Kutszegi Csaba: Hollónyomok a vásznon
Nagy József & Szelevényi Ákos: Hollók – KRITIKA
A performansz üzenete nem egyedi, nem is újszerű: minden azonosulás egy másik lénnyel önmegismerés is egyben. Amire az érző-gondolkodó lények azért törekednek, hogy öndefiníciójuk után esélyük legyen nyomot hagyni a múló időben. Ennek személyes sikerében holló és ember között alig akad különbség.
Nagy József & Szelevényi Ákos: Hollók – KRITIKA
A performansz üzenete nem egyedi, nem is újszerű: minden azonosulás egy másik lénnyel önmegismerés is egyben. Amire az érző-gondolkodó lények azért törekednek, hogy öndefiníciójuk után esélyük legyen nyomot hagyni a múló időben. Ennek személyes sikerében holló és ember között alig akad különbség.
A Hollókat Magyarországon még nem láthatta közönség, pedig idén ötéves a darab: első változata 2008-ban készült (Párizsban mutatták be), azt 2010-ben követte a Svájcban debütált „hosszabb változat". Vajon időszerű marad-e évek múltával is egy kortárstánc-előadás vagy – a Hollók esetében korrektebbnek tetszik ez a műfaji besorolás – egy zenés képzőművészeti performansz? A kérdésre nincs általános érvényű helyes válasz, de az egyértelműnek tetszik, hogy Nagy József és Szelevényi Ákos produkciója nem Magyarhonba (le)vetett, divatjamúlt holmi, már csak azért sem, mert budapesti bemutatóját még ez évben franciaországi turnék követik, Lotaringiába és Lille-be.
Az eladhatóság persze nincs minden esetben egyenes arányban a korszerű értékkel (sőt, a legtöbbször inkább fordított a viszony), a Hollók sem azért jó, mert eladható, hanem minden bizonnyal azért adható el, mert értékes. Értéke pedig leginkább alkotórészeinek, alapanyagának jó minőségében rejlik. Az alapötlet sem mellékes, de abból jól állnak például az itthon szocializálódott hazai alkotóink is, az elmélyült, következetes kidolgozottság, a míves megmunkálás viszont mintha sokszor hiánycikk volna – az amúgy minden szempontból támogatásra érdemes! – kortárstánc-műhelyeinkben. Ez a különbség gyakran megfigyelhető a Trafó színpadán: a nálunk vendégszereplő neves külföldi táncegyüttesek előadásain a lezserséget is mívesen, technikásan és hitelesen ábrázolják, minden alaposan be van gyakorolva, még az improvizatív részek sincsenek a „véletlenre bízva".
Nagy József / Rémi Angeli felvétele
Az alkotó-előadó Nagy József is minden – színházon belüli – fronton biztos győzelemre tör, láthatóan nem fogad el olyan kompromisszumot, hogy az erős képi hatás közben lehet elnagyolt a mozdulat, a kitűnő zene majd feldobja a leülő részeket, vagy az alapötlet intellektualitása, sokat sejtető jelképei és áthallásai izgalmassá fogják tenni a kidolgozatlan, megrendezetlen vagy alaposan nem bepróbált tételeket is.
A holló az északi félteke kultúrájának jelképes madara, feltételezett hosszú életkora miatt az időtlenség szimbóluma, feketesége, intelligens erőszakossága, alkalmazkodóképessége okán a sötét erők jelképe is, de mindeközben állandóan divatos, amennyiben a fekete szín sohasem megy ki a divatból, és a sötétség éppen trendi kultusza valamilyen fekete lelkű és/vagy külsejű lények újabb s újabb reneszánszában él folyamatosan (lásd: a vámpír- és zombi-fanokat, a sátánistákat, emosokat, dark gótic-hívőket stb.). Ezekhez képest Nagy József lélek- és testcseréje a hollómadárral romantikus költői mese, még ha expresszív zenei hangzások és effektek, valamint bizarr eszközök, képek és akciók keretében valósul is meg. A performansz üzenete nem egyedi, nem is újszerű: minden azonosulás egy másik lénnyel önmegismerés is egyben. Amire az érző-gondolkodó lények azért törekednek, hogy öndefiníciójuk után esélyük legyen nyomot hagyni a múló időben. Ennek személyes sikerében holló és ember között alig akad különbség.
