Balett

Kutszegi Csaba: Önmaguk árnyalatai

Kortárs Koreográfusok Estje XIV. – KRITIKA

Mintha a mérce az lenne, hogy ki tud balettlépésekből összerakni egy szalonképes darabot. Akinek sikerül, annak megveregetik a vállát, és mostantól koreográfusnak neveztetik. És ha néhány ilyen kisbalettet összerak, egyszer összerakhat majd egy nagyobbat is.

Kortárs Koreográfusok Estje XIV. – KRITIKA

Mintha a mérce az lenne, hogy ki tud balettlépésekből összerakni egy szalonképes darabot. Akinek sikerül, annak megveregetik a vállát, és mostantól koreográfusnak neveztetik. És ha néhány ilyen kisbalettet összerak, egyszer összerakhat majd egy nagyobbat is.

Kivételesen a végén kezdem. A Kortárs Koreográfusok Estje XIV. előadásának második része, az Árnyalatok című egyfelvonásos az állatorvosi ló szerepét tölti be. Nem Jellinek György fiatal koreográfuson akarom elverni a port, hanem a munkáját jellemző általános érvényű szimptómákat igyekszem feltárni, melyek nem is csak a teljes fiatal mezőnyt, hanem tulajdonképpen az egész műfajt is jellemzik mostanság. Hogy mi is ez a műfaj (vagy stílus), amelynek több kis darabkáját ezúttal a Nemzeti Táncszínházban láthattuk, azt nemigen tudom megmondani. Modern balettról már egy ideje nem beszélünk, mert stíluskategóriaként régebbi korokhoz tartozik már végérvényesen, kortárs balettnak meg azért nem nevezném a látottakat, mert a „kortársosságnak" a merész, markáns kísérletezés is elengedhetetlen velejárója.
Az Árnyalatokra márpedig – mint ahogy az est többi darabjára sem – ez nem jellemző. Sőt! Az egyfelvonásos közben az volt a benyomásom, hogy mind alkotói, mind előadói bőven meg vannak elégedve azzal, hogy létre tudják hozni tucatkoreográfiák halvány utánzatainak egy saját változatát. Mintha a mérce az lenne, hogy ki tud balettlépésekből összerakni egy szalonképes darabot. Akinek sikerül, annak megveregetik a vállát, és mostantól koreográfusnak neveztetik. És ha néhány ilyen kisbalettet összerak, egyszer összerakhat majd egy nagyobbat is.

