Komjáthy Zsuzsanna: Beautiful boys, bad girls
Michael Clark Company: come, been and gone – KRITIKA
Michael Clark határozott „posztmodern" gesztussal, tudatosan távol tartja nézőit a hagyományos színházi befogadás lehetőségeitől. Táncosainak testét izgő-mozgó képzőművészeti műalkotásokká transzformálja, melyek se nem emberiek, se nem tárgyszerűek: valahol a kettő közötti vákuumban lebegnek.
Michael Clark Company: come, been and gone – KRITIKA
Michael Clark határozott „posztmodern" gesztussal, tudatosan távol tartja nézőit a hagyományos színházi befogadás lehetőségeitől. Táncosainak testét izgő-mozgó képzőművészeti műalkotásokká transzformálja, melyek se nem emberiek, se nem tárgyszerűek: valahol a kettő közötti vákuumban lebegnek.
Bárhogy küzdök ellene, nincs mit tenni, be kell ismernem: többórányi töprengést követően sem tudok egyértelmű választ adni arra, miért is ragaszkodtam a fenti címhez úgy, akár – ahogy mondani szokás – egy anyatigris. Hiszen nem is az én fia-borjamról van szó! „Beautiful boys and baaad girls... your breaktime is over, it's the big spin" (Szép fiúkák és rooossz lányok... a pihenésnek vége, kezdődik a végső pörgés) – mondja jellegzetes, zümmögő hangon a konferanszié David Bowie 1987-es, Never let me down című slágerének klipjében. És jóllehet a Michael Clark Company fennállásának 25. évfordulója alkalmából készített 2009-es, most Budapesten is bemutatott come, been and gone koreográfiája szintén a hetvenes-nyolcvanas évek pop-punk szellemiségében fogant, ennyi nem lehet elégséges magyarázat egy öncélúnak tűnő címválasztáshoz... Kell itt még lennie valaminek!
Ami azt illeti, van is. Méghozzá igen kézenfekvő. Öröm a szemnek: a színpadon valóban szép fiúk és meglehet, kicsit rossz lányok sorakoznak. Igazi táncosok, akiknek mind a balett hagyományából táplálkozó lábmunka, mind az izolált, láb-gerinc egységet szétrobbantó, csavarokkal és egyidejű hajlításokkal, nyújtásokkal tűzdelt testmozgás a sajátja. Akik az est mindkét koreográfiáját feszített koncentrációval, kibírhatatlan, már-már gépies önuralommal csinálják végig. És akik nem is szépek, nem is rosszak; még csak nem is fiúk vagy lányok.
A come, been and gone két részének ugyanis egyik közös vonása éppen az, hogy lehántja táncosai testéről a „ráírt" társadalmi nemek jellegzetes ismérveit, és mint csupasz, mechanikus humanoidokat, divatosabb kifejezéssel élve androgünöket vagy androidokat szerepelteti őket. Hiába keressük, így nem csoda, hogy nem bukkanunk minőségi és emocionális különbségekre a mozgásukban. Testük precízen megtervezett, élő matematikai egyenlet, ami olyan sűrű és áthatolhatatlan, hogy legyen akár húszféle bevált értelmezői stratégia a tarsolyunkban, szavatolható, ezúttal mindegyik csődöt mond.
Michael Clark határozott „posztmodern" gesztussal, tudatosan távol tartja nézőit a hagyományos színházi befogadás lehetőségeitől. Táncosainak testét izgő-mozgó képzőművészeti műalkotásokká transzformálja, melyek se nem emberiek, se nem tárgyszerűek: valahol a kettő közötti vákuumban lebegnek. Mondhatnánk persze, hogy absztrakt tánc az övék, amelynek a veleje, hogy elidegenítsen a jelentésalkotástól, de ez csak akkor állná meg a helyét, ha gyorsan hozzátennénk, hogy ennek az ellenkezője is igaz. Hiszen nem mehetünk el a sokféle művészeti orgánum egyidejű összhatása, például a progresszív, Bodymap, Stevie Stewart és maga Clark által tervezett kezeslábasok és rafinált sminkek jelentősége mellett, melyek pimaszul és visszavonhatatlanul idézik meg a (poszt)punk minimál-esztétikáját és lázadását. Nem mehetünk el ugyanakkor a második részben tapasztalható, Charles Atlas tervezte harsány színvilág szabadságot ünneplő (neonzöld, vörös, neonkék) fényfestése és természetesen a mindent behálózó zenei világ mellett sem.
