Kutszegi Csaba: Deszka – tánc
Lit és Mix könyve; Wilhelm-dalok – KRITIKA
Korunk ugyanis egyre kevéssé érti a költészetet (legyen az verbális vagy színpadi), a múlt bölcsességeibe és értékeibe kapaszkodót pedig nem ritkán egyszerűen hülyének nézik, pláne ha alkotó- és/vagy előadóművészként elvont, kortárs művészi formákban interpretálja viszonyulását hagyományhoz és jelenhez.
Lit és Mix könyve; Wilhelm-dalok – KRITIKA
Korunk ugyanis egyre kevéssé érti a költészetet (legyen az verbális vagy színpadi), a múlt bölcsességeibe és értékeibe kapaszkodót pedig nem ritkán egyszerűen hülyének nézik, pláne ha alkotó- és/vagy előadóművészként elvont, kortárs művészi formákban interpretálja viszonyulását hagyományhoz és jelenhez.
Akár a tánc vagy a színpadi mozdulat sikerének is tekinthetjük, hogy idén Debrecenben, a VIII. Deszka Fesztiválon, amely eredendően a kortárs magyar drámák fesztiválja (drámaírók és színházak kerekasztala) volna, ezúttal – első alkalommal – mozgásszínházi előadások is helyet kaptak. Persze a fesztivál történetében fizikai színházi előadások bemutatására volt már példa, mint ahogy idén is meghívást nyert a Horváth Csaba rendezte-koreografálta A nagy füzet, de az 1988-ban Szabadkán alakult Nyári mozi Színházi Közösség és a Jel Színház fellépése mégis újdonságnak számít.
Döbrei Dénes / fotó: Molnár Edvárd
Előbbi formációt Döbrei Dénes és Lálity István alapította, többszöri szünetelés és újjáalakulás után jelenleg Kelebia jó hírét kelti a régióban és Európában. Lit és Mix könyve című előadásuk két élő szereplője a táncoló-mozgó-akciózó Döbrei és az őt citerán kísérő Lajkó Félix. Utóbbi kapcsán elmondható, hogy a produkció úgy is megélne, ha – szokványos Lajkó-koncertként – a zenész egy asztalnál, gyenge fényben egyedül állva, csak muzsikálna egy órán át, de ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a Lit és Mix könyvében csak a zene volna figyelemre méltó. Mellette fontos a technika és még fontosabb Döbrei mozgása és jelenléte.
Lajkó Félix és Döbrei Dénes / fotó: Molnár Edvárd
Az előadás elején a láthatatlan, kihangosított Döbrei Dénes „meghívott vendéggel" beszélget (értsd: képernyőn jelenik meg a Kanadában élő régi barát szkájpon elért arca és hangja), majd filmvetítés kezdődik, amelynek végén a mozi főszereplője (Döbrei) a „filmről érkezik" a helyszínre. A vetítés folytatódik (ahogy a zene is elejétől végig kíséri a látottakat), a táncos gazdag akusztikus és látványkörnyezetben kezdi el monotáncát. A vetítés, a zene és a kezdőbeszélgetés egészen konkrétan a vajdasági régiót idézi meg. Ez a terület különös kohója a magyar kulturtörténetnek, nyitott, multikulturális világában – látszólagos ellentmondásként – erősen élnek a hagyományok is. A Lit és Mix könyvének (melynek előadásai egy végtelen regény fejezeteit szimulálják) alapélménye a mai ember identitáskeresése a múlt, a hagyományok vonzásában. Döbrei Dénes munkáiban nem ritkán szimbolikus tárgyakkal, eszközökkel, anyagokkal zsúfolja tele a színpadot, ezúttal e téren sokkal visszafogottabb: a főhangsúly önmagára, az élő emberre, az ember mozdulatai kerül, melyeknek ezáltal – logikusan – sokkal dinamikusabbaknak, változékonyabbaknak kell lenniük. Döbrei alkotóként és előadóként is győzi az önmagának támasztott kihívást. A jelképes eszközöket technika helyettesíti, de nem hivalkodón. A koreográfikus akciók jórészt a színpad közepén álló, könnyed szerkezetű territóriumban játszódnak, melyet hátul vetítés, kétoldalt fények vesznek körül. A fényváltások, ugyanúgy, mint a táncos néhány ruhaváltása, visszafogottak, az előadás vége felé egy nagyméretű kellék kap kiemelt szerepet: adott pillanatban ingaszerű mozgásba kezd egy hosszú kötélre erősített jókora farönk, melyhez hasonlót földön vonszolnak, húznak, tolnak a vetítésen.
