Horeczky Krisztina: Támad a humánum – avagy lehet(sz) más
Molnár Csaba: Dekameron – KRITIKA
Molnár debütáns opusa fölszabadító élmény, részint, mert szembesít az esendőségünkkel, az elveszettség érzésével, és a másság, az egyéniség vállalására buzdít. Hitellel. Mert a hangütése bátor, sallangtalan, humánus, és kicseng belőle a pöfeteg nyájszellemet elutasító kíváncsiság, az elfogadás, a nyíltság, az őszinteség.
Molnár Csaba: Dekameron – KRITIKA
Molnár debütáns opusa fölszabadító élmény, részint, mert szembesít az esendőségünkkel, az elveszettség érzésével, és a másság, az egyéniség vállalására buzdít. Hitellel. Mert a hangütése bátor, sallangtalan, humánus, és kicseng belőle a pöfeteg nyájszellemet elutasító kíváncsiság, az elfogadás, a nyíltság, az őszinteség.
Különös dolgok estek meg a budapesti Liliom utcában néhány órával az előtt, hogy egy szakállas osztrák nő diadalmaskodott az LMBT(Q)-szubkultúra jegyeit hordozó 59. Eurovíziós Giccsvurstliban, Koppenhágában. Merthogy Molnár Csaba első, önálló rendezésében a transzvesztita Conchita Wurst (született Thomas Neuwirth) és enyhén viktim(ológiai) versenydala, a Rise Like a Phoenix nem lett volna több röpke intermezzónál. A hetvenperces munkát Boccaccio és Pasolini Dekameronja ihlette, az inspiráció azonban a direkt utalás, parafrázis, reminiszcencia helyett a lényegi rokonságban jelentkezik: Molnár művében – akár Boccaccio novelláiban – vízjel a kiszámíthatatlanság, a váratlan fordulat, a meglepetés, a sors furcsa fricskája. Mindez ugyanannyira saroktétel, mint a frivol, erotikus, érzéki jelleg, kivált a humor, a szatíra, a groteszk, az (ön)irónia. Boccaccio klasszikusa száz történetet mond el, Pasolini adaptációja tízet, a kortárs táncművész-koreográfus abszurdja (közel) annyit, mint a talján képíró 1971-es filmje.
Marco Torrice és Molnár Csaba / fotók: Huisz István
A zenei fölütésben Isten – többek között – megteremti a kurvát az ötödik napon. Mizsei Zoltán elektro- tuctucára négy maszkos, „arctalan" alak jelenik meg a színen; Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Marco Torrice testhez tapadó uniszex dresszben, platinaszőke, fekete, rikító piros parókában riszál, vonul, mint a kifutókon, míg Dányi Viktória ülve figyeli őket. Hamarosan – nemtársával egyetemben – Bach egyházi muzsikájára vetkőzik pőrére, mely bornírt sztriptízt Torrice szemléli barokkos pápasisakban, félszegen szedegetve össze a levetett ruhaneműket. Ez az epizód vegytisztán példázza a camp-esztétika számos stíluselemét fölvonultató, ellenpólusokra (is) épülő produkció sajátját: a kétértelműséget, a kettősséget, a szakrális és a profán, az emelkedettség és a vulgaritás szörnyen nevettető ötvözését. Emblematikus jelenet, mikor a bubi-műhajas, szakállas jógaoktatónő (!), mozgáskomponista, dramaturg, színész, táncos, polihisztor (a ragyogó Molnár Csaba) spirituális személyiségfejlesztő órát tart angol nyelven. Affektáló tanítása Borisz Zolotov – a homályos hátterű orosz mérnök – 90-es években szárba szökkent International Association of Fantasy Projectjét (IAFP) juttatta az eszembe. Amely nemzetközivé lett fantasztikus egyesület missziójának lényege, hogy a szexuális energiák felhasználásával hozzák ki az emberből az Alkotót. E módszer – a csapatépítéstől az orgazmusszervízig – elsajátításának tulajdonítja a sikereit az online „felnőtt-tartalom-szolgáltatásból" milliárdossá lett Gattyán György vállalkozó (2013-ban hazánk harmadik legmódosabb embere), a Docler cégcsoport feje. Mindaz tehát, ami a nagyérdeműt heves kacagásra ingerli, nagyon is mai, valóságos (lásd: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök.").
