Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Komjáthy Zsuzsanna: A pillangó szárnyának első mozdulatai

betolakodó-leadAndaxínház: A betolakodó – KRITIKA

A háttérben futurisztikus, dark zene duruzsol, az atmoszférát áporodott, állott realitásszag lepi be. – Nem szükséges tovább ecsetelni: e lidércnyomás egyszerre váltja ki az elidegenedettség, a nosztalgia érzését, miközben valami titokzatos, megnevezhetetlen aggodalmat kelt.

Andaxínház: A betolakodó – KRITIKA

A háttérben futurisztikus, dark zene duruzsol, az atmoszférát áporodott, állott realitásszag lepi be. – Nem szükséges tovább ecsetelni: e lidércnyomás egyszerre váltja ki az elidegenedettség, a nosztalgia érzését, miközben valami titokzatos, megnevezhetetlen aggodalmat kelt.

 

Sokszor vetik a művészet szemére, hogy meghunyászkodik, hogy gyáva öntetszelgőként inkább a tegnappal álmodik, a mával alig gondol, a holnapot pedig hírből sem is ismeri. Hiába fogalmazhatna meg releváns kérdéseket, valamiféle poros, nemes érzelemtől vezérelten inkább nem teszi, csak csöndesen uzsonnázgat a Parnasszus egyik naposabb, kellemesebb fekvésű völgyében, míg el nem szenderedik. Majd az édes méz – melyet, jól tudjuk, milyen mosolygással szemlélt Kosztolányi családja szájcsücskén – a vállára csorog.
Nagyúr a kényelem, de szerencsére nem dönti a rutin igájába az Andaxínház legfrissebb előadását, A betolakodót. Meglehet, Zsalakovics Anikó rendezése szintén álomszerű, megdermedt, időtlenségre és végtelenségre ítélt virtualitásba kalauzol minket, ahelyett hogy hupilila felhőkön ugrándoznánk, vagy virágkoszorút fűznénk a zengő, kék mezőkben pajtásunk hajába, egyenesen egy lidércnyomásban találjuk magunkat: valahol az analóg technika és a videó/magnószalag hőskorában.
Hat televízió zsibbad az elsötétített teremben, a falra projektált kockákon adásszünet. Középen papírmaséfigura (Haraszti Adrienn), oldalt installációk, mögöttük egy gócban a stáb tagjai. Az ajtóban Orosz Helga fogad, és mint a kissé terhes, vagy rosszkor érkezett vendégeket szokás, sürgetőn, de előzékenyen a helyünkre tessékel minket. A háttérben futurisztikus, dark zene duruzsol, az atmoszférát áporodott, állott realitásszag lepi be. – Nem szükséges tovább ecsetelni: e lidércnyomás egyszerre váltja ki az elidegenedettség, a nosztalgia érzését, miközben valami titokzatos, megnevezhetetlen aggodalmat kelt. Zsalakovics ugyanis a társadalom rossz közérzetéről mesél, kényes pontunkra bök: szimulációs szisztémáink elharapódzását veszi számba.

