Petrova Mira: „Beszélnünk kell!”
Ultima Vez / Wim Vandekeybus: Talk to the Demon – KRITIKA
Mintha ezek a terhes gondolatok kövér emberként ülnének a nézők arcán, mozgásukkal olykor-olykor némi levegőhöz juttatva a „szenvedőket". De többségünk ezért is jött. Hogy következmények nélkül engedje szabadjára saját démonjait, elmerülve azok milyenségében.
Ultima Vez / Wim Vandekeybus: Talk to the Demon – KRITIKA
Mintha ezek a terhes gondolatok kövér emberként ülnének a nézők arcán, mozgásukkal olykor-olykor némi levegőhöz juttatva a „szenvedőket". De többségünk ezért is jött. Hogy következmények nélkül engedje szabadjára saját démonjait, elmerülve azok milyenségében.
A világszerte ismert belga származású koreográfus, rendező és filmkészítő Wim Vandekeybus társulata, az Ultima Vez november 6-án mutatta be Amszterdamban Talk to the Demon című előadását. Az elénk táruló helyszín hangulata kezdetben laza, de veszélyes, fiatalos utcai gettó, ez később rémséges szobává, kietlen sötét térré, az előadás legvégére pedig igazi vörös pokollá változik. A „játszótér" bal oldalát egy acélhatású fal határolja, titokzatos, négyzetes, embertelenül kisméretű ajtóval, másik oldalát fából készült, több funkciós padsor zárja. E két meghatározó, és számomra a társadalom által támasztott elvárásokat és szabályokat szimbolizáló díszletelem között az ily módon rekeszbe zárt, visszafojtani kényszerített gondolati káosz intenzíven tombol.
Fotók: Danny Willems
Ezt a káoszt hat táncos és két gyerek testesíti meg, akik az élet és a halál határmezsgyéjén „játszadoznak". A játék egyszerre gyermekien tervezetlen és véresen komoly. Ijesztő, hiszen a halál kérdése, a fizikai és lelki fájdalmak lehetősége végig a darabon terpeszkedik. Mintha ezek a terhes gondolatok kövér emberként ülnének a nézők arcán, mozgásukkal olykor-olykor némi levegőhöz juttatva a „szenvedőket". De többségünk ezért is jött. Hogy következmények nélkül engedje szabadjára saját démonjait, elmerülve azok milyenségében. Hamar kiderül, hogy ez épp annyira tud vidám és játékos is lenni, mint amennyire rémisztő. Ugyan nagy lélegzetvételekre nincs lehetőségünk, de számtalanszor sok-sok apró, rendkívül találó humor enyhíti a téma súlyosságát. Például az öltönyös, nagy tudású úriember karakterét megformáló táncos és az egyik gyerekszereplő társalgásában a felnőtt elvárt reakciói és válaszai fiatal társa idegesítő és tabukérdéseire meglehetősen humorossá fejlődnek, míg végül egyszer az „én utálom a gyerekeket" is elhangzik. Ezzel a kijelentéssel egy csapásra semmivé foszlik minden korábbi erőfeszítés, hogy a gyermek valóban biztonságban érezze magát, elhessegetve a rossz vagy kicsit is kétséges gondolatokat.
A közel kétórás, zömében történetmesélés első harmadában többé-kevésbé lehetőségünk nyílik képet formálni minden egyes igen egyedi és rendkívül eltérő karakterről. Mintha mindenkit személy szerint ismernék: eltérő lelkek teljesen eltérő testekben. A kevés, magas színvonalú, erős fizikai tánc ezáltal egészen más aspektusba helyeződik. Nem technikát és mozdulatokat látok, hanem karaktereket, jellemeket, gondolatokat. Tisztán látni a koreográfus megálmodott színpadképeit, az előadók magas tánctudása pedig rendkívül irigylésre méltó, miközben színészileg-művészileg is folyamatosan a jelenben léteznek. Ezen képességek ritkán találkoznak egy személyben.
