Dalnok a pokolban
Kutszegi Csaba kritikája az Orfeusz és Euridikéről
Azt viszont némi beleérzéssel-belegondolással nem nehéz megértenem, hogy a dalnok útja (a halál tényét, véglegességét megkérdőjelezve, a meghalt kedvese után a pokolba és az elíziumi mezőkre) nem hobbiként űzött laza kiruccanás, hanem – még ha belső, költői vízió is az egész – dimenziókon átlépő, misztikus, határsértő nagy utazás.
Kutszegi Csaba kritikája az Orfeusz és Euridikéről
Azt viszont némi beleérzéssel-belegondolással nem nehéz megértenem, hogy a dalnok útja (a halál tényét, véglegességét megkérdőjelezve, a meghalt kedvese után a pokolba és az elíziumi mezőkre) nem hobbiként űzött laza kiruccanás, hanem – még ha belső, költői vízió is az egész – dimenziókon átlépő, misztikus, határsértő nagy utazás.
Mielőtt bármi hízelgőt vagy bírálót leírnék Bozsik Yvette Orfeusz és Euridikéjéről, le kell szögeznem: az előadáson a művelt Európában éreztem magamat, és mivel magyarországi táncprodukción egyre ritkábban részesülök hasonló élményben, nagyon megbecsülöm ezt a bemutatót.
A koreográfia különlegessége abban rejlik, hogy érzékisége mellett határozottan gondolkodásra is késztet, a befogadó műveltségére apellál és meg is mozgatja azt, értelmi és érzelmi beleérzést kíván a nézőtől, és talmi ragyogású, üres, populáris frázisokkal nem kedveskedik a mindenekfelett szent kikapcsolódásra vágyó nagyérdeműnek. Szóval, az ExperiDance és a Győri Balett közönségének nem tudnám jó szívvel ajánlani az estet...
Fotó: Horváth Judit / Bozsik Yvette Társulat; forrás: facebook.com/ybozsik
Láttam ezen a premieren is fanyalgó arcokat, lecsukódó szempillákat a zsöllyében, ennek ellenére egyértelműen érezhető volt, hogy a publikum döntő többsége feszült figyelemmel, pisszenés és szemernyi unatkozás nélkül követi végig a két felvonás eseményeit. Lehet, hogy most ezzel sokakat megdöbbentek, de számomra újra bebizonyosodott: a közönséget nemcsak a gagyi megoldások, az agyatlan, hablaty „üzenetek" érdeklik, hanem a manapság már szitokszónak számító magas vagy elitművészet is. Persze leginkább akkor, ha az míves, anyagerős, esztétikus és hatásos, röviden: ha van benne bőven művészi invenció, belefektetett munka, valódi tartalom.
Az előadás első érzékelési szintjével (a legfelső hagymahéjjal) semmi bajom nem lehet. A színpadi látvány végig príma, a táncosok ihletetten, elmélyülten alakítanak, miközben koordináltan, fegyelmezetten és szép tisztán mozognak, a koreográfia muzikális, beleillő apró, érzékeny nüánszok is díszítik, emelik a színvonalát, a gesztusok artisztikusak, helyükön vannak, nem erőltetettek, hanem maguktól értetődők, az események, történések is – elvont ábrázolásuk dacára, leginkább a gesztusok és néhány szimbolikus kellék jóvoltából – a felszínen könnyen követhetők. A nehézségek akkor kezdődnek, amikor az ember megpróbál mélyre látni, értelmezni igyekszik az első látásra értelmezhetetlennek tetsző, furcsa jelenségeket.
Az kicsi gondot sem okoz, hogy Bozsik beleírt az operaszövegkönyvbe egy új szereplőt, a Halált (Vati Tamás táncolja), azon sem akad fenn senki, hogy az istenek küldötteként érkező Ámor (Góbi Rita) jókora átlátszó műanyag gömbben gurul be a színpadra (sőt: nekem kifejezetten tetszik a „holisztikus" megoldás), de vajon Orfeuszt mért is játssza nő (Samantha Kettle)? Bár zenei műveltségem hiányos, hallásom pedig korántsem abszolút, annyit azonban tudok-sejtek-hallok, hogy a felvételről játszott Gluck-operarészletekben hölgy énekli a férfidalnok (alt) szólamát (vagy ami még bizarrabb párhuzamot kínál: vannak olvasmányemlékeim arról, hogy a zeneszerző korában női hangfekvésű szerepeket gyakran castratók énekeltek). De vajon csupán eme mechanikus megfeleltetés miatt kellett Orfeusz szerepét táncosnőre koreografálni? Én nem elégedhetek meg ennyivel, ám tapasztalt kortárstánc-nézőként tudom: a megfejtések túlzott hajszolása könnyen téves belemagyarázáshoz vezet.
