Kritika

Kortárs tánc, Mozgásszínház

Farkas Kristóf: Koan és szatori

auto-leadTermészetes Vészek Kollektíva & Góbi Rita Társulat: aUTONÓM zÓNA – KRITIKA

Körülbelül ezt a „jól megfogalmazott" érzetet nyújtja az előadás, mely ugyan minden szegmensében és minden képviselt művészi területen híven illusztrálja, amit felvonultat, de inkább kórisme jelleggel szolgál, mintsem bármilyen megoldást adna a kezünkbe.

Természetes Vészek Kollektíva & Góbi Rita Társulat: aUTONÓM zÓNA – KRITIKA

Körülbelül ezt a „jól megfogalmazott" érzetet nyújtja az előadás, mely ugyan minden szegmensében és minden képviselt művészi területen híven illusztrálja, amit felvonultat, de inkább kórisme jelleggel szolgál, mintsem bármilyen megoldást adna a kezünkbe.

Testmaszk-show – olvashatjuk az új műfaji meghatározást az előadás ismertetőjében. A definíció bevezetése szükségszerű, mert amit látunk, amennyire tánc, annyira divatbemutató is, és még sok minden más: social media, vizuálorgia, Fine Arts Music, szkárosi hangköltészet, tandori invokáció... Mindezeket azonnal elláthatjuk hashtaggel, és csipkét varrhatunk rá, hogy saját legyen és mégis mindenkié. Nem jár kötéltáncot az előadás, ha feltesszük a kérdést: ez most mi? Egyszerűen az, ami: testmaszk-show. Nem több – elég sok ez így is. A meg- és kinevezés az előadás mankójául szolgál, hisz amikor az épp fél lábon egyensúlyoz egy gyengébb pillanatban, egyszerűen burleszkké válhat, és viszlát. (Eszembe jut Kurt Vonnegut Börleszknek fordított regénye, illetve annak alcíme: Nincs többé magány.)

auto jelenet

Fotók: Mészáros Csaba

Az említett ismertetőben Tandori Dezső Koan I. című verse szolgál mottóként (az előadáson aztán el is hangzik, olyan tandorisan, oda-vissza: „Tőled távolabb-e? / Hozzád közelebb-e? / Tőled se, hozzád se. / Távol se, közel se." A vershez Keresztury Tibor Sehogyan sem címmel – majd ötven évvel később – szól hozzá mint „a hét verséhez". A rövid szösszenetet olvasva (mely csak rövidségében az) a Koan I. eternalitása nagyon is aktuálissá és időben meghatározhatóvá válik: „Egy klasszikus Tandori az időszámítás előttről (1964) arról, hogy mi van. Hogy most akkor hányadán is állunk. Mi a tényállás. A nagy büdös helyzet. Hogy akkor most hogyan kéne. Hogyan is van ez az egész. És ha lehetne, hogyan lenne. A hogyan van árnyékában felsejlik halványan, hogy hogyan lenne jó, ami nem lehet. Megkérdezi, megvizsgálja, meggondolja, megfontolja, megcsócsálja, körbejárja. Ez se, az se, tíraram. Ha így, hát így. Sehogyan. Akkor marad a jeges rémület, a kín, a liftező gyomor, hogy ezt az egész cuccot se lenyelni, se kiköpni nem lehet."

auto2

Körülbelül ezt a „jól megfogalmazott" érzetet nyújtja az előadás, mely ugyan minden szegmensében és minden képviselt művészi területen híven illusztrálja, amit felvonultat, de inkább kórisme jelleggel szolgál, mintsem bármilyen megoldást adna a kezünkbe. Mindez ugyan nem baj, de hátulütője a megfogalmazásnak, hisz a művészi megvalósítást alárendeli a reprezentáció aktusának. Először is, mi az a koan? Ha már idekerült – okkal valószínűleg – akkor szót érdemel. A zen koan D. E. Harding megfogalmazásában (A világ vallásai című könyvében, amelyből részletek itt olvashatók): „egyfajta őrült fejtörő, melynek teljes megoldása egyenértékű a megvilágosodással (szatori). [...] Az egyik legismertebb koan – mindegyik koan kulcsa – az igazi vagy eredeti arcunk rejtvénye. [...] (A tanítványnak) látnia kell valódi, nem emberi Arcát, és tisztábban kell látnia, mint ahogy azt a másik, emberi arcot látja egy méterre a tükörben – azt az emberi arcot, amely sohasem volt az övé. [...] (A) lényeg nem a jelentés, hanem a látás."