Az atmoszférateremtés kezdeti eszközei – mint oly sok Nagy-opusban – a Hollókban is különleges hangok előcsalására alkalmas hangszerek és tárgyak. Szembetűnő, hogy a Hollók közvetlen előzménye a Nagy-oeuvre-ben (nem időben, hanem tematikában) Az utolsó tájkép című előadás, amelyet 2005-ben a MU Színházban láthatott a budapesti közönség. Abban szintén kitűnő zenésztárssal, Vladimir Tarasovval performált Nagy, és a csendes-misztikus ütős hangzások mellett egy élőben készülő rajz is főszerepet kapott. A Hollók is zenével és rajzolással kezdődik.
Nagy József és Szelevényi Ákos / Rémi Angeli felvétele
Nagy (miután Szelevényi fokozatosan ráhangolódik a már kezdetektől extrém szaxofonszólójára) rajzolni kezd egy lassan, vízszintesen mozgó, átvilágított vetítővászonra, amelyen – mivel mögötte áll – az árnyképe látható. Csak a keze mozog: elnyújtott, függőleges görbéket rajzol, melyeknek amplitúdója egyre kisebb lesz, végül a folyamatos vonal sinus-görbére emlékeztető, egy-egy kiugrással megtört vízszintes egyenessé szelídül. Nagyon lassan mozog a vászon, mégis átélhetővé válik minden élőlény alapélménye: amint elkészül valami, kíméletlenül elmúlik, eltávolodik. A tárgyiasult időmúlás jelenik meg a következő akcióban is. Tölcsérekből finom homok pereg, melynek egy részét hiába próbálja meg fémhengerekben felfogni a két szereplő, a pergés megállíthatatlan: még a hengerekből előcsalt ritmikus hangok sem tudják feltartóztatni. Részemről önkényes, leegyszerűsítő és szubjektív a további történések zanzásítása: Nagy madárlétben próbálja megragadni az örökkévalóságot, átélni az időtlenséget. Aki képes egy lélekbe átvándorolni, képes többe is, és vándorló lélekként halhatatlan lesz. Avagy: ez utóbbiért a sötétség erőivel is hajlandók lennénk szövetkezni. Nagy „madártánca" nem tartalmaz akrobatikus elemeket, különösen nem is attraktív, viszont minden pici részlete, gesztusa rendkívül finoman ki van munkálva. Úgy mozog, mint holló a földön: méltósággal viseli méltatlan madársutaságát. Alkarja visszatérően madárlábakká, ujjai karmokká változnak. Fekete festéket freccsent egy jókora fehér festővászonra, majd festékbe mártott „madárkarmokkal nyomokat hagy a világban". Az eredmény: egy megkapóan arányos, ízléses, expresszív fekete-fehér festménykompozíció. A nagy attrakció, a teljes azonosulás még hátra van: a szimbolikus örökkévalóságba utazó megmerítkezik a teljes feketeségben. A performer fekete festékkel telt hordóba mászik, amikor a perem felett már csak a feje látszik ki, a festékszint éppen színültig magasodik, a teljes alámerüléskor, a fej eltűnésekor pedig a festék átcsap a peremen, és artisztikusan (zenére!), vastag hullámban vonul le a hordó oldalán. A néhány másodperc múlva előbújó Nagy festéktől csurgó, fényes fekete alakja leírhatatlan látvány. Előre jön a színpad közepén elhelyezett fehér lapra, majd néhány csúszkáló, tétova mozdulatsorozat után összeesik és elterül.
Nagy József / Tadeusz Paczula felvétele
Nagy József „vizuális zenés színháza" verbális szövegek nélkül gondolatokat ébreszt, és hozzájuk társított hangokat-képeket éget a befogadó emlékezetébe. Antonin Artaud is éppen erre törekedett, meg is fogalmazta ezt elvként a könyörtelen színház kiáltványában. Még napjainkban is ritka (mint a fehér holló), ha valakik ezt gyakorlatban is meg tudják valósítani.
Hollók (Nagy József & Szelevényi Ákos)
Koreográfus: Josef NADJ (NAGY József). Zeneszerző: Akosh SZELEVÉNYI (SZELEVÉNYI Ákos). Fényterv: Rémi NICOLAS. Fénytervező asszisztens: Christian SCHELTENS. Színpadterv és kellék: Clément DIRAT, Julien FLEUREAU, Alexandre DE MONTE. Színpadtechnika: Sylvain BLOCQUAUX. Hang: Jean-Philippe DUPONT. Technikusi csapat: Christian SCHELTENS, Steven LE CORRE, Julien FLEUREAU.
Előadók: Josef NADJ (NAGY József), Akosh SZELEVÉNYI (SZELEVÉNYI Ákos).
A Cafe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. október 18.
