Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Ady Mária: Talánjaink

Compagnie Maguy Marin: May B – KRITIKA

MAY B-lead...ebben a látszólag mechanikus és embertelen világban lassanként arcok, relációk, érzelmek születnek: harc, szerelem, félelem, harag, hűtlenség, magány. Meg „szavak" is, pontosabban az ürítés, kielégülés, fizikai megerőltetés artikulálatlan hangjaiból a káromkodás, veszekedés indulathangsorai, az öröm éneklő kitörései.

Compagnie Maguy Marin: May B – KRITIKA

...ebben a látszólag mechanikus és embertelen világban lassanként arcok, relációk, érzelmek születnek: harc, szerelem, félelem, harag, hűtlenség, magány. Meg „szavak" is, pontosabban az ürítés, kielégülés, fizikai megerőltetés artikulálatlan hangjaiból a káromkodás, veszekedés indulathangsorai, az öröm éneklő kitörései.

 

Sötét, haloványan derengő formák, szimfónia. A lassan világosodó szín gyolcsokba-rongyokba öltözött, fehérre mázolt, torz alakjainak elhagyatottságát az elhallgató zene hiánya teremti meg. Tagjaikat mintha ólomsúlyok húznák a mélybe. Talán összerezzennének a kulisszák mögül a csendbe hasító, fülsiketítő sípszó kétségbeesett sürgetésére, de gipszbe öntött testük sehogyan sem akar engedelmeskedni; réveteg tekintetük apátiájában a lélek merevsége tükröződik.

Aztán mégis elkezdik magukat vonszolni. Mozdulataik ütemét valami belső kényszer rendezi össze: mechanikus ritmussal, tökéletesen egyszerre csosszannak előbbre és előbbre, fehér porcsíkot húzva maguk után. Rabok a börtönudvaron. Elektrosokkal kínzott elmebetegek. Peremlények. Gépiességük élettelensége az emberi fájó hiánya; és mint hiány, végtelenül emberi.

MAY B 1

Fotók: Claude Bricage

A May B koreográfiája két jól elkülöníthető egységre tagolódik: az első becketti világot teremt, hogy a második benépesítse azt. Ehhez egyetlen külső referenciapontra sincs szüksége: hivatkozásait belülről hozza létre, önnön eszközeire – képre, hangra, mozdulatra – fordítva le a becketti textust. Az egyetlen elhangzó mondat iróniáját éppen a jelentés problematikus volta adja, nemcsak azért mert az előadás kezdetén éppoly határozottan mondják, hogy „vége van", mint a végén, hanem mert a kontextus nélküli idézet eredeti szövegkörnyezetében – Beckett drámájában – ugyanolyan motiválatlanul és beágyazatlanul lebeg, mint abból kiragadottan. A ráadásul franciául felhangzó szavakat azonban nem kell érteni – és ez bizonyul a legnagyobb kihívásnak: „nem lehet... hogy mi... éppen jelentünk valamit?"– veti fel Hamm A játszma végében, és ha a darabban a filozófiai kérdés a nyelvre vonatkozik, hát Maguy Marin koreográfiájában az egész érzékek közvetítette világra. Az emberben felbukkanó gépiesség bergsoni komikumát a torz testek szánalmat és szorongást keltő kínlódása, hipnotikus együttmozdulása gátolja, a Gilles de Binche karneváli zenéjére vad táncot járó csoport ünnepe pedig minden, csak nem felszabadító. A kézfogások, egymásra csodálkozások és legyintések apró, végtelenségig ismételgetett gesztusaitól a vaskos bohóctréfák bumfordiságáig és a szexuális gyakorlatok görcsös ritmikájáig minden a jelentésnélküliség és szervetlenség káoszát ütemezi, miközben ebben a látszólag mechanikus és embertelen világban lassanként arcok, relációk, érzelmek születnek: harc, szerelem, félelem, harag, hűtlenség, magány. Meg „szavak" is, pontosabban az ürítés, kielégülés, fizikai megerőltetés artikulálatlan hangjaiból a káromkodás, veszekedés indulathangsorai, az öröm éneklő kitörései. A kezdetben egyenfehér alakok minden mozdulatát porfelhő kíséri, fehér lábnyomaik lassanként átfestik a fekete linóleumot, miközben sajátos torzságukban felismerhető karakterekké formálódnak: az egyiknek púpja, a másiknak óriási füle vagy orra, a harmadiknak hatalmas fekete monoklija van.

MAY B 3

Nehézkesen, groteszk komolysággal tehénkednek egymásra, hogy fél lábukat felemelve rituális ünnepélyességgel szabaduljanak meg cipőiktől, a kezdeti tömegkoreográfia tragikus, szorongást keltő sematizmusa pedig oldódni kezd, és az átalakuló mozdulatsorok rajzfilmszerű játékosságában a figurák lassanként meghatározható vagy meghatározhatatlan becketti hősökké avanzsálnak. Megjelenik például – a szokásos kellékekkel, összecsukható kisszékkel, kosárkával, bőrönddel, nyakba csomózott kötéllel – az estragoni cipőmizériával már megidézett Godot-ra várva Pozzo-ja és Lucky-ja, de feltűnik A játszma vége Hammja és Clovja is, előbbi tolószékben, utóbbi szorosan mögötte, vekkerórával a kezében. A fehér gyolcsruhák a „bőrhöz", a legbensőbb lényeghez tartoznak, a jelmezek (kabát, kalap, kardigán) ezekre kerülnek, az ismerős alakok szeretetreméltósága nosztalgikus hangulatot teremt, az izoláltság magánnyá sűrűsödik. Az elveszett karakterek mind csavargók, síró kintornások, akárcsak a felhangzó Schubert-vonósnégyes (A halál és a lányka) költői énje, vagy az öreg londoni koldus, akiből egykor fájdalmas erővel tört fel a darabban Gavin Bryars feldolgozásában megszólaló Jézus vére még sosem hagyott el-dal. Ezek a nyomorult, körbe-körbejáró, egymást gyötrő és kereső, elszigetelt és összeláncolt lények mind csonkák, torzak, töredékesek, hiányosak, talán nem is különálló személyiségek, csak tudatok, félelmek, testek, vágyak. Kétségbeesett talánok, sürgető, társat hívó, Godot-t váró, dobhártyaszaggató sípszók. Feloldás nincs, „c'est fini", de ez nem jelent semmit, mert a becketti világban semmi nem változik – kezdődhetne elölről Maguy Marin máig aktuálisnak bizonyuló 1983-as koreográfiája.

May B (Compagnie Maguy Marin)

Díszlet: Louise Marin. Zene: Franz Schubert, Gilles de Binche, Gavin Bryars. Koreográfus: Maguy Marin.

Táncosok: Ulises Alvarez, Romain Bertet, Kaïs Chouibi, Laura Frigato, Françoise Leick, Mayalen Otondo, Dafné Koutsafti, Ennio Sammarco, Jeanne Vallauri, Adolfo Vargas.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2013. május 10.