Kovács Natália: „a fiction between your ears”

Salamon Eszter: Mesék a testtelenségről / Tales Of The Bodiless – KRITIKA

A performansz második részében azonban, amikor két kutya dialogizál, az egyik azt feleli valamire: this is just a fiction between your ears (ez csak képzelgés a füleid között), amely tagmondat véleményem szerint kivetíthető a teljes előadásra...

Salamon Eszter: Mesék a testtelenségről / Tales Of The Bodiless – KRITIKA

Köztudott, hogy a színházban általában azért nézünk mindannyian egy irányba, mert ott a szemünk előtt történik valami, amit látásunk révén vagyunk képesek befogadni. Köztudatunknak köszönhetően abban a jóhiszemben ülünk be Salamon Eszter Mesék a testtelenségről / Tales Of The Bodiless című előadására, hogy ez ebben az esetben is így lesz, s a megszokott befogadói attitűd működik majd. Amikor azonban percek óta folyamatosan bámulunk előre a semmibe, arra várva, hogy valami végre törje meg ezt a látványtalanságot, függessze fel a várakozás feszültségét vagy éppen unalmát, rá kell döbbennünk, jobb, ha félretesszük jól bevált magatartásformáinkat.
Azt hiszem, az előadás látszólag (!) eseménytelen első tíz percében dől el, hogy az este további részében ki-ki jól érzi-e majd magát, vagy borzasztóan kellemetlenül. Ez az első tíz perc vezet át ugyanis a látás világából a többi érzékelésmód birodalmába, melyre vagy ráhangolódunk, vagy nem. Vagy átengedjük magunkat a történéseknek, hagyva, hogy azok hassanak ránk, vagy nem. A szituáció és a kérdés adott és eldöntendő. Mindenki maga határoz arról, hogy ezt el tudja-e fogadni, hajlandó-e úgy pozícionálni magát, ahogy azt a körülmények megkívánják, rosszul dönteni pedig nem lehet. Az más kérdés, hogy abban a szituációban, amikor az elsötétülő teremben pusztán csak egy fokozatosan erősödő hangot hallunk, s a későbbiekben is kénytelenek vagyunk fülünkre hagyatkozni – mivel a minket érő hatások nagy része akusztikus – rettentően zavaró, hogy a közönség végig nem csendesedik el. Ez azonban valószínűleg azért van így, mert egy ilyen előadásnak nemcsak a létrehozói, hanem a befogadói oldalról is hiányoznak a konvenciói. Nincs tehát egy olyan, már rögzült szabályrendszerünk, amely megakadályozhatná, hogy szétromboljuk egymás számára az élményt. (Ugyanakkor, érdekes módon – miközben a nézőtérre a nyugtalanság és a zúgolódás jellemző – mindössze ketten hagyják el a termet idő előtt.) Vagy talán ennek az élménynek ez is szerves része, s ahogy az előttünk ülő feje búbja is mindig óhatatlanul belóg a képbe, úgy a mellettünk/mögöttünk ülő nyüzsgése is belelóghat a hangba?