Fiatal koreográfusok műhelymunkájának hajdanán az volt az értelme, hogy a szárnypróbálgatók jobban és máshogy akarták csinálni, mint az elődeik. Most – például az Árnyalatok címválasztása is ezt sugallja – mintha eleve deklarálták volna, hogy a kockázatmentes megoldásokat, a biztonsági kűröket preferálja a csapat. Ezt mutatja a lájtos koreográfia is: nemcsak tánctechnikai kockázat nincsen benne, hanem egyéni mozdulatokra törekvés sem. A zene is adekvát az árnyalat-esztétikával: Liszt Ferenc zongoratételei csendesek és visszafogottak, belekötni nem lehet a muzsikába, mert kitűnő minőségű, mellélépni is kifejezetten nehéz. (Az már más kérdés, hogy izgalmát, sejtelmes, méla líráját a táncnak esélye sincs visszaadni.) Az előadás látványvilága sem éppen sokkoló: egyszerű háttér előtt ritka, óvatos fényváltások kíséretében szürkés „modernbalett-jelmezekben" teljesítik a táncosok a penzumukat. Mondanivalót, érzékeken át intellektusra is ható korszerű üzenetet még véletlenül sem szabad keresni az opusban... És itt muszáj tisztázni egy ma divatos félreértést. Valamikor a pusztán esztétizáló, szépészkedő balettkoreográfiák is elvont jelentést hordoztak, művészi üzenetet kódoltak úgy, hogy mindemellett szerkezetük és mozdulatformálásuk gyémánttisztaságú és -szépségű volt – legalábbis a remekműveké.
Utólag könnyű eldönteni az Árnyalatokról, hogy nem remekmű. De az alkotóknak az első mozdulattól az utolsó hangig hinniük kell benne, hogy az, és törekedniük is kell rá, hogy az legyen. Alkotói folyamatban csak művészi célokat szabad szolgálni, ám a cél nem lehet alacsonyabban a csillagos égnél.
Amikor fentebb azt írtam, hogy a szimptómák a teljes műfajra jellemzők, arra (is) gondoltam, hogy az operaházi nagyegyüttes is kicsit hasonló cipőben jár. Bár a Nemzeti Balett remekműveket is tart a repertoárján, színvonalas előadásokat realizál, még sincs saját arculata, szellemi kisugárzása, mert nincs szellemi vezetője se. Seregi László utolsó évei fáradt jelenlétével még valamilyen fazont tudott adni a társulatnak, távozta óta azonban remény sincs arra, hogy követője akadna. Márpedig ilyet vásárolni extra gázsiért sem lehet. De attól félek, ha lehetne, akkor sem kellene nekünk, mert már nincsen igényünk a szellemiségre. Szomorú, de valami ilyesmi érződik a fiatal alkotók estjén is, és erről minden bizonnyal a legkevésbé ők maguk tehetnek. Manapság nem divat lázadni, és e trend ellen – lásd: 22-es csapdája – nagyon nehéz fellázadni.
Az est első részének apró szösszenetei között azért akadtak olyanok is, amelyek igen óvatos derűlátásra is adhatnak némi okot. Jellemző, hogy a fiatalos kreativitást, bátorságot két olyan produkcióban fedezhettem fel, melyeket a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatói készítettek és adtak elő. Pedig a Főiskola sem a lázadó szellem támogatásáról híres, a balett szakosok vizsgakoncertjein általában rend, fegyelem és megfeleléskényszer uralkodik. A felnőtt környezetben mégis üdítő volt Guti Gerda és Szilvási Anna Flow című, színes újságokkal és talajtorna-elemekkel dúsított produkciója. Ugyanez mondható el a szeretni valóan csibész, virtuóz néptáncos hallgatók (Kiss Norbert, Horváth József, Kele Kristóf) Várakozásáról.
Kristina Starostina operaházi balerina szintén magára készített koreográfiája, a Day Of Tears újszerűségével már a múlt század derekán sem aratott volna diadalt, de rossz szó nem illetheti a fiatal táncos-koreográfust: ki kellett próbálnia, hogyan tud saját koreográfiában mély érzéseket megjeleníteni. Őszinte volt és hiteles.
Danielle Gould Without Words című koreográfiája az Árnyalatokhoz hasonló, esztétizáló szimfonikus kisbalett, de egy csipetnyivel több kísérletező kedv figyelhető meg benne. Az egzakt számok következetességét tükröző „merev" első tételt látványosan ellenpontozza az azt követő szimfonikus költemény líraisága, és – halvány árnyalatként – még címmel összefüggő üzenet is megfogalmazódik egy pillanatra: a három fiú felveszi a híres Három Bölcs Majom gesztikáját, azaz nem hallanak, nem látnak, nem beszélnek. Hát, ha tudhatnánk is, hogy a törékeny, decens külföldi koreográfushölgy a szimbólum alkalmazásakor vajon az Operaházra vagy az egész országunkra gondolt-e...
Szándékosan hagytam a végére a már érett koreográfusoknak számító Kerényi Miklós Dávidot és a Bajári Levente–Pazár Krisztina párost. (Bár a műsorban ízlésesen éppen előre kerültek, hogy utánuk tér nyíljon a fiataloknak.) Kerényi első darabként bemutatott tízperces Másfél perce hangulatos felütésnek éppen jó lett volna, ha hasonló tematikájú darabok is követték volna az esten. Ám a kísérletezgető, cselekményes-groteszk szóló stíluskategóriájában egyedül maradva, jobb híján csak azt tudta prezentálni a mű, hogyan kísérletezgettek korábban a kicsit idősebbek. De újszerű, kreatív leleményben ezúttal nem túl gazdag a koreográfia, amely egy kicsit hosszú is, néhány feltehetően humorosnak szánt fordulata nem hat igazán, viszont egy-két értelmezhetetlen ellentmondás megjelenik benne. Kerényi ennél színesebb, lazább egyéniség. A második koreográfiájában, az ÉnÉnÉnÉn című, Tóth Barbara és Tabbouch Ali táncolta „héja-nászos" kettősben mintha mélyebb lenne a személyesség. Egy körben rendkívül egzaltáltan szenvedő, szétesett férfit kitartó helycserés támadással újra összerak egy nő – hasonló történeteket nem kevésszer láthatni táncszínpadokon; a kérdés ilyenkor csak az, mennyire hiteles a megfogalmazás. E kettősben a koreográfus és az előadók egyaránt meggyőzők voltak.
A Bajári–Pazár kettős elég régóta – koreográfusként és előadóként is – megbízhatóan magas színvonalat produkál. Már csak emiatt is, akármit csinálnak, érdemes megnézni őket, mindig élményt nyújtanak. Kettősük mellé ezúttal egy triót is koreografáltak, de a két „csoportosulás" nem érintkezik egymással. Különállásuk a darab végére jelentésessé válik, pláne ha a címből (Crane, magyarul: daru) és a színpadi látványból konkrétabb mondanivalóra is tippelgetek. De nem teszem, mert félek, hogy belemagyarázok. Különben is sokkal jobban izgat, hogy a másik három táncos, Pisla Artemisz, Majoros Balázs és Tabbouch Ali Bajáriékhoz hasonlóan kitűnő. Mondhatnám: egy árnyalattal sincsenek lemaradva. Nem úgy, mint a fiatal koreográfusok az elődökhöz képest.