Fotó: Horváth Judit / Bozsik Yvette Társulat; forrás: facebook.com/ybozsik
Azt viszont némi beleérzéssel-belegondolással nem nehéz megértenem, hogy a dalnok útja (a halál tényét, véglegességét megkérdőjelezve, a meghalt kedvese után a pokolba és az elíziumi mezőkre) nem hobbiként űzött laza kiruccanás, hanem – még ha belső, költői vízió is az egész – dimenziókon átlépő, misztikus, határsértő nagy utazás. Ezen az úton – az újkori művészetek tanúsága szerint – az idő-, tér- és személyiségsíkok darabokra szakadnak, a viszonyítási pontok eltűnnek, az én többé nem én, felszívódik, elpárolog, miközben mindenné is válik. Az ismert világ szétesését, a pokoljárást, a vigasztalhatatlan gyászt, a gyógyíthatatlan fájdalmat, mindezek infernális együttesét kitűnően megidézi a Gluck-muzsika és a Bozsik Yvette által megkoreografált és színpadra rendezett képek egymásra hatása. Igazán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy ebben az egymásért megélt és megszenvedett megsemmisülésben-újjászületésben az egyik én a másikba bújik, a férfiban megjelenik mindkét nem princípiuma. De vajon tényleg motoszkált-e ilyen közlendő is a darab színpadra állítóiban, vagy csak én magyarázom bele? Lehet, hogy Bozsik Yvette egyszerűen jó, trendi ötletnek gondolta a nemcseréket, pláne ha az énekszólamok is predesztinálják azt?
A második felvonásra (már az első végén) Orfeusz férfivá változik, vagy férfi énje jön elő (Samantha Kettle-t Gombai Szabolcs váltja), és Gombai a meglelt Euridikével (Szent-Ivány Kinga) az opera 1774-es, úgynevezett francia változatának egyik részletére lejt drámai kettőst. És láss csodát: a francia változatban Orfeusz szólamát igazi férfi tenor énekli (Gluck maga írta át a szólamot a párizsi bemutatóra tizenkét évvel a bécsi ősbemutató után), Euridiké pedig maradt szoprán. Mit jelent a szerepcsere és a francia változat előszedése a táncjátékban? Helyreállt a világ és a nemi szerepek rendje, vagy csak jópofának tetszik tovább játszani a szólamok diktálta nemcserékkel? Nem könnyű a válasz. Szerintem az igazság – mint oly sokszor lenni szokott – a két véglet között billeg.
Bozsik Yvette-et nyilvánvalóan nemcsak a Gluck-opera, hanem a történet ezerarcúsága is megihlette. Hatottak rá a szövegkönyv különböző változatai (létezett és létezik tragikus és szerencsés befejezés is), és termékeny, ábrázolásra, továbbgondolásra alkalmas kiindulópontnak tekintette a szerepek nemét nem követő szólamok jelenségét is. Tény, hogy így hatásosan tudta megjeleníteni például a karakterek fejlődését: a második felvonás már említett kettőse szabályos héjanász-duett, szereplői a karakteres férfi és a karakteres nő. A jelenet a nemek harcának már-már bartóki magasságáig ível, A kékszakállú herceg vára nő – férfi konfliktusára gondolok, amelyben a közös platformra jutás lehetetlensége szintén közös bukáshoz vezet. Gluck előre mutató zsenialitása, hogy muzsikája – korában szokatlanul – drámaian és differenciáltan jeleníti meg a bonyolult, súlyos életkonfliktust. Mindezek konkrétan és a konnotációk szintjén „benne vannak" a Bozsik-opusban, de hogy a jelenségek megragadásában és kifejtésében mennyire volt tudatos a koreográfus, azt nehéz megítélni. Az biztos, hogy rengeteg kérdést nyitva hagyott, illetve kevés fogódzót nyújt azok megválaszolására. Nem tudom például, hogyan értelmezzem a női Orfeusz visszatérését, mintha legyőzné és diadalt aratna a férfi Orfeusz felett, Ámor örömtánca is jelentheti a szerelem (vagy a szerelmesek?) diadalát, vagy esetleg az élet győzelmét a halál felett (is)? Azért mindent nem lehet elintézni azzal, hogy ez is benne van, meg az is...
Visszatérve a művelt Európához (lassan ehhez is egy orfeuszi nagy út kell), onnan szemlélve az egyre inkább provinciális Magyarországot, cikkemet művészetkritikába nem illő (kultúr)politikai megjegyzésekkel zárom (rákényszerít e kor). Az a kormányzat, amelyik zárolással ellehetetleníti a független tánc- és színházművészetet, miközben külön pénzzel és demonstratív kiállással támogatja a népbutító gagyit, aláássa a nemzet jövőjét. Egyebek mellett ezért nem kifizetődő hosszútávon gondolkodni és érezni nem tudó, retardált egyének találkahelyévé zülleszteni a színházat. A felelőtlen politikusnak viszont az igényes, művelt, gondolkodó választópolgár a réme. Pokoli egy csapda.
ORFEUSZ ÉS EURIDIKÉ (Bozsik Yvette Társulat)
Zene: Christoph Willibald von Gluck. Jelmez: Bozóki Mara. Látvány, fény: Pető József. Koreográfus-asszisztens: Székely Szilveszter. Kreatív producer: Iványi Marcell. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Szereplők: Samantha Kettle, Gombai Szabolcs, Szent-Ivány Kinga, Góbi Rita, Vati Tamás, Fülöp Tímea, Hasznos Dóra, Valencia James, Krausz Alíz, Kalmár Attila, Székely Szilveszter, Vislóczki Szabolcs, Vida Gábor.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2012. november 17.