Sasa Asentic és Eszter Salamon / fotó: Alain Roux

És lám, lám! Minő materiális tapasztalatok, miközben az előadás az ember testnélküliségének fikcióján alapul! Azon, hogy mi lenne akkor, ha megszűnne az ember teste, s ebben az értelemben a jelenléte. Ezt a gondolatot négy külön álló mese járja körül (A láp / The bog, Kutyák / Dogs, Helyettesítés / Substitution, Pontok / Points), melyek mind különböző módokon közelítik meg a problémát. Így szó esik arról, hogy milyen érzés lehet eggyé válni a láppal, mumifikálódni benne; egy emberek nélküli fiktív jövőről, melyben már csak kutyák vannak; szubsztituáltakról, vagyis olyan valakikről, akik elhagyták testüket, mert nem volt rá szükségük, vagy mert abban furcsán érezték magukat; s végül a pontokról, amelyek az érzéki gyönyör csúcsán szétrobbanó pótlékok maradványai.
Ez a fikciós gondolatjáték nehezen sorolható valamely műfaj keretei közé, ami a közönségtalálkozón is kiderült, melyen Salamon Eszterrel Rényi András beszélgetett (bár elhallgatnám az igazságot, ha nem jegyezném meg, hogy sokkal inkább Rényi monologizált, ami nem vethető a szemére egy ennyire inspiráló és gondolatébresztő valami után). Említés esett arról, hogy ugyan a narráció stílusában kicsit rájátszik a tudományosságra, még sincs szó ilyesmiről, ezért ezek a mesék nem nevezhetők science fictionnek. A performansz második részében azonban, amikor két kutya dialogizál, az egyik azt feleli valamire: this is just a fiction between your ears (ez csak képzelgés a füleid között), amely tagmondat véleményem szerint kivetíthető a teljes előadásra, mert az is csak agyszülemény, képzelgés, kitaláció, valamint a befogadás módjára is, amely során rendkívül meghatározó szerepe van a hallottaknak: ezek alapján építhető fel ugyanis az értelmezés. Így két féle értelemben is fülek közötti képzelgésről van tehát szó.
Annál is inkább, mert bár testek a színpadon csak a második részben jelennek meg (egy zsokénak öltözött férfi és egy nővérnek öltözött nő kontúrjait látjuk miközben kutyák beszélgetését halljuk), a képzelet minduntalan vissza- és visszahozza az emberi test képét ebbe a testtelen világba. Pontosan azt tapasztalhatjuk meg, amiről Heidegger is ír: „A dolgok megjelenésekor közvetlenül és tulajdonképpen [...] sohasem az érzetek özönét, például a hangokét vagy a zajokét fogjuk fel, hanem a kürtőben hallható vihar süvítését, a hárommotoros repülőgépet és a Mercedest halljuk" (A műalkotás eredete). Ugyanígy az emberi hangot sem vagyunk képesek leválasztani az emberről. Ezért amikor a terem különböző pontjain elhelyezett hangszórókból megszólalnak a szubsztituáltak, hogy elmeséljék, miért mondtak le testükről, én személy szerint automatikusan a hang forrása felé fordulok. Ezt a reflexet nagyjából a harmadik felszólalónál már képes vagyok kikapcsolni, azt azonban nem, hogy a hanghoz rögtön hozzáképzeljek valakit, aki birtokolhatja, egy embert, egy testet. Ám ugyanez a hozzáállás érvényes rám már a darab elejétől kezdve: folyamatosan jelentést próbálok adni a különböző zajoknak, azzal, hogy próbálom beazonosítani őket.
Amikor pedig az utolsó részben a pontok füstfelhőként gomolyognak s telítik be egyre inkább a helyiséget, abban emberalakok képét vélem felfedezni. Eldönthetetlen, hogy ez mennyire szándékolt az alkotók részéről, vagy mennyire én vagyok az, aki képzeletét rávetíti a látványra. És az előadás nagyszerűsége – a kérdésfeltevésen és az újdonságon túl – éppen ezekben a finomságokban rejlik. Abban, hogy semmi sem az, aminek látszik, miközben nem is látszik semmi, és hogy úgy tűnik, közöl, pedig valójában éreztet. Érzeteket ad, melyekre szellemünk és testünk szükségszerűen reagál valahogy. Ezért egy pillanatra sem felejthetjük el saját testünket, amely ebben az előadásban a megkoreografált test.

Mesék a testtelenségről / Tales Of The Bodiless

Rendező: Eszter Salamon. Koncepció, szöveg és összeállítás: Eszter Salamon, Bojana Cvejic. Zeneszerző: Cédric Dambrain, Terre Thaemlitz. Zenei tanácsadó: Berno Odo Polzer. Hangterv: Peter Böhm. Fény és képterv: Sylvie Garot. Videokezelő és képterv asszisztens: Bertrand Schacre. Hangfelvételek: Bart Aga. Próbaasszisztens: Sasa Asentic. Technikai vezető: Thalie Lurault.
Testek: Sasa Asentic, Eszter Salamon.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. október 11.

Kritika

Kovács Natália: „a fiction between your ears”