Kortárs Koreográfusok Estje XIV. (Magyar Nemzeti Balett Alapítvány Stúdió)

Másfél perc
Zene montázs: Solti Csaba. Koreográfia: Kerényi Miklós Dávid. Asszisztensek: Tóth Barbara, Karczag Márton. Táncos: Kerényi Miklós Dávid.
Crane
Zene: Gergely Attila. Koreográfia: Bajári Levente, Pazár Krisztina. Jelmez: Napsugár von Bittera. Táncosok: Pazár Krisztina, Pisla Artemisz, Majoros Balázs, Bajári Levente, Tabbouch Ali.
Flow
Zene: montázs (Boys Nois). Koreográfia: Guti Gerda, Szilvási Anna. Táncos: Guti Gerda, Szilvási Anna (MTF).
Day Of Tears
Zene: montázs. Koreográfia: Kristina Starostina. Táncos: Kristina Starostina, Jurij Kekalo.
Without Words
Zene: montázs. Koreográfia: Danielle Gould. Táncosok: Danielle Gould, Ayaka Fujii, Mikino Karube, Molnár Dávid, Carlos Taravillo Mahillo, Yuya Takahashi
ÉnÉnÉnÉn
Zene: montázs. Koreográfia: Kerényi Miklós Dávid. Jelmez: Mittelholcz Ágnes.
Táncosok: Tóth Barbara, Tabbouch Ali.
Várakozás
Koreográfia: Kiss Norbert, Horváth József, Kele Kristóf. Táncosok: Kiss Norbert, Horváth József, Kele Kristóf (MTF).

**

Árnyalatok
Zene: Franz Liszt. Koreográfia: Jellinek György. Táncosok: Hangya Rita, Yuka Asai, Réka Sári, Purszky Lilla, Tamlyn Higgins, Majoros Balázs, Morvai Kristóf, Tabbouch Ali.

Nemzeti Táncszínház, 2013. szeptember 23.