sem csak a perekre érvényes.

 

Franz Kafka: A per (A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadása)

Dramaturg: Réczei Tamás. Díszlet- és jelmeztervező: Kiss Julcsi. Zenei szerkesztő: Katonka Zoltán. Konzultáns: Márton Imola. Rendező: Barta Dóra.

Szereplők: Orbán Levente, Sânziana Tarța m.v., Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila, Bajkó László, Nagy Eszter, Várkonyi Eszter m.v.

Szakszervezetek Művelődési Háza, Nagyvárad, 2012. november 13.

VI. Interetnikai Színházi Fesztivál