A történet közepén, ekkor már másodjára – elsőként a darab kezdetén két gyermekszereplő között kell választanunk, kit akarunk látni a színpadon –, ismét döntenünk kell, ki legyen a jó fiú, és ki a rossz a következő játékban. Megkérdőjelezhetetlen szavazati többséggel egyértelmű döntés születik a két férfiról. Máris ítélkeztünk volna felettük? Úgy tűnik igen. Rendkívül elgondolkodtató, hogyan minősítjük és kategorizáljuk embertársainkat csupán a külső alapján, hiszen az eddigi „megismerés" nem adna erre a döntésre okot.
De ez nem az egyetlen elgondolkodtató kérdés. A látottak hatására felmerül bennem, hogy rendjén van-e vajon, hogy nincs időm élvezni a ki tudja meddig tartó életemet a mindennapi apró elfoglaltságok fergetegében? Vagy: meddig kell még harcolnom azzal, ami valójában vagyok, hogy megfeleljek a társadalomnak? Hasonló kérdések fel is csengenek nemegyszer, ilyen vagy olyan formában a gyerekek ártatlan és őszinte szájából: „Mikor fogok meghalni?" „Szeretsz engem?"
A gyermeki utasításra cselekvő, bábukként rángatott felnőttek démonjai fokozatosan törnek felszínre. Megmutatkoznak a fenntartott „kép" alatti igazi érzelmek és ösztönök. Egy heves játék közben valaki a kemény labdák kereszttüzében ragad, más alsóneműben, lábánál fellógatva felejtődik hosszú időre az acélfal egyik sarkában. Mindez tökéletesen demonstrálja egy gyermek igazi szabadságát, a felelősség mentességét, legyen az felhőtlenül boldog vagy eredendően kegyetlen. Ez a szabad tudat, melyet felnőttként talán csak drogok és alkohol hatására kaphatunk vissza átmenetileg. Egy kevéske szabadságot.
Úgy fest, hogy a démonhoz is csak a gyerekek tudnak beszélni. Mi megijedünk, rettegünk, álcázzuk magunkat vagy elfutunk, ők pedig megvádolnak minket, felnőtteket: „Miért nincsenek gondolataid?" „Miért nincsenek ötleteid?" Mikor a már sokadik kommunikációban a közönséggel az egyik gyerek szájából elhangzik a „Beszélnünk kell!", a „Beszélj a Démonhoz" cím alapján felmerül a lehetősége, hogy mi magunk vagyunk a démonok. Hát persze, hogy mi vagyunk.
A cselekmény annyira zaklatott és mélyreható, hogy komolyan küzdenem kell azért, hogy koncentrálni tudjak rá, és ne kalandozzanak el folyton a gondolataim. Rengeteg mondanivaló, rendkívül súlyos tartalommal. Megkérdőjelezhetetlenül igaz a társulat honlapján olvasható jellemzés, miszerint a koreográfus kedveli a bonyolult dolgokat. Úgy érzem, a résztvevők maguk sem tudják, mi fog történni velük, és mi vár rájuk, helyettük is félek. A sokszor rendkívül rettenetesnek és kiszámíthatatlannak ható gyermekek, valamint az élet kegyetlenségének tudatosulása folyamatos feszültségben tartanak. Bekerítenek, mint lap aljára szorított írót. Az egyik gyermeket körülvevő, magával ragadó, hosszú, arcba lógó hajú kislány lenyűgöző szólója ismert horrorfilm karakterét juttatja eszünkbe. Vajon miért olyan ijesztőek a gyerekek? Mert őszinték? Mert nem félnek hazudni?
Azt gondolom, minden koreográfus vágya, hogy álmait teljes mértékben átadhassa közönségének. Hogy viszontláthassa gondolatait és képzeteit a színpadon, és szabadjára engedhesse démonjait a függöny mögött. A Talk to the Demon zseniális alkotójának ezzel ismét teljesült egy vágya. És biztosan nem utoljára.
Ultima Vez / Wim Vandekeybus: Talk to the Demon
Stadsschouwburgamsterdam, Amszterdam, 2014. november 6.
A cikk megírását a Fülöp Viktor Ösztöndíj 2014 tette lehetővé.