Az est első felében egy rövid, körülbelül félórás koreográfiában a Wire banda és Bruce Gilbert zajokból és oszcillátor hangokból metszett, experimentális zenéje hallható. Bár nincs forrás, ami megerősítené, talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, Gilbert külön erre az előadásra keverhette a muzsikát. Mert ha tüzetesebben szemügyre vesszük, láthatjuk: a mozgás cipeli, ha tetszik, a ritmus a táncosok testéből kiindulva rezegteti a zenét. Ha mégsem Clark számára írt etűdről van szó, nos, az talán csak további erényeket ír a koreográfia számlájára. A zenét ugyanis valóban minden pillanatban a mozdulat vezérli, és a kettő olyasfajta aszimmetrikus harmóniában olvad össze, amit csak verítékes munkával és keserves fejtöréssel lehet kivitelezni.
Erénye a – csúfoljuk most így – első „felvonásnak" az is, hogy párbeszédbe elegyedik, és a sarkaiból azonnal kiforgatja a tánctörténet hagyományait. A színpadon sötétlila-fekete dresszben mozgó szólókat, duókat és csoportos táncokat láthatunk, amelyek a teret és a balett-technikából merítő mozgássorokat, nincs jobb szó, anarchizálják. Clark a klasszikus mozgáskultúra elemeit darabjaira cincálja, és a hangsúlyt az azokban fellelhető geometrikusság és tökéletességre vágyás disszonanciáira helyezi. Így susmorog halkan a Merce Cunningham- és George Balanchine-féle hagyomány, amit a háttérben jobbról-balra pásztázó fénycsík jelenléte csak tovább erősít, hiszen akár a szkenner vagy a fénymásoló, letapogatja a tánctéren mozgó humaniodok testét. És közben a retinánkba égeti a koreográfiát.
A társulat estjén másodjára bemutatott előadás sem sokban különbözik az azt megelőzőtől – már ami a hagyományhoz fűződő viszonyt illeti. Az, hogy mindez a pop- és a magas kultúra metszetében működő David Bowie, Iggy Pop és Brian Eno halhatatlan zenéjéhez társul, majd maga Bowie is megjelenik a falra vetítve, csak hab a tortán. Az is csupán adalék a további gondolkodáshoz, hogy Clark a koreográfiájába beemeli az „oda nem illőt", nevesint egy furcsa, eke- és trónszerű tárgyat, amivel Harry Alexander minden teketória nélkül duót táncol, és megjelennek hétköznapi mozdulatok is (gondoljunk csak Julie Cunningham elképesztő szólójára), valamint arra a titokzatos alakra, akinek a közbevetése (például az Intermission-jelenetben) megtöri az addig gondosan építgetett feszültséget. Paradox módon az előadás mégsem válik kaotikussá. Ellenkezőleg, hihetetlenül tudatos marad. A dolog végül óriásit robban, a zárójelenetben fémnarancs kezeslábast, csíkos blézert viselve, Bowie The Jean Genie című számára ropják a táncosok, közben pedig hihetetlen erő tör át a színpadon. Valami eleven, valami szép és valami rossz.
come, been and gone (Michael Clark Company)
Fénytervező: Charles Atlas. Jelmez: BodyMap, Stivie Stewart, Michael Clark. Zene: Bruce Gilbert & Wire, David Bowie, Iggy Pop, Brian Eno. Koreográfus: Michael Clark.
Táncosok: Harry Alexander, Julie Cunningham, Melissa Hetherington, Christopher Marney, Oxana Panchenko, Benjamin Warbis.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. március 6.