betolakodó


Mit is pontosan? Hogy a rendező bevezesse nézőit előadása szövegvilágába, és megkönnyítse annak értelmezését, Jean Baudrillard francia filozófustól kölcsönöz egy passzust: „Képernyőt olvasni egészen más, mint emberi tekintetből olvasni. Érintésközelbe került egymással a szem és a kép. Közel kerülünk a képernyő felületéhez, szemünk szétterjed a képben. Könnyen beleesünk a képernyő képzeletünket rabul ejtő kómájába. Ennek az az oka, hogy ez a képernyő folyamatosan űrt képez elénk, amelyet nekünk kell betöltenünk" – és ígéretéhez hűen, A betolakodó mindvégig az űr betöltésének, kicsit tágabb értelemben az én autoritásának és autonomitásának lehetőségeit latolgatja, tehát végső soron a szabadság kérdéskörét vizsgálja. A csavar azonban fordul egyet, és ahelyett, hogy megoldással állna elő, vagy legalább az okokat sorolná, csak a következményekkel számol. A betolakodó apokaliptikus világot fest, melyben kívánalomként már csak a saját halál vágya léphet fel. A halál ugyanis az egyetlen olyan állapot, mely a dialektika hanyatlásában is képes bárminek a létét igazolni. „Tudod, hogyan látom én a világot? Mint egy halott ember. Egy hernyó, aki azért halt meg, hogy létrehozzon egy pillangót. Nem megállítanunk kell a hernyó haldoklását, hanem segítenünk kell meghalnia azért, hogy a pillangó megszülessen. Nekünk a halállal kell táncolnunk. Ez a világ halott, és ez nagyon helyes. Nekünk egy nagy, nagy, óriási pillangót kell teremtenünk. Te és én, akik erről beszélgetünk, leszünk e pillangó szárnyainak az első mozdulatai" – idézi Jodorowsyt Orosz Helga, aki kezében háromágú gereblyével, amolyan cyberpunk Kuan-jinként kommenteli és irányítja az eseményeket. A buddhista szemlélet Legfőbb Oltalmazó istennőjének bőrébe bújva súlyos irodalmi szövegeket mormol, egyetemes igazságokat ismétel. Ahogyan arra Sőrés Zsolt Ahad az előadást követő beszélgetésen rámutat, gyakorta idéz Hakim Bey- vagy Peter Lamborn Wilson-szövegeket. E gesztussal pedig Zsalakovics egy csapásra olyan kontextusba ágyazza performanszát, melyről azok is, akik nem a téma szakértői, hosszú-hosszú oldalakat tudnának írni. Biztosan megemlítenék a szimulációs rendszerek okozta izolálódás folyamatát, a visszahúzódás, a magány alakzatait és az e fölött érzett gyász kíméletlenségét. Írnának arról is, ez a network, ami újabban a realitás pompájában tetszeleg, elkobozza a valóság igazi tartalmait, majd fölébük kerekedik. Fejtegetnék az Ideiglenesen Autonóm Területek (IAT-k) jelentéseit és formáit, és sajnálatukat fejeznék ki, amiért ez a progresszió mindenki szerencsétlenségére olyan metafizikai entrópiát következményez, ahol minden érték elvesztette már tájékozódási pontjait, a jó vírusként fertőzte meg a rosszat és fordítva.

betolakodó2


Hogy mindezt megjelenítse, Zsalakovics egyszerű dramaturgiai fogást alkalmaz: a prózai részeket (Orosz Helga) táncos betétekkel (Haraszti Adrienn) váltakoztatja. Két szereplője allegorikus, perverz viszonyrendszerek megtestesítője, magukba sűrítik az úr-szolga, a test és szellem, gondolat-cselekedet, tudatos-tudattalan, enigma és szimulákrum dichotómiáit – interakciójuk mégis rendre elmarad. A performansz egyetlen pontján lépnek csak kapcsolatba, a fennmaradó szakaszokban egymás illusztrációiként, váltóversenyt játszva mutatják meg, ki mit tud. A jól/kevésbé jól sikerült monológok és szólótáncok pontatlanságai minden bizonnyal a bemutató miatti drukk számlájára írhatók, de semmiképp sem számolhatunk el ilyen könnyen azzal, hogy jóllehet A betolakodó bővelkedik okos megoldásokban (különösen szép a jelenet, melyben az előadás zeneszerzője, Somló Dávid szkájpon köszönt minket), tulajdonképpen mindvégig távol tartja magát közönségétől. Célja, hogy elidegenedést váltson ki nézőiből, és anarchista módszereivel mindent meg is tesz, hogy felbomlassza a színház dogmatikus szokásrendjét (lemond például az előadás végeztével kijáró taps szívmelengető mámoráról), de nem hagy nyitott kérdéseket, nem avatja be aktuális játékszabályaiba a bemutatóra érkezőket. Így azok outsiderek, kukucskáló, csendes tömegek maradnak, lányos zavarukban néha azt sem tudják, mitévők legyenek. Miért van ez? Fogós kérdés. És talán nem is olyan lényeges. Fontosabb, hogy A betolakodó a jelennel álmodott, a tegnappal alig-alig gondolt, és víziókat mutatott nekünk.

A betolakodó (Andaxínház)

Zene: Somló Dávid. Látvány: Mindák Gergő. Vetítés: Ferenczi Zoltán (Zola), Besnyő Dániel. Videó: Besnyő Dániel, Geltz Gergő, Tarcsay Gábor. Koncepció, rendezés: Zsalakovics Anikó.
Előadók: Haraszti Adrienn, Orosz Helga.

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2013. október 30.