A véletlen zenéje
Turbuly Lilla kritikája a Játékokról
A magányos zongorabillentyű jelképe mindannak, ahogy a Játékok részeire szedi a zenét és a mozgást, nem hiába billegteti az ujján Debreczeni Márton sokáig ide-oda.
Turbuly Lilla kritikája a Játékokról
A magányos zongorabillentyű jelképe mindannak, ahogy a Játékok részeire szedi a zenét és a mozgást, nem hiába billegteti az ujján Debreczeni Márton sokáig ide-oda.
Három férfi: egy zenész, egy színész-rendező és egy táncos. Három zongora: egy hibátlan, egy félig és egy teljesen kibelezett. A zongorák feketében, a férfiak fekete-fehérben egy hófehérre festett teremben, csak a cipőjük talpára ragasztott filc piroslik. Egyikük, Debreczeni Márton úgy kezdi, mintha csak egy megformálatlan, párszavas bevezetőt mondana az előadás elé, a karakteres és ünnepélyes látványhoz nem illő módon akadozva, ide-oda ugrálva, a lámpalázával küzdve. Amiből kiderül, hogy a kezében tartott fura tárgy egy kioperált zongorabillentyű, éppen az Esz, és nem véletlenül e(s)z, mert az előadásban feldolgozott mű, Bach Actus Tragicusa éppen e(s)zzel kezdődik. Megtudjuk azt is, hogy a zongoraverseny Kurtág-féle átiratát használták, aztán a gyerekkori operaélményeiről mesél, látszólagos összevisszaságban, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az akadozó, civil bevezető már maga is játék, és így az előadás része. Ahová kifut, az pedig az egésznek a mottója is lehet, az először gyerekként látott Medveczky Ádám egy mondata: hogy egy előadás sorsa már az első mozdulat előtti pillanatban eldől. „Most" – mondják mind a hárman, de nem egyszerre, mintha mindenki kijelölné a saját első mozdulat előtti pillanatát, pedig az előadás ekkor már legalább öt perce elkezdődött.
fotók: Szelepcsényi Ferenc
A magányos zongorabillentyű jelképe mindannak, ahogy a Játékok részeire szedi a zenét és a mozgást, nem hiába billegteti az ujján Debreczeni Márton sokáig ide-oda. Az egyes etűdök ezeket a részeket mutatják meg: egy, a termen kétszer áthúzott és közben meg-megpengetett húr, Vass Imre kamerával vett és vetítővászonra kinagyított arcán a különböző arckifejezések váltakozása, Kiss Péter zongora nélküli zongorajátéka, a szívverés kihangosított metronómritmusa, küzdelem az ablakon át behúzott zongorafedéllel, küzdelem egy mozdulatlan, ülő pózba merevedett testtel. Majd, miután részeire szedték mindazt, amit egy zongorahangversenyen egyszerre, egyben látunk, a végére újra összerakják, és a harmadik zongorán Kiss Péter eljátssza a mű első tételét.
Mintha lassított felvételt látnánk, de nem csupán a nézőtér felől, hanem minden irányból, a zongora belsejéből is, így alkalmunk lenne megfigyelni a hangszer működését és a zongorista mozgását, gesztusait, hallanánk a szívverését, ahogy a húrok és kalapácsok keltette rezgéseket is, mindezt külön-külön. Aztán hirtelen felgyorsulna a film, és újra úgy látnánk és hallanánk mindent, ahogy megszoktuk. Így, utólag, talán egyértelműnek és világosnak tűnik az egésznek a kifutása, ám az előadás közben nem az. Ami persze egyrészről jó, mert kell ez a titokzatosság, a rejtvényfejtő izgalom, de vannak jelenetek, amikor hiányzik az a fokú intenzitás, ami ezt fenntartaná.
Külön szót érdemel, hogy a Jurányi Inkubátorház tantermekből átalakított, technikával csak mérsékelten felszerelt termében, ahol a szereplők kapcsolgatják az állólámpákat, mindig ott, ahol az adott jelenet játszódik, van egy, az ablakkal és a falakon futó fénnyel játszó, szép jelenet (fénytervező Kocsis Gábor). És ez a jelenet éppen azt bizonyítja, hogy mégsem dőlhet el minden az első mozdulat előtti pillanatban, mert akkor nem számolunk a véletlennel. És a nézővel sem, akiben az előadásnak ugyanúgy – és persze mégis teljesen más módon – meg kell születnie, mint az alkotóban. Szóval, éppen abban a percben, amikor Vass Imre odaállt a terem leghátsó ablakához, kinyitotta és merengve nézett valahová messze, a szomszéd ház irányába, nézőként önkéntelenül én is arra fordultam, és ezt azért tehettem meg, mert a sor szélén, közvetlenül egy másik ablak mellett ültem. És abban a pillanatban megjelent a szemközti ház kivilágított ablakában egy fiatal nő, valamit tett-vett, aztán ő is kinézett az ablakon, Vass Imrére, nézte egy kicsit, majd behúzta a fehér vászonfüggönyt. Mintha ezt a – talán csak általam, és még egy-két, az ablak mellett ülő néző által látható, történetté összeálló – jelenetet is belekomponálták volna az előadásba. Ami szinte lehetetlen. Így a Játékok nemcsak arra nézve lett tanulságos bizonyítási kísérlet, hogy a zene tele van játékkal, hanem arra is, hogy a véletlennek is van zenéje. De ezt már Paul Auster is megmondta.
Játékok – barkács-koncert három férfira és zongorákra (Artus Kortárs Művészeti Stúdió)
Tér: Körmendy Pál. Látvány: Bodóczky Antal. Hang: Nagy Ágoston. Konzultáns: Téri Gáspár. Fény: Kocsis Gábor.
Előadók: Debreczeni Márton, Kiss Péter, Vass Imre.
Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház – E8 Labor Műhely, 2013. január 31.
FÜGE produkció