Ugyanez a föld ihlette Nagy József Wilhelm-dalok című, Tolnai Ottó verseire komponált előadását. Tolnai Ottó közvetetten a Lit és Mix könyvében is benne van, ahogy vonzódása a képzőművészethez is mindkét előadáson – utalásszerűen – megjelenik. Hasonlóan bujkál Tolnai minden verssorában például Kosztolányi Dezső és Csáth Géza, ahogy a térség régebbi és közeli múltja is. Egykor élt valóságos figurák és létező tárgyi emlékek ihlették a versciklust is, közelebbről egy vajdasági festő és annak egy képe (Pechán József Énekes gitárral című, 1921-ben készült festménye, mely Tolnai Ottó gyűjteményének egyik darabja). Nagy József már 1992-ben a Wilhelm-dalokra komponálta az Orfeusz létrái című előadását, amelyet Franciaországban mutattak be. Sőt: kifejezetten Nagy inspirálta a versciklus létrejöttét, melynek számos darabját Tolnai párizsi tartózkodása közben írta meg. Erre az előadásra hívta meg Nagy Bicskei Istvánt is, akivel azóta folyamatosan dolgoznak együtt, a produkció 2013-as újrafogalmazását is együtt készítették el.
Az ciklust alkotó több mint száz lírai darabból tíznél kevesebb hangzik el az előadáson, ám a szövegdarabok anyagsűrűsége igen erős, koncentrált. A költő a verbászi falubolondja alakjából különös, egyszerre félnótás és bölcs figurát formált, akit Bicskei mély empátiával, igen egyénien jelenít meg. Öregember külseje mögött kíváncsi gyerek rejtőzködik, akit ma nem falubolondjának neveznénk, hanem autisztikus személyiségnek. Kommunikációja (Bicskei versmondó-technikája is) már az egyénin is túlmutatóan sajátos, ahogy a figura (aki mások által meg nem érthető titkokat sejt a világról) világlátása is az, miközben környezete félnótásnak tartja. Nem túlzás azt feltételezni, hogy ez egyfajta művészi önarckép is az ezredforduló táján. Korunk ugyanis egyre kevéssé érti a költészetet (legyen az verbális vagy színpadi), a múlt bölcsességeibe és értékeibe kapaszkodót pedig nem ritkán egyszerűen hülyének nézik, pláne ha alkotó- és/vagy előadóművészként elvont, kortárs művészi formákban interpretálja viszonyulását hagyományhoz és jelenhez. Nagy és Bicskei fel is vállalja – ha nem is ezt az utóbbi minősítést – a „struktúrán kívüli", vagy a „normálisak" életének peremén létező, kinevethető clown szerepét, ami nem csak az előadásvégi apró gesztusokkal bájosan ripacskodó meghajlásban nyilvánul meg, hanem az előadásban színpadra vitt megannyi különleges extremitásban is.
Nagy arca például előadás közben alig látható, mert fejét takaró, hosszú fehér parókát hord, furcsa poggyászból port perget, amiben százéves butoh-táncosként csoszog, majd rajzol, szobrot formáz, festéket önt, báboz, festővásznat hasít át késsel, és cserépelefántot tör kalapáccsal, mindezt egy színpadra épített apró színpadra benyúlva úgy, hogy közben finom kézmozdulatait nagyban kivetítik a hátsó horizontra. Nagy József régóta csodált, képzőművészeti ihletésű tárgyköltészetében az a legszembetűnőbb furcsaság, hogy legtöbb akcióját bárki (még az utca embere is) hasonlóan meg tudná csinálni, de ugyanúgy senki más. Minden (egyszerű, hétköznapi) mozdulata költészet, jelentéses, ahogy egy tárgyhoz nyúl, a mozgó metronóm ingáját úgy fogja le, mintha egy halott szemét zárná le. Ez is benne van a Wilhelm-dalokban: a három metronóm egymást követő elnémítása után beállt csendben azt érezzük, hogy valami megismételhetetlen végleg elmúlt.
Az előadás hagyományos értelemben nyilván nem sorolható a dráma kategóriájába. Például azért sem, mert líra, epika és dráma egyforma súllyal szerepel benne... Plusz képzőművészeti performansz, zenei és egyéb akusztikus hatás, akcionizmus, ready made meg miegymás. De ettől a posztdramatikus színháztól nem kell félteni egy kicsit sem az életképes dramatikus (szó)színházat (mint ahogy a Deszka Fesztivált sem a mozgásszínház esetleges nyomulásától). Bármily hihetetlen, de egyik sem ellensége a másiknak, egyik sem kapna több erőre a másik sírhantján.
Képek a Wilhelm-dalokból; balra fent: Nagy József; jobbra lent: Bicskei István / fotók: Henning János
Lit és Mix könyve
Videó, film: Igor és Ivan Buharov. Díszlet: Hegyi Csaba. Jelmez: Varga Heni.
Zene: Lajkó Félix. Rendező: Döbrei Dénes, Lality István.
Szereplők: Döbrei Dénes, Lajkó Félix.
Csokonai Színház, Debrecen, 2014. március 25.
Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok
Tolnai Ottó művei alapján készült. Rendező: Nagy József.
Szereplők: Nagy József, Bicskei István.
MODEM, Debrecen, 2014. március 26.
VIII. Deszka Fesztivál