auto3

Az előadás híven szemlélteti ennek a folyamatnak a kínlódását, az arcnak a keresését, de mindezt „vak" emberekkel. Mert ugyanakkor, hogy felhívja a figyelmet az idézett vers kérdésfelvetésének problematikájára, nem tesz mást, mint hogy azt pont el is takarja a test – a test mint arc – és az arc beburkolásával. Ezzel a gesztussal a vakságot a (test)maszk hordozásával magyarázza, nekünk pedig látni engedi az alatta szenvedő Alanyt. Az arctalanná tett megszólítása ilyen módon az aposztrophé, az arcadás trópusával lenne ugyan leírható, de ebben az esetben e megszólítás, ahelyett hogy az én stabilitását erősítené és létrehozna egy illuzórikus jelent, amelyben elhelyezhetné azt, éppen az én elnyomott létére mutat rá. Ezzel nagyon is valós lesz mindaz, ami a színpadon történik: a magány elvégtelenítése és a szembesítés vele. A Koan I., illetve maga az előadás így az ontológiai szolipszizmus (lásd: DR. LÁSZLÓ András: Mi a metafizikai tradicionalitás?) élő példájává válik, amelyben az aposztrophé visszájára fordul: nem arcot ad, hanem elveszi, sőt megcsonkítja azt, ezzel az ikonoklasztázia területére lép át, ahol a „tisztelet vezérelte" cselekvést a szentért a profán destruktivitásává degradálja. Ezt erősíti Esteban de la Torre és Korai Zsolt együttműködése, a vetítésüket kísérő Philipp György éneke, Árvai György és Kopasz Tamás livesetje, mely az emberi kapcsolatokat digitális világban, algoritmusok alapján összeköthető nevek felvillanásában és torzításban határozza meg.

auto4

A Szűcs Edit megálmodta testmaszkok/burkok/objektek – ahogy ő hívja őket egy interjúban – tökéletesen illeszkednek e gondolatiság síkjába, és koncepcióteremtő megvalósításuk az haute couture világát megtapasztalhatóan és érthetően hozza közel. Ruhakölteményei mellett a MOME Textil Tanszékének hallgatói is bemutatkoztak az esten, bár kreálmányaik inkább kollekciójellegűek, mintsem dramaturgiába illeszthető, célzatos, színházi „jelmezek" – számukra nyilván az elsődleges szempont egy új fórum megnyitására tett (sikeres és becsülendő) kísérlet. Viszont modelljeik megjelenése kapcsán felmerül a kérdés, hogy a táncosok miért csak a Szűcs Edit tervezte darabokat viselik? Mint ahogy a tervező elmondta, nem karaktereknek készültek a ruhák (melyeket valakiknek – mint egy maszk mögül kibeszélve – viselniük, animálniuk, megszólaltatniuk kell), hanem maguk a ruhák a karakterek (melyek a szereplőn keresztül szólalnak meg). Nem hiába testmaszk-show a meghatározás, és nem divatbemutató. Az így kialakult kontraszt jelentős: szenvedő és viselő egymástól különválik, míg az haute couture a prêt-à-porter-val elkeveredik.

Az előadás betartja, amit ígér, nem árul zsákbamacskát, sem semmi mást, még ruhát sem. Az, ami. Az egyetlen negatívum, mely a számlájára írható az, hogy nem kíván túllépni a megnevezett show-jellegen. Ugyanis ezáltal nem lesz több mint egy kálvária színre vitt aspektusai, amelyek ugyan burleszkbe hajlóan, de működnek. Ez viszont a kárára válik, mert az érzékelhető mélységes kín és elszeparálódás a kitaszítottság helyett az esetlenség, a szenvedés pedig az irreális viselkedés paródiája lesz, így távolítva el tőlünk a látottakat. Kevesebb társművészet és még több elmélkedés a koanon jobban előadásba burkolná mindezt... És biztosítaná a szatorit.

aUTONÓM zÓNA (Természetes Vészek Kollektíva & Góbi Rita Társulat)

Testmaszkok: SZŰCS EDIT. Koreográfia: GÓBI RITA. Zene: FINEARTSMUSIC.Tánc-mozgás: Arnaud Blondel, Egyed Bea, Góbi Rita, Samu Kristóf, Sebestyén Tímea, Sinthavong Zsófia, Spala Korinna, Szél Dalma Rebeka, Takács László. Videó-computer animáció: KORAI ZSOLT. Közreműködők: ÁRVAI GYÖRGY /élő-elektronika, sampler, groovebox/, KOPASZ TAMÁS /gitár, elektronika/, PHILLIPP GYÖRGY /ének, elektronika/, LŐRINC KATALIN, VÉSSEY ANNA. Divat: MOME Textil Tanszékének hallgatói - Bakos Bogi, Bokányi Nóra, Hegedűs Dóra, Merényi Zita, Nógrádi Nelli. Videó technika: ESTEBAN DE LA TORRE. Fény: SZIRTES ATTILA. Konzultáns: IMRE ZOLTÁN. Koncepció: ÁRVAI GYÖRGY. Produkciós vezető: BAKK ÁGNES.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. november 21.