Cuhorka Emese és Dányi Viktória
Ugyanennyire pontosan ragadja meg babonás, szívcsakrás, netfüggő, guru- és csodaváró, kóklerságra éhes korunkat az „ördögűző-szkeccs", mikor is a szerepével szó szerint azonosuló, dühös, agresszív majommá vált férfiút (Torrice) próbálják visszahozni a rögvalóba, varázskütyük segítségével, furulyaszólamokra. Így lesz vezérmotívummá a hirtelen metamorfózis, az átváltozás, az önkontrollvesztés, a virtualitás, az elme és az ösztön rémisztő, őrült játéka. Jelesül, mikor a cseh sci-fi szerző, Ludvík Souček tengeri hadviselési könyvébe, a Támad a koporsóba belemerülő férfi kisvártatva egy pikk-pakk szerelmi románc főszereplője lesz (Torrice, Dányi). Az eseményt – és a félrekufircolást – az aktussal együtt élőben közvetítik, rögzítik, vászonra vetítve a történéseket – aláfestésül Mahler V-effektes, megindító dallamaira.
A magas élvezeti értékkel bíró, képzeletgazdag, eleven produkció egyik erénye, hogy a mozgásnyelvet is átható humora eredeti, nívós, és sosem csap át – a kortárs táncszcénától nem idegen – belterjes idétlenkedésbe. A megcsalt nő kétségbeesését, megalázottságát fölskiccelő vérszívó-etűdben kitűnő az idézet az 1913-as, Nizsinszkij-féle Sacre-ból, és pompás, amikor Sztravinszkijból átcsapnak az Un-Break My Heart című R&B-balladába, a remeklő Cuhorka előadásában. Ugyancsak ötletes A hattyúk tava-citátum, Fekete Hattyúként a szerepálmát sajátosan megvalósító Molnárral; valamint a fönt említett kóbor numera a laptopból kiszüremkedő, a Csajkovszkij-harmóniákba beledurvító, fülsértő hangjaival.
Cuhorka Emese, Marco Torrice, Dányi Viktória és Molnár Csaba
Ismeretes: Boccaccio hősei – hét nő, három férfi – a pestis, azaz a halál elől menekülnek Firenzéből egy vidéki kastélyba, tíz napra. Kvartettünk tagjai az identitásukat keresik, veszítik el, a határaikat feszegetve. A mesterkéltségtől, mórikálástól mentes, hiánypótló darab ugyanis nem pusztán rendkívül szórakoztató, hanem – túl a személyességen – mélyebb értelemmel is bír. Az utolsó, egyszerre mókás és elégikus etűd az önazonosságról szól: arról, vajon lehetünk-e azok, akik vagyunk, illetve lenni szeretnénk. A bukolikus válasz félig-meddig biztató, legalábbis vigasztaló: kívül a „civilizáción", főleg távol az információs sztrádától, esélyes, hogy (ön)magunk lehetünk – akár indiánfejdísszel, meztelenül, vagy egy csimpánzba ojtott nyúllá (vissza)alakulva. Molnár debütáns opusa – hitünktől függetlenül – fölszabadító élmény, részint, mert szembesít az esendőségünkkel, az elveszettség érzésével, és a másság, az egyéniség vállalására buzdít. Hitellel. Mert a hangütése bátor, sallangtalan, humánus, és kicseng belőle a pöfeteg nyájszellemet elutasító kíváncsiság, az elfogadás, a nyíltság, az őszinteség. Ezért lesz több és fontosabb ez a XXI. századi, elmés magyar Dekameron egy rokonszenves, odaadó alkotóközösség szakmailag nagyszerű, zsigerileg a korra reflektáló, szerethető munkájánál.
Dekameron
Zene: (montázs) J. Mahler, J.S. Bach, I. Stravinsky, C. Janequin, Mizsei Zoltán. Jelmez: Molnár Csaba. Fény: Dézsi Katalin. Produkciós vezető: Rácz Anikó. Rendező: Molnár Csaba.
Alkotók-előadók: Cuhorka Emese, Dányi Viktória, Molnár Csaba, Marco Torrice.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. május 